Lóczy Tibor Felvidék (Szlovákia) gömöri szórványában szolgál a Magyarországi Evangélikus Egyház missziói lelkészeként. Szeverényi János vele készült interjújában beszél arról a törésről és váltásról, amely negyven éves kora után Isten szolgálatának útjára indította. Az ötvenhat évesen lelkésszé avatott korábbi vállalkozó, zenész mára Krisztus üzenetével járja a gyülekezeteket, iskolákat, és vesz részt missziói alkalmakon hazánk határain belül is.
Hol vannak Gömör és Kishont vármegye határai?
Ha Felvidék felé megyünk, Putnokon láthatunk egy oszlopcsarnokot, ahol ki van írva, hogy „Gömör kapuja”. Putnoktól Rimaszombatig, illetve Rozsnyótól Fülekig tart a gömöri régió. Valamikor Magyarország területéről Ózd és környéke is hozzá tartozott. Tiszta magyar terület volt, nyolcvan százalékban ma is magyarok lakják.
Úgy tudom, nem voltál nagy templomba járó korábban.
Karácsonyi templomjáró voltam. 1966-ban születtem, a szocializmusban nőttem fel. Szüleim pedagógusok voltak. Akkoriban nem nézték jó szemmel, ha egy pedagógus család keresztyén. A vallással nagyapámon keresztül találkoztam. Gyerekként láttuk, hogy milyen gondosan készülődik a templomba. A legszebb ruháját, legszebb cipőjét vette fel minden vasárnap, mint aki ünnepre megy.
Nem is konfirmáltál?
Nem, de megkereszteltek otthon, az ebédlőben, mert nem mertek elmenni a templomba a szüleim.
Hogyan ért el mégis Isten hívása, ha még hittanra sem jártál?
A nyolcvanas években leérettségiztem, majd dolgozni kezdtem. Fociztam, lakodalmakban zenéltem, később képviselő is lettem. Hívtak engem a sajógömöri gyülekezet énekkarába, hogy segítsek nekik énekelni, mert hiányzik a tenor és kórustalálkozóra készülnek. Ott ismertem meg közelebbről Rusznyák Dezső lelkészt, akit addig csak a karácsonyi istentiszteleteken láttam.
A fellépés után két nappal baleset ért, mindkét bokám darabokra törött. Rimaszombatban dolgoztam és két emelet magasból leestem a betonra. A földet érés pillanatában már éreztem, hogy ez olyan sérülés, ami miatt nem fogom tudni megtenni ugyanazokat a dolgokat, amiket korábban. Negyvenegy éves voltam ekkor. Ez a sérülés minden korábbi tervemet keresztülhúzta.
Negyven napig húzatták a lábaimat öt kilós súlyokkal, hogy a csontok kiegyenesedjenek. A kórházban meglátogatott a lelkész a községi vezetővel, és adott nekem egy Finn kátét, amit elkezdtem olvasgatni. Amikor a missziói parancsot (Mt 28,18–20) olvastam, az utolsó sor – „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” – bennem negatívan csapódott le. Hogy is lehetne velem az Isten, amikor leestem és tönkrement minden?! Nem is a fizikai fájdalom volt a legrosszabb, hanem hogy lelkileg olyan nyomorúságba kerültem, amilyet addig még nem éltem át. Eluralkodott rajtam a depresszió. E miatt az ige miatt viszont elkezdtem olvasni a Bibliát, de azzal a céllal, hogy bebizonyítsam, hogy ez nem igaz, nincs velünk mindennap az Isten.
Hat-hét hónapig voltam tolószékben, majd mankót és járógipszet kaptam. Ezután a gyülekezeti felügyelő, Kiss Tamás, aki gyerekkori barátom, zenésztársam is volt, hívogatott a kórusba, hogy ők már várnak. Az énekkar és a lelkész olyan szeretettel fogadtak, hogy ottragadtam. Különböző hatások értek a gyülekezetben. Fontos alkalmak ezek, amikor az ember nem a saját maga által elképzelt keresztyénséggel találkozik.
A sok lelkész és laikus bizonyságtételének hatására én is elindultam egy úton. Kellett ehhez Garádi Péter, a budaörsi gyülekezet világi vezetője, kellett a budaörsi gyülekezet, mert nem csak én voltam beteg akkoriban, hanem a sajógömöri gyülekezet és a környék is. Péter és Endreffy Géza, a lelkészük, eleinte havonta jött hozzánk, majd egyre gyakrabban. Kezdtek járni hozzánk fiatalok is. Általuk egy hívő gyülekezet karolta fel a mi közösségünket.
Engem is bevontak a szolgálatba. 2009-ben, másfél-két évvel a balesetem után már arról beszéltünk, hogy egy missziót kellene elindítani Felvidéken. Amikor te, János, és Péter ezt felvetettétek, megkérdeztem, hogy ki fogja vezetni. Erre azt mondtátok nekem: „Hát te, Tibor!” „Ez sántikáló misszió lesz!” – mondtam a mankóimra mutatva, mire ti: „Jobb egy sántikáló misszió, mint a semmilyen!” Valahogy így kezdődött.
Hosszú évek, sok tanulás után megtörtént, hogy lelkésszé avattak. Nagyon aktívan dolgozol, közben pedig a huszonegyedik műtétedre készülsz.
Mindig az az ige bátorít engem, amely a megtérésemet elindította. Tolószékben ültem még, amikor Ezékiel könyvéből olvastam a második fejezetben: „Emberfia, állj a lábadra…!” (Ez 2,1). Az is ott olvasható, hogy hirdessük az igét azoknak, akik között élünk. Úgy nevettem ezen akkor, mint Sára, amikor meghallotta, hogy idős korában gyermeke lesz.
Isten azt akarja, hogy az ember felálljon és elkezdjen tenni valamit. A „valami” úgy kezdődött, hogy jöttetek ti az Evangélikus Missziói Központból, jöttek a budaörsiek, és kaptam feladatokat. Fontos, hogy a gyülekezet adjon valami feladatot és toljon előre, mert könnyű „visszaülni”.
De mégis, hogy jött a teológia, hogy lettél lelkész?
Rusznyák Dezsővel átvettük a tornaljai szolgálatokat is; elkezdtük a hitoktatást, elindult a misszió Felvidéken. Akkor már Fabiny Tamás püspök úr is támogatta ezt. Indíttatást éreztem, hogy jó lenne lelkésznek lenni, de nem engedhettem meg magamnak, hogy nappali tagozaton tanuljak. Így Budapesten az Evangélikus Hittudományi Egyetemen a katekéta-lelkészi munkatárs szakot végeztem el, levelező képzésen. Amikor ugyanitt 2019-ben indult egy másoddiplomás lelkészképzés, Fabiny püspök úr felhívott, hogy mehetnék én is.
Kicsit későn, ötvenhat évesen végeztem. Felmerül az emberben, hogy van-e ennek még értelme. Kellek-e én, mint lelkész? Hiszen eddig is szolgáltam mint laikus… De Isten lelke valahogy mégis idetolt.
Az emberek többsége nem is foglalkozik az egyházzal, a Bibliával. Te hogyan fogalmazod meg azt, hogy mi értelme van mindennek?
Hiszem, hogy Isten élő, beszélő, gondviselő Isten. Hiszem, hogy van Megváltó, és hogy a Mindenható szeretete által működik ez a világ. Ő a születésemtől mostanáig állandóan velem volt. Igaz, amit mondott, hogy minden napon velünk van. Akkor is velem volt, amikor nem hittem benne. Azt az örömöt akarom elmondani, amit kapok Istentől szolgálat közben a gyerekek és az idősek között.
Soha nem lettem volna lelkész, ha az a sok felvidéki és magyarországi hívő nem imádkozott volna értem. Volt egy néni, akit az avatásom előtti napon temettünk. Elmentem teológusként egy istentiszteletre Lekenyére, és ez a kilencvenéves néni megkérdezte: „Tibor, mikor lesz már lelkész?” Mondtam, hogy még két-három év. Azt válaszolta: „Megvárjuk!” Ilyen dolgok adnak erőt.
Milyen az emberek hangulata? Mennyire érinti őket a háború híre és a gazdasági válság, az elvándorlás?
Azt hiszem, a felvidéki ember megtanult ezekkel együtt élni. Az elmúlt száz évben sok minden történt velünk, de nem jajgatunk. Azt tanultuk, hogy mindig talpra kell állni. Isten velünk van. Nem érzek pesszimizmust az emberekben. Ha pedig Isten megtart, akkor nem panaszkodni kell, hanem egyszerűen tenni dolgunkat.
Néhány szót még szóljuk arról a csodáról is, hogy létrejött a Tornaljai Evangélikus Konferencia- és Missziói Központ, egy szép épületben.
Az egész egy ablakszerelés kapcsán indult. Rusznyák Dezső lelkész úr írt egy levelet a kassai konzulátusnak, segítséget kérve a sajógömöri parókia hét utcafronti ablakának cseréjéhez. Akkor a főkonzul vette a fáradtságot és eljött hozzánk, majd végigjárta velünk a környék összes magyar gyülekezetét. A végén ugyanarra jutott, amit ti is mondtatok, hogy nekünk lelkészekre és épületre van szükségünk. Kérte, hogy írjuk össze ezeket egy tervezetben.
Garádi Péter – aki mérnökként járatos a gazdasági ügyekben – leírt mindent; képzéseket, lelkészek fizetését, lakhatását is belevéve. Egy nagy összeget írt a tizenhét oldalas levél aljára. Nevettem is rajta, de azért elküldtük. Visszaírt a főkonzul, hogy ez nem is rossz.
Aztán beindult a gépezet. Fabiny Tamás püspök és a Magyarországi Evangélikus Egyház külügyi osztálya kezébe vette az ügyet. Másfél év múlva a Magyar Állam megvásárolt Tornalján egy épületegyüttest, aminek az egyik épületét már sikerült felújítani. Egy gyönyörű komplexum jöhet így létre előadótermekkel, szállással, étkezőhelyiséggel, két nagy udvarral.
Vannak-e számodra különösen sokat jelentő igék?
A missziói parancs az első, amely kiküld a szolgálatba. A másik Ezékiel könyve már említett üzenete arról, hogy fel kell állni, tenni kell a dolgunkat.
A harmadik fontos igém a Jelenések könyvében olvasható. Egy jól sikerült igehirdetés után úgy gondoltam, hogy a következő helyen, ahová meghívtak, ugyanazt fogom elmondani. Azt gondoltam, hogy én már jó keresztyén vagyok, szent szavak jönnek a számból. Aztán mégis megnéztem az aznapi igét, és ez volt: „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt” (Jel 3,1). Magamat toltam előre, hogy én tudok mindent, és elfeledkeztem arról, hogy a mellettem élőket kell erősítenem.
Bozorády Zoli bácsi mondta egyszer, hogy könnyen el lehet jutni oda, hogy szeretem Istent, de itt nem szabad megállni: szeretni kell a felebarátainkat is, mert így lesz teljessé a keresztyén ember élete.
Az interjú meghallgatható honlapunkon.
Híd, 2023/4.
