Egy házasság és család várakozás, buktatók, hit és bizalom szegélyezte úton való formálódásáról tanúskodik interjúnkban Milyanné Blatniczky Mária és férje, Milyan Mihály. Máju és Misi két gyermeket nevelnek: a „nagylány” Eszter, öccse pedig a Crouzon-szindrómával született Ákos.
Máju, fiatal lányként hogyan készültél a házasságra? Sokat kellett várnod, míg végül párt találtál?
Azt terveztem, hogy 19-20 évesen férjhez megyek, és elkezdhetjük a családalapítást. Ehhez képest huszonhét évesen találtam párra. Nem kevés vívódást okozott nekem ez, nem volt könnyű a várakozás.
Hol, hogyan keres párt magának egy lelkész lánya?
Nekem nagyon fontos volt, hogy a leendő párom hívő legyen, és lehetőleg evangélikus is. A várakozás útját Istennel jártam végig. Elé vittem a vágyamat, és imádkoztam társért. És nyilván olyan helyeken kerestem a leendő páromat, ahol keresztyénekkel találkozhattam, például keresztyén táborokban. Lelkész testvérem szervezett egy tábort Szügyben, a gyülekezetében, ezen a héten figyeltünk fel egymásra Misivel. Ő ott élt, és presbiterként is szolgált.
Misi, te emlékszel a Májuval való első találkozásra, a megismerkedésetekre?
Tokajon is találkoztunk már korábban egy hitmélyítő héten, de erre én nem is emlékeztem. A szügyi táborban ismerkedtünk meg jobban, bár én nem kerestem még akkor feleséget. Harmincegy éves voltam, és már megtért hívő ember, de nem éreztem úgy, hogy sürgősen meg kellene házasodnom.
Történt valami, ami konkrétan megtérésre indított?
Az EKE (Evangélikusok Közössége az Evangéliumért) egyik ifjúsági hetén értettem meg Isten hívását. Ott egy egész éjszakán át imádkoztam azért, hogy megismerhessem Istent. Egy villanásként éreztem rá, hogy van Isten, és igaz mindaz, ami le van írva a Bibliában. Templomba járó, tradicionálisan hívő család volt a miénk, ismertem már a Bibliát, de akkor jöttem rá valóban, hogy ez mind igaz.
Sokat beszélgettünk Májuval ismeretségünk elején, és ő elmondta, hogy számára az volt a legfontosabb, hogy Jézus mit tett érte. Én ezt csak később ismertem fel. Nekem akkor arra volt szükségem, hogy Isten megértesse velem, hogy ő létezik, élő és valós.
Megkérdeztétek Istent a kapcsolatotok, házasságkötésetek felől is?
Természetesen. Megbeszéltük, hogy nem is akarjuk addig elmélyíteni a kapcsolatunkat, amíg nem tudjuk, hogy mi Isten szándéka velünk kapcsolatban.
Máju, mennyi időt vártatok a válaszra?
Augusztusban ismerkedtünk meg, szeptemberben kezdtünk el levelezni és SMS-eket váltani a flottás telefonon. Aztán ez átcsapott éjszakába nyúló telefonálásba. Egy hónap után éreztük, hogy már érzelmileg kötődünk egymáshoz; mi ezt „függőségnek” hívtuk. Eldöntöttük, hogy nem haladunk tovább ilyen tempóban, inkább kivárjuk, amíg Isten megmutatja, hogy mi a terve velünk. Elkezdtük komolyabban kutatni az ő akaratát, és nagyon hamar megértettük, hogy az a szándéka, hogy mi egymáséi legyünk. Persze az ember ilyenkor hajlamos úgy tekinteni az igére, hogy Isten megerősítését látja mindenben. Amikor egy piliscsabai ifjúsági hétvégéről hazatérve felhívtuk egymást, akkor mondta Misi, hogy megkapta a választ.
Misi: A hétvégén mindannyiunknak adtak egy igeverset. Az enyém ez volt: „Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!” (Zsolt 33,22) Feltűnt nekem, hogy így, többes számban ez nekünk szól, és békességet kaptam a döntésünkkel kapcsolatban. Nekem nem is kellett több.
Máju, neked is elég volt ez a válasz?
Én is vártam még Isten személyes üzenetére. A telefonbeszélgetéseink végén általában elolvastuk közösen az igét, és közös imádság után búcsúztunk el. Egy ilyen alkalommal ez az ige jött elém: „…ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34) Kaptam még egy megerősítést: „Uram, te szerzel nekünk békességet, hiszen mindent te tettél, ami velünk történt.” (Ézs 26,12) Ahogy visszatekintettem a megismerkedésünkre, beszélgetéseinkre, pontosan ezt láttam: Isten volt mindezek mögött. Ezután viszonylag hamar össze is házasodtunk. De azt gondolom, hogy nem volt mire várnunk.
Nagy családból származol, végzettséged szerint óvónő vagy. Ti hogyan vártátok a gyermekáldást?
Úgy éreztem, hogy nem vagyunk már fiatalok a családalapításhoz, és legalább három gyermeket szerettünk volna. De végül ez nem volt olyan egyszerű, várnunk kellett.
Az esküvő után egy évvel még nem jött a baba, és az orvosok különböző vizsgálatai kimutatták, hogy nem lehet gyermekünk. Rettenetesen összetörtem a diagnózis hallatán. Kimondhatatlan fájdalom volt, egész úton zokogtam hazafelé. Azt hittem, beleőrülök. Megérteni nem nagyon tudtam, hogy miért történik ez velünk, de végül el tudtam fogadni, hogy az Isten akarata a legjobb nekünk, és úgy is lehet teljes családi életünk, ha nem születik gyermekünk.
Két év múlva mégis kislányunk született: Eszter. Úgy fogtuk fel, hogy ez Isten csodája, ajándéka. Újabb két év után pedig, amikor Ákos megfogant, mintha csak visszaállt volna minden a normális kerékvágásba. Szerettük is volna, hogy legyen Eszternek testvére, imádkoztunk is ezért.
Ákos egy különleges kisfiú, aki egy ritka betegséggel született. Azt gondolom, hogy a házasságotoknak és Istennel való kapcsolatotoknak is próbája lehetett a helyzet elfogadása.
Csak a megszületése után tudtuk meg, hogy nem egészséges. Általában a hasonló rossz hírekkel egyedül szembesültem. Az első gondolatom az volt, hogy ez nem velem történik, nem lehet, hogy az én gyermekem beteg. A második pedig az önvád volt amiatt, hogy nem tudtam megadni Misinek az annyira vágyott, egészséges fiúgyermeket. A kórházban töltött idő alatt nagyon sokat olvastam az igét, és imádkoztam, hogy egyáltalán legyen erőm mindezt elfogadni és feldolgozni. Ez az ige biztatott akkor: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget.” (Zsolt 62,2) Ez volt a kapaszkodó nekem.
Misi, te hogyan szembesültél a fájdalmas hírrel?
Amikor tudatosult bennem Ákos betegsége, akkor nagy haragra gerjedtem Istennel szemben. Pedig mennyit imádkoztunk a gyermekért! Idővel odáig jutottam, hogy hetekig nem is olvastam se az Útmutatót, se a Bibliát. Hát van értelme? Nincs! Ez arra az időszakra esett, amikor Ákos három hónaposan rendszeresen elkezdett fulladni. Aztán két hét múlva valahogy nem bírtam tovább, kinyitottam az igét, és azt a részt olvastam, amikor a szenvedő Jóbnak azt mondja a felesége, hogy tagadjon meg mindent, és haljon meg. Jób válasza az volt: „Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” (Jób 2,10) Rádöbbentem, hogy Isten mondja nekem ezt. El is szégyelltem magam, és kezdtem helyrehozni az Istennel való kapcsolatomat. Ha annyi jót és annyi csodát tapasztaltunk az életünkben, akkor a rosszat is el kell fogadnunk.
Mit jelentett Ákos betegsége a kezdeti időszakban, amikor elmondták nektek, hogy mi várható?
Eleinte borzasztóan zavart, hogy megbámulják őt az emberek. De kezdettől elfogadtam, hogy ő a mi fiunk, Isten ajándéka számunkra. Örültem, hogy Májuval ott vagyunk ketten egymásnak, és nem egyedül kell végigcsinálnunk, ami ránk vár. Sokan megjegyezték akkoriban, hogy milyen jó, hogy így kitartunk egymás mellett. Az egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy különváljunk egymástól.
Máju: Amikor megszületett Ákos, a doktornő közölte velem a gyanúját, hogy milyen betegsége lehet a babának. Felmerült, hogy értelmileg is fogyatékos lesz emiatt. A másik orvos elmondta, hogy koponyaműtét után egészségesen is fejlődhet majd az agya. Mégsem tudtuk sokáig, hogy valaha fog-e tudni járni, beszélni, a látásával, hallásával mi lesz. Ezt nagyon nehéz volt megélni.
Hogyan alakította a házasságotokat a betegség okozta helyzetnek mint közös tehernek a viselése?
Misi: Én még erősebben ragaszkodtam Májuhoz, remélve, hogy együtt jobban gondját tudjuk viselni Ákosnak is.
Máju: Összekovácsolt minket ez a nehéz időszak, annak ellenére, hogy az elmúlt kilenc évben többször nagyon belefáradtunk az Ákos körül való sokféle teendőbe. Általában felváltva éltük meg ezt; amikor az egyikünk padlón volt, a másik tudta erősíteni. Ritkán történt meg, hogy mindketten nagyon kimerültünk lelkileg és testileg, és valahogy mindig megkaptuk az erőt Istentől. Folyamatosan vele próbáljuk járni az utunkat.
Most hogy van Ákos? Segítettek rajta a műtétek?
Máju: Négy nagyobb műtétje volt, amelyek a koponyáját, az arcát, a szemhéját érintették. Annak ellenére, amiken keresztülment, rendkívül kiegyensúlyozott, kedves kisfiú. Isten nagyon jó személyiséget adott neki az ő állapotához – mert mi inkább annak nevezzük, nem betegségnek. Teljesen egészséges értelmű és lelkű kisfiú, aki ugyanúgy fejlődik, mint a kortársai.
A tágabb családotok mennyire jelent megtartó erőt számotokra? A nagyszülők, a testvéreitek és a többi rokon?
Máju: Nagyon sokat ad a tudat, hogy ők folyamatosan imádkoznak értünk, amikor nekünk nincs erőnk erre sem. Anyagilag is számíthatunk rájuk. Misi anyukája nagyon sokszor leváltott a kórházban töltött napokban, hetekben. Édesanyám pedig sokszor nálunk töltötte az éjszakát, hogy tudjunk pihenni, amikor a folyamatos éjszakázás Ákos mellett kezdte kiszívni az erőnket.
Misi: Az imaháttér és a kétkezi segítség is sokat számít nekünk. Bár én kicsit bezárkóztam a legnehezebb időszakban, mert inkább magam szerettem volna megoldani a problémáinkat. Úgy éreztem, hogy Istenben való bizalommal, de elsősorban a mi feladatunk mindezek megoldása.
Milyen reménységgel vagy aggodalommal tekintetek most a gyermekeitekre?
Misi: A szülők természetesen mindig izgulnak, hogy milyen társuk lesz a gyerekeiknek, vagy mit fognak dolgozni. Viszont én ezeket már el tudom engedni, és teljesen rá tudom bízni Istenre, akitől már annyi mindent kaptunk eddig is. Természetesen próbáljuk megadni nekik a legjobb lehetőségeket a tanulásra, de például a közös imádkozás is nagyon fontos. Éppen tegnap kérdezte Ákos, hogy miért kell imádkoznunk, ha Isten mindent tud. Máju válaszolt neki: „Azért, hogy kapcsolatban legyünk vele.” Ezek ugyanolyan fontos kérdések, mint amikről az iskolában tanulhatnak. Szerintem nem kell izgulnunk, hogy mi lesz a sorsuk, mert Istenre lehet bízni őket.
Máju: Én nagyon fontosnak tartom, hogy olyan csomaggal indítsuk el őket, amely biztonságot ad nekik. Lássák és éljék át, hogy foglalkozunk az igével, és imádkozunk. Hamar igényükké is vált ez, egészen kicsi koruktól fogva próbálunk minden napot így befejezni. Például ők kértek maguknak saját Bibliát is. Visszajelzést is kapunk erről. Láttuk, hogy Ákos a kezét összekulcsolva, imádkozó lélekkel gurult be a hordágyon legutóbbi műtétjére a folyosón, ahova már nem követhettük. Ez hatalmas erőt ad neki!
Tudtok a házasságotok építésére időt szánni? Vagy nem csupán a ráfordított idő kérdése a házasság ápolása? Van valami titkotok ebben?
Máju: Az első gyerek születése után mindenképpen megváltozik a családi felállás, Ákos születése után pedig semmi időnk nem maradt egymásra. Sokszor csak sodortak minket magukkal az események. Egyszer-egyszer tudtunk csak elmenni kettesben egy hétvégére.
Kell ápolni a kapcsolatunkat, mert az nem marad magától olyan erős, mint korábban volt. A gyerekeket rá kell bízni néha valakire, és csak a másikra figyelve együtt lenni. Már tudunk esténként kettesben beszélgetni, amíg ők olvasnak az ágyukban. Ami még titkunk lehet, hogy soha nem mentünk el az óhatatlanul előforduló összezördülések mellett, hanem igyekeztük tisztázni, átbeszélni, és a legfontosabb: az Úr elé vinni imádságban.
Merre tart a kapcsolatotok? Mi az, amiben „jók vagytok”, és mi az, amiben fejlődni szeretnétek?
Misi: Szerintem az embernek a társával és a rokonságával való kapcsolatai folyamatos javítgatást igényelnek. Barátok mondják el, hogy nálunk olyan békességet éreznek – én ezt nem mindig tapasztalom, de ők szavak nélkül is érzik, hogy Isten közöttünk van valamiképpen.
Máju: Nekem el kellett fogadnom a különbözőségeinket. Én könnyen kiadom magamból a gondolataimat, bajaimat, Misi pedig nehezebben teszi meg ezt; magában szeretné megoldani a problémáit. Rájöttem, hogy ha ilyenkor piszkálom őt, hogy beszéljen róla, azzal csak rontom a kapcsolatunkat. Inkább csöndben a háttérben maradok, és imádkozom érte, hogy válaszokat kapjon, és túllépjen a vívódáson. Ennek már tapasztaltam az eredményét, mert miután el tudott rendeződni benne egy dolog, újra ki tudott nyílni felém.
Milyen jövőt álmodtok családotok, házasságotok számára?
Máju: A házasság szerintem nem arról szól, hogy eljutunk egy pontra, aztán már csak lógázzuk a lábunkat. Naponkénti ápolásra szorul, ugyanolyan, mint egy kis kert, amely akkor lesz termő, ha folyamatosan öntözöm, kapálom, gyomlálom. A kapcsolatunkat és magunkat is így szükséges gyomlálni, változtatni. Én nagyon remélem, hogy sikerrel fogunk járni ezen az úton. Szeretnék Misi mellett megöregedni… Szeretném, ha együtt fel tudnánk nevelni a gyerekeinket, ha Ákos útja is egyenes lenne, felnőhetne és teljes életet élhetne. Szeretném ugyanezt Eszternek is, és hogy az Ákossal megéltek ne okozzanak benne olyan sebeket, hogy emiatt valami kára legyen.
Misi: A kert példájánál maradva: különböző kórokozók támadhatják meg a növényeket, nincs két egyforma szituáció a házasságban sem. Nem is a kis dolgok megoldása a leglényegesebb, hanem talán az, hogy ragaszkodjunk egymáshoz és Istenhez, mert a „hármas kötél” nehezen szakad el. Így megvédhető a kis kertecske.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2019/4.
