Sztojanovics András Sámsonháza, majd Kondoros gyülekezeteiben való szolgálata után a Sarepta Evangélikus Szeretetszolgálat intézményvezetője és lelkésze volt. Vallja, hogy a megváltásban részesült, menny felé tartó ember nem lehet tétlen, akár lelki, akár testi szükséget lát a környezetében. Az életét meghatározó fordulópontokra immár nyugdíjasként tekint vissza Gáncs Péter püspök kérdései nyomán.
Már a teológián találkoztunk, és egy-két éve hozzám hasonlóan te is nyugdíjas vagy. Kérlek, nyújts át egy rövid névjegyet magadról az olvasóknak!
1954 decemberében születtem, karácsonykor kereszteltek Angyalföldön, és oda jártunk később is édesanyámmal bibliaórára. Én egy imádságban kért gyerek voltam, mert édesanyám már a kezdet kezdetén rábízta az életemet az Úr Jézusra. Édesanyám az Úr Jézus szeretetére próbált nevelni, és én nagyon korán komolyan vettem, hogy evangélikus vagyok. Ő lelkésznek szánt minket a bátyámmal, és én elfogadtam ezt a szándékát. Jó vallásos, istenfélő emberként mentem a teológiára, de nem voltam megtért ember.
A fölszentelésem után egy jó évvel, már sámsonházi lelkészként történt bennem változás. Áldott emlékű Galát György bácsi jött közénk – édesanyám protezsálására – evangelizációs hetet tartani. Ott egy esti beszélgetésben olyan közel került hozzám az Úr Jézus, amit soha nem fogok elfelejteni.
Őt tekinted lelki atyádnak?
Igen, mert ennek az idős lelkésznek a kérdése állított meg engem. Akkoriban megingott alattam a hitem, az életem. Panaszkodtam neki, hogy mennyi baj van ebben a világban, és hogy mindenki rossz. Akkor megállított, maga felé fordított, és megkérdezte: „András, ugye tudod, hogy az Úr Jézus téged így is nagyon szeret?” Ez a majdnem banális mondat szíven ütött, és éreztem, ahogy átölel az Úr szeretete. Addig vallásos ember voltam, de akkortól, 1979-től tartom magam hívő embernek, minden nyomorúságommal együtt. Ez a változás, a megtérésem nagyon jót tett a gyülekezeti életünknek is Sámsonházán.
Mi hozott el onnan? Ezután következett a kondorosi szolgálatod.
Tíz évet szolgáltam Sámsonházán. A hegy lábánál volt a parókia, a hegy tetején az evangélikus templom. Nagyszerű szórakozás volt januárban, pláne kicsit késve, felszaladni a csúszós úton... Nagyon szerettünk ott élni a feleségemmel, de kaptam egy hívást Táborszky László esperes úrtól, hogy menjünk Kondorosra. Imádkoztunk, és azt az igerészt olvastuk Mózes ötödik könyvéből, amelyben Isten szól a népének, hogy eleget laktak ez alatt a hegy alatt, elviszi őket az Úr az alföldre (lásd 5Móz 1,6–7). Nem tudom, van-e olyan hívő ember, aki ezek után marad a „hegy alatt”, és nem megy az alföldre…
Említetted a feleséged, és hogy megimádkoztátok, megbeszéltétek a váltást. Kicsit szólj róla is, aki nemcsak életed társa, házastársad, de a szolgálatban is veled van évtizedek óta.
Judit a születésünk óta az utca túloldalán lakott. Ugyanabba az iskolákba jártunk, gimnazistaként kezdtem udvarolni neki. Jákóbhoz hasonlóan én is hét év után, a teológia befejezését követően vettem feleségül. Szombaton volt az esküvőnk, vasárnap a lelkésszé avatásom. Hála Istennek, már negyvenöt éve együtt vagyunk, és bosszantjuk egymást szeretetben.
Az első gyermekünk megszületése után Judit nagyon beteg lett, fél évig kezelték kórházban. Azt mondták az orvosok, hogy nem valószínű, hogy lesz még gyermekáldás, de két további gyermek született, és kettő baba nem született meg. Ez is mutatja, hogy Istennek minden lehetséges.
Ugorjunk vissza a kondorosi időszakra! Ezalatt, a nyolcvanas években én Nagytarcsán szolgáltam, és kapcsolat alakult ki a gyülekezeteink között. Az ifjúsági élet és a Ten Sing mozgalom területén, többek között.
A szocializmus előtt Kondoroson együtt volt a templom, a parókia és az iskola. Amikor odakerültem, az egy nagyon izgalmas időszak volt, akkor volt a rendszerváltás. Visszakaptuk az ötvenes években államosított iskola, később kollégium közvetlenül a templom szomszédságában található épületét. Csodálatos élmény volt, amikor a presbiterekkel ledönthettük a két épület között felhúzott betonfalat. Legalább akkorát szólt a szívemben, mint a berlini fal ledöntése. Harmati Béla akkori püspök úr elé vittem egy idősotthon tervét, amihez a jóindulatát megkaptuk, de anyagilag nem tudta támogatni. Ennek ellenére sikerült létrehozni egy ma is jól működő idősotthont a korábbi iskola épületében.
Ott kezdődött tehát a diakóniai szolgálat felé fordulásod?
Már a sámsonházi évek alatt elkezdődött. Élt ott egy súlyosan beteg férfi, aki korábban párttitkár volt. Kinézte a templomot magtárnak, hogy a klerikális reakció ellen fellépjen… Progresszív izomsorvadása lett, a korábbi társai elhagyták, a falu szélén élt. Aztán ő is hívő ember lett. Már akkor kinyílt a szívem, hogy vannak elesett emberek, akik rászorulnak a segítségünkre. Megtanultam Hycomatot vezetni és ellátni egy tolószékes ember szükségleteit.
Visszatérve Kondorosra az otthon elindítása mellett a másik örömöm az ifjúságunk volt. Hála Istennek, könnyen meg lehetett győzni a presbitériumot, hogy ne kövekbe fektessük a pénzt, hanem a gyerekekbe, fiatalokba. Többször jártunk Németországban bérelt busszal, ötven gyerekkel, a Ten Singgel.
Mondjuk el, hogy mit takar a Ten Sing, nehogy az olvasók valami kínai gyógyszerre gondoljanak!
Ez egy norvég gyógyszer! Fiataloknak kell beadni, hogy Krisztushoz közel kerüljenek. Egy norvég csoport járt Kondoroson: gitárral, dobbal, énekléssel, jelenetekkel szólították meg a fiatalokat. Mindig volt egy igei rész is az előadásukban, mert elsősorban azokat akartuk a gyülekezet közelébe hozni, akik előtte nem voltak ott. Kondoroson az ifjúság jó része bekapcsolódott és nagyon élvezte ezt a munkát. Hálás vagyok az Úrnak, hogy ez elindulhatott. Szombaton délután volt a Ten Sing, utána pedig bibliaóra a gyerekeknek. Az együttlét néha úgy elhúzódott, hogy azt mondtam nekik, hogy maradjanak nyugodtan, én elmegyek aludni. Ott pedig komolyan előkerült a Szentírás, és mindig az volt a lényeg, hogy hogy lehet az Úr Jézussal élni.
Bennem a nagytarcsai évek során a missziói elhívásom, benned pedig a diakóniai elhívás érlelődött. Mi az, ami végül kiemelt a gyülekezetből és elindított Budapest felé?
Megint érkezett egy felkérés, Szebik püspök úr telefonált rám. Elmondta, hogy a pesthidegkúti idős és fogyatékos embereket gondozó Sarepta szeretetotthon vezetője nyugdíjba ment, és utód kellene számára. Judittal újra kerestük az Úr Jézus akaratát. Konkrét igét nem kaptunk, de a két hét gondolkodási idő végére letisztult bennem, hogy jobb lesz mennem. 1998 nyarán jöttünk fel Budapestre, de a szívem egy része ottmaradt Kondoroson. Nagyon hiányzott a lelkészi munka, ami a szeretetotthonban is volt, de egy intézmény azért nagyon más. Ha az Úr nem nevelt volna arra a megelőző években, hogy a diakónia is mennyire fontos és értékes szolgálat, akkor nem is tudom, hogyan vállalhattam volna el jó szívvel az új megbízatást.
Sztehlo Gábor megfogalmazása, hogy a diakónia a kezek evangéliuma. Van-e esetleg saját hitvallásod a diakóniáról?
Nehéz erre valami frappánsat gyorsan kitalálnom… Én úgy gondolom, hogy a hívő embernek nem lehet hideg fejjel elmennie az emberek mellett. Élek a világban és tudom, hogy bemegyek a mennyországba, és tudom a másikról, hogy ő nem fog bemenni. Valamit tenni kell – persze nem erőszakosan –; és azokért is, akik nem tűnnek rászorulónak.
Akkor nálad nem válik szét a diakónia és a misszió? Az egyházban sokat vitatkoztunk azon, hogy a „jobb” vagy a „bal” kéz fontosabb… De számodra soha nem volt kérdés, hogy misszió is, amit végeztek.
Így van! Az időseknek bibliaórát tartottunk, a fogyatékos lakóknak is. Próbáltunk gyülekezetet alkotni – szó se róla, nagyon különleges gyülekezet volt. A hívő emberek együtt vannak, mert az Úr Jézus a közös „Napjuk”. Az volt a cél, hogy az idős és a fogyatékkal élő lakóknak megmutassuk, hogy merre induljanak, ha be akarnak menni a mennyek országába, ahol Jézus várja őket.
Mondjuk el őszintén, minél idősebbek vagyunk, annál kevesebb időnk van, hogy ezt a döntést meghozzuk. Milyen tapasztalataid voltak a munkatársak megtalálása terén?
Nagyon nehéz volt, mert kevesen jelentkeztek. Voltak azért olyanok, akik hitbeli meggyőződésből jöttek a Sareptába. Ez lenne az ideális. Amikor nemcsak a párnát igazítja meg, nemcsak a gyógyszert adja be és a testi szükségleteket látja el a nővér, hanem a lelkieket is. Amikor fogja a kezét a haldoklónak, és ha én nem vagyok ott, felolvassa az igéből azokat a részeket, amelyek valódi világosságot jelentenek, amikor elmegyünk innen. Ilyenekre lenne szükség.
Mint nyugdíjastárs kérdezlek, hogyan éled meg ezeket az éveket? Van-e még valami szolgálat, ami visszahoz az egyházi közösségekbe?
Hála Istennek, hogy megélhettem ezt az időt – a jövő évtől már „hetvenkedhetek”. Én becsuktam magam mögött az ajtót, nagyon ritkán vállalok szolgálatot. Ha az a rend, hogy hatvanöt évesen, vagy hetven felé el kell menni nyugdíjba, akkor én ezt komolyan veszem. Érzem az idő múlását magamon, és azt is, hogy ezek más idők. Olyan fiatal, elhívott hívő emberekre van szükség, akik a mai viszonyok között találják meg a módját, hogy azért mindig szóljon a Krisztusról szóló evangélium.
Híd, 2023/4.
Az interjú meghallgatható honlapunkon.
