Dr. Győri Gábor évtizedekig családorvosként dolgozott, jelenleg az IHS Global keresztyén missziós világszervezet egyik vezetője. Feleségével, dr. Klem Gabriellával együtt olyan párost alkotnak, akikkel öröm a találkozás, beszélgetés. Mosolyuk, szavaik mögött Istennel és egymással kötött erős, megharcolt szövetség sejlik fel.
Hogyan találkoztatok egymással?
Gábor: Elsőévesként találkoztunk az orvosi egyetem gólyabálján. Részemről szerelem volt első látásra, de nem tudtam elképzelni, hogy ez a gyönyörű lány szóba áll velem. Aztán mégiscsak így történt, táncoltunk is, de utána nem történt semmi néhány hétig. Én fülig szerelmes voltam, viszont úgy tűnt, hogy Gabit nem érdeklem. Aztán később mégis úgy intéződött felülről, hogy egymásba szerettünk. Három évvel a megismerkedésünk után házasodtunk össze.
A te verziód hogy hangzik?
Gabi: Én nem keresztyén családból származom, nem voltam hívő. Gábor sem tetszett különösebben, de az az érdekes, hogy mindezek ellenére a szívem mélyén vonzott, és mintha egy hang azt mondta volna, ez a fiú lesz a férjem.
Gábor akkoriban egy ismert dixielandzenekarban zenélt. Elhívott egy koncertre, amelynek csak a végére mentem el. A koncert után elkezdtünk beszélgetni, és volt egy pillanat, amikor én is beleszerettem Gáborba. Hallgattam, ahogy Istenről beszélt, és megláttam benne valamit, amit kerestem.
Nem tartott vissza téged, hogy ő nem hívő lány volt?
Gábor: Édesanyám és nagymamám nagyon kiképeztek, hogy hogyan válasszak majd társat, de az élet sok esetben váratlan helyzeteket produkál. Tudtam, hogy őt valahogy nekem szánták. Ez nagyon egyértelmű volt, és persze az is, hogy hívő lányt szeretnék feleségül venni. Az időt azzal töltöttük a megismerkedésünktől a házasságkötésünkig, hogy Isten ezt kiformálja, és a végén hívő lányt vettem feleségül.
Gabi: Minden alkalommal, amikor találkoztunk, Gábor hozta az evangélikus Útmutatót – melyet azóta is naponta olvasunk –, és mindig megkérdezte, hogy zavarna-e engem, ha együtt olvasnánk el az igét. Még ha a telefonkönyvet olvasta volna nekem, az sem zavart volna.
Egy idő után megtapasztaltam, hogy az ige munkálkodni kezd bennem. Sokáig nem éreztem szükségét, hogy imádkozzak. De jött egy olyan időszak az életemben, amikor a gonosz behúzott a csőbe, és úgy éreztem, el fogom veszíteni emiatt Gábort. Akkor az a mondat, hogy Jézus mindig mellettem van, valósággá vált számomra. Csak egy-két évvel később döbbentem rá, hogy azon az estén elfordultam a bűneimtől, elfogadtam, hogy Jézus által bocsánatot kaptam, és egy új élet kezdődött.
Te hogyan emlékszel erre az estére?
Gábor: Csodálatos volt Isten jelenléte. Ez az egyik olyan esténk volt, amiért érdemes élni. Valami lezárult, és egy új, szent dolog indult el; ennek lehettem ott a tanúja. Ez harminc éve történt, és a harminc év eseményei bőségesen bizonyítják, hogy Gabinak ott tényleg új élete indult.
Mit jelent Isten a házasságotok számára?
Gábor: Számunkra nagyon fontos erőforrás a közös igeolvasás, imádkozás és ennek a napi rutinja. Ezen keresztül Isten jelen van a mindennapjainkban. Hogy enélkül hogyan lehet élni, azt nem tudom, néha ezzel együtt sem könnyű. Talán ez a legfontosabb: a napi kapcsolat Istennel. Így könnyebb megoldani az élettel járó gondokat. A beszélgetés is fontos, mert egymást meghallgatva jobban tudunk egymásért is imádkozni. Mindezt persze a gyermekeinkkel együtt is próbáljuk tenni.
Kilenc gyereketek van, bár közülük többen kirepültek már otthonról. Egy ekkora család irányítása mégis sok energiát felemészt. Hogyan lehet időt szakítani emellett Istenre?
Gábor: Odafigyelést és rugalmasságot igényel, hogy jól súlypontozzuk a dolgokat. Egy külföldi kollégám mondott egy boldogmondást, mely ugyan nincs benne a Bibliában, de igaz: „Boldogok a rugalmasok, mert ők nem törnek el.”
Istent nem lehet elválasztani a hétköznapoktól, ő mindenben ott van. Nem külön fiókok vannak az életünk különböző területei számára. Ha jó passzban vagyunk, a gyereknevelés lehet ugyanolyan istentisztelet, mint amikor a templompadban ülünk. Vagy Gabi például vasalás közben tud jól imádkozni.
Különböző személyiségek élnek együtt egy ilyen nagycsaládban. Hogy lehet mindenkire megfelelően odafigyelni?
Gábor: Ha erre van recept, akkor küldje el valaki! Igyekszünk megfelelni, de valóban ez a legnagyobb kihívás, hogy mindenki személyre szóló figyelmet, szeretetet kapjon. Gabinak ez jól megy, ebben nagy ajándéka van Istentől. Keressük persze, hogy kinek mi a szeretetnyelve, hogyan tudjuk megpendíteni azt a húrt, mely által érti a szavunkat.
Még időben kaptuk azt a tanácsot, hogy ne egytől fölfelé számoljuk a gyerekek életkorát, hanem tizennyolctól visszafelé, ami arra sarkall, hogy tartsuk észben, hogy hány évünk van még arra, hogy hatást gyakoroljunk rájuk. Emellett pedig tudjuk, hogy minden egyes életkornak megvan a maga élménye és nehézsége. Ha ezt nem tudatosítottuk volna magunkban, akkor talán kevésbé tudtuk volna élvezni azt, amit éppen megéltünk.
Rengeteg odafigyelést kíván mindez közösen a házaspártól is. A kettőtök kapcsolata jól bírja ezt?
Gábor: Egy barátomtól származó bölcsesség: a szeretet igazából önfeláldozás. Egy férfi önfeláldozása például az, hogy amikor munka után fáradtan hazamegy, végighallgatja a feleségét. Én háziorvosként egész nap sok embert meghallgattam. Hazamenve meghallgatni az otthoni panaszokat is azt jelentette, hogy még nem ért véget a nap. A feleség részéről meg az az önfeláldozás, hogy ilyenkor nem mond el mindent, amit egyébként el szeretne mondani.
Édesanyád gyermekorvos. Az ő hivatása késztetett téged és egyik bátyádat is, hogy az orvosi pályára lépjetek?
Gábor: Biztosan számított ez. Emlékszem, hogy már hét-nyolc éves koromban orvos szerettem volna lenni. Aztán kamaszkoromban jobban vonzott az, hogy autómérnök legyek. Végül a Nyugaton a helyzet változatlan című film hatására a felvételi előtt az orvosi hivatás mellett döntöttem, és nem bántam meg. Jelenleg egy nemzetközi missziós szervezet egyik vezetője vagyok.
Ez hogyan kapcsolódik a hivatásodhoz?
Gábor: Keresztyén egészségügyi dolgozóknak próbálunk abban segíteni, hogy vasárnapi keresztyénség helyett teljes életükben Krisztus tanújaként tudjanak élni. Mottónk: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek.” (ApCsel 1,8 alapján). Erre dolgoztuk ki a Sóoldat nevet viselő tananyagot arról, hogy hogyan tudjuk ezt megélni a mindennapi életben betegeink és kollégáink javára. Ez tudományos, teológiai, illetve etikai és kommunikációs alapokon áll.
Testi problémákkal keressük fel az orvost, de ezeket olykor lelki problémákhoz lehet kapcsolni.
Gábor: Az orvosképzésben a testet, a lelket és a szellemet teljesen külön kezelik, pedig a rendelőbe test-lélek-szellem egységeként lép be az ember. Az orvosok kevesebb, mint húsz százaléka nyitott arra, hogy a lelki, szellemi tényező is szóba kerüljön, pedig a betegek hetven-nyolcvan százaléka ezt igényelné. Nem véletlenül futott fel ennyire a közelmúltban a természetgyógyászat, mert ott ez része az ellátásnak.
Bárki adhat a betegének lelki tanácsot is?
Gábor: Alapszabály, hogy nem adhatunk olyat, ami nekünk nincs. A saját spirituális egészségem fontos. Legyek Istennel olyan kapcsolatban, hogy tudjak adni. De nem szabad visszaélnünk a páciens sebezhetőségével. Nem azért jönnek a rendelőbe, hogy megtérjenek, de nem közelíthetünk hozzájuk más motívummal, csak a Krisztus szeretetével.
Gabi, te hogyan éled meg mozgalmas életeteket és a szolgálat lehetőségét Gábor és a gyerekek mellett?
Gabi: Néha úgy érzem magam, mint egy színdarabban, amikor az ember folyton átöltözik a következő szerephez. Van, amikor takarítónő vagyok vagy sofőr, tanárnő, és van, amikor a cowboy felesége. Van egy kis tanyánk lovakkal, és családilag azt az elhívást kaptuk, hogy osszuk meg, amink van.
Nagyon áldott lovastáborokat szervezünk gyerekeknek és fiataloknak. Nálunk más keresztyén társaságok, családok, baráti körök, gyülekezetek, missziók is táborozhatnak. A Hajnalcsillag tanya vagy Morning Star Ranch egy izgalmas, közös családi szolgálat és nagy kihívás.
Hogyan léptek be a lovak az életetekbe?
Gábor: Egy képzeletbeli lóval kezdődött még hatéves koromban. Nagyon megtetszett Mekcsey hadnagy Muszta nevű lova az Egri csillagokból. Attól kezdve évekig mindenhová Muszta hátán közlekedtem.
Egyébként harmincöt éves voltam már, amikor el tudtam kezdeni lovagolni Eszti lányommal együtt. Innen jött lépésről lépésre a kis tanya megvétele. Akkor öt gyermekünk volt, és azt vettük észre, hogy az ott töltött hetek alatt egészen máshogy értették meg az igét, a természetet, Isten szeretetét, mint az otthoni környezetben.
Soha nem voltunk egyedül a tanyán, mert elhívták a barátaikat, így szinte minitáborokat tartottunk. Ennek kapcsán döntöttük el, hogy tartunk egy ifitábort. 2008 óta megrendezzük ezt, és mára kezd összeérni, hogy hogyan tudjuk használni terápiás programként akár lelki, akár testi panaszokkal küzdő fiatalok felé is.
A gyerekeitek hogyan fogadják a hasonló ötleteket?
Gabi: A döntéseket a gyerekekkel együtt hozzuk. Persze van egy látásunk, de semmit nem szeretnénk rájuk erőltetni. Az nem jó, ha olyasmit tesznek, ami nem a szívükből jön. Emellett igyekszünk úgy tenni mindent, hogy az ő számukra is vonzó legyen. Most már sokszor ők kezdeményeznek, találnak ki valami újat.
Gabi: Helytelennek találom, ha valaki csak a saját gyerekeinek az ügyeivel van elfoglalva, de a másik végletet is, ha csak a szolgálattal foglalkozik. Fontos, hogy a gyerekek érezzék, hogy mi, szülők, szeretjük egymást, szeretjük az Urat, és ők nagyon-nagyon fontosak nekünk. Így nem válik nyűggé a szolgálat számukra sem.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2018/1.
