Bárhol tartok, Jézus mindig velem van

Benkóczy Péter lelkész az elköteleződésről és a belsőszoba-élményről

„Az em­be­rek leg­in­kább azzal a kér­dés­sel fog­lal­koz­nak: mi lesz velem majd? Pedig lehet, hogy az a döntő: mi van veled most?” – jegy­zi meg Ben­kó­czy Péter. A Bu­da­pest-Kő­bá­nyai Evan­gé­li­kus Egy­ház­köz­ség lel­ké­sze men­tál­hi­gi­é­nés szak­em­ber, te­het­sé­ges fotós, és já­ra­tos a pszi­cho­drá­ma és a bib­li­o­drá­ma vi­lá­gá­ban is. Az idei esz­ten­dő – amely egy­há­zunk­ban a kon­fir­má­ció és el­kö­te­le­ző­dés éve – kap­csán sze­mé­lyes hit­ta­pasz­ta­la­ta­i­ról, szol­gá­la­tá­ról és azok­ról a prob­lé­mák­ról kér­dez­tük, ame­lyek­kel lel­ki­gon­do­zói mun­ká­ja során ta­lál­ko­zik.

– A lel­kész­ava­tá­sá­ról szóló cikk­ből – az Evan­gé­li­kus Élet 2005. jú­li­us 17-i szá­má­ban ol­vas­ha­tó – ki­de­rül, hogy volt egy ko­moly is­ten­él­mé­nye. Ho­gyan tör­tént pon­to­san?

– Édes­apám és nagy­apám is lel­kész volt, de saj­nos egyi­kü­ket sem is­mer­tem, mert két­éves ko­rom­ban, il­let­ve a szü­le­té­sem előtt meg­hal­tak. Az első ko­moly él­mé­nyem a Deák téri gyü­le­ke­zet­hez kö­tő­dik, ahol egy­részt egy sze­re­tő, lel­kes, el­fo­ga­dó kö­zös­ség­hez tar­toz­hat­tam, más­részt Pin­tér Kar­csi bácsi, Hafó bácsi, azaz id. Ha­fen­scher Ká­roly, Zelma néni – Ta­kács­né Ko­vács­há­zi Zelma – sze­mé­lyé­ben kü­lön­le­ges lel­ké­szek­kel ta­lál­koz­hat­tam. Ál­ta­luk is azt érez­het­tem min­dig, hogy Jézus közel van hoz­zám. Ak­ko­ri­ban volt az ágyam fö­lött egy Jézus-ikon, amin min­den­ki szo­mo­rú ar­cú­nak látta őt, én azon­ban mo­soly­gós­nak. Ez a fajta kö­zel­ség és köz­vet­len­ség át­ha­tot­ta a róla al­ko­tott ké-pemet. Ti­zen­két éve­sen – a tra­dí­ció sze­rint – kezd­tem el ké­szül­ni a kon­fir­má­ci­ó­ra, de magam sem tud­tam, mit je­lent ez iga­zán. Akkor még ke­vés­sé volt fon­tos szá­mom­ra, hogy majd úr­va­cso­ráz­ha­tok, ke­reszt­szü­lő le­he­tek, és fel­nőtt tagja a gyü­le­ke­zet­nek, azt vi­szont érez­tem, hogy ez jó. Biz­tos köz­re­ját­szott ebben, hogy édes­anyám és ke­reszt­anyám tá­mo­gat­tak.

– Miben nyil­vá­nult meg a tá­mo­ga­tá­suk? 

– Be­szél­ge­té­sek­ben, temp­lo­mi al­kal­mak­ra való el­vi­tel­ben, esti imád­sá­gok­ban, az ün­ne­pek meg­élé­sé­ben. 

– Vissza­tér­ve az is­ten­él­mé­nyé­re…

– A kon­fir­má­ci­ó­mon tör­tént. Na­gyon sokan kon­fir­mál­tunk akkor. Ott ülve a Deák téri temp­lom­ban, a padok előtt egy szé­ken egy meg­fog­ha­tat­lan, belső, min­dent át­já­ró él­mény­ben volt ré­szem. „Hoz­zám tar­to­zol, veled va­gyok, jó he­lyen vagy!” – ezt érez­tem. Ez az úr­va­cso­ra­vé­tel előtt tör­tént. Ami­kor Hafó bácsi ki­mond­ta a ne­ve­met, és oda­já­rul­tam az ol­tár­hoz, még in­kább erő­sö­dött ben­nem, hogy egyre mé­lyebb­re ke­rü­lök egy hit­él­mény­ben.

– Biz­tos volt abban, hogy ez Isten je­len­lé­te?

– Meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len volt szá­mom­ra, hi­szen ezt nem vár­tam a kon­fir­má­ci­ó­tól. Talán most tudom meg­fo­gal­maz­ni, mi volt ez: egy na­gyon erős „bel­ső­szo­ba-él­mény”. Az ikon le­jött akkor a fal­ról! Ez még nem meg­té­rés volt, ahhoz az kel­lett, hogy be­len­dül­je­nek a dol­gok. 

– És ez ho­gyan tör­tént?

– Pá­lya­vá­lasz­tás előtt áll­tam a gim­ná­zi­um­ban. Meg­kér­dez­tem – félve, re­meg­ve – az édes­anyá­mat, hogy mit szól­na az édes­anyá­mat, hogy mit szól­na hozzá, ha kö­vet­ném édes­apám pél­dá­ját a szol­gá­lat­ban. Em­lék­szem, na­gyot nyelt, ami­kor meg­hal­lot­ta. Ó, jaj! Azt mond­ta, nem akar­ja, hogy lel­kész le­gyek, de ha ezt vá­lasz­tom, akkor tel­jes mell­szé­les­ség­gel tá­mo­gat.

– Miért nem akar­ta?

– Lel­kész­fe­le­ség­ként pon­to­san látta, mi­lyen ki­hí­vá­sok, fáj­dal­mak, konf­lik­tu­sok je­lent­kez­het­nek egy lel­kész éle­té­ben. 

– Hogy érez­te: ez az ön dön­té­se volt, vagy Is­te­né?

– Nem kap­tam Is­ten­től egy nagy le­írást arról, mi a terve az éle­tem­mel, min­dig csak rövid sza­ka­szo­kat lát­tam. A szé­les ho­ri­zont lát­vá­nya talán meg­ijesz­tett volna, de a pici lé­pé­sek meg­erő­sí­tő­ek vol­tak. Vol­tak var­ga­be­tűk, hi­szen nem egye­ne­sen ve­ze­tett az utam a teo­ló­gi­á­ra. El­vé­gez­tem a pe­da­gó­gi­a­i­asszisz­tens-kép­zést, fény­ké­pész­nek ta­nul­tam, ha­lasz­tot­tam is évet. Egy csomó év el­ment, de ez az idő­szak va­ló­já­ban sokat hoz­zá­tett a fel­ké­szü­lé­sem­hez.

– Ez va­ló­ban sok var­ga­be­tű. Hogy bírta eze­ket a vál­tá­so­kat?

– Elő­for­dult, hogy fo­tós­ként dél­előtt egy óvo­dá­ban a gye­re­kek­kel csúsz­tam-mász­tam a föl­dön, dél­után pedig egy ve­zér­igaz­ga­tó­ról ké­szí­tet­tem zsá­ner­ké­pe­ket. És min­den­ki­vel ugyan­úgy meg kel­lett ta­lál­ni a han­got ahhoz, hogy jó képek szü­let­hes­se­nek. Ezt én ta­nul­má­nyi idő­szak­nak, ta­nu­lás­nak éltem meg, ami fel­ké­szí­tett arra, amit – így hit­tem, és hi­szem most is – Isten elő­ké­szí­tett szá­mom­ra. Szá­mos dolog ér­de­kel: fog­lal­koz­tam pszi­cho­drá­má­val, bib­li­o­drá­má­val, mese te­rá­pi­á­val, lel­ki­gon­do­zói kép­zést is vé­gez­tem – ezek mind abban se­gí­te­nek, hogy az em­be­rek elé tud­jam élni annak a bi­zo­nyos­sá­gát, hogy Jézus ve­lünk van min­den napon.

– Mi­ként le­het­sé­ges rá­ve­zet­ni az em­be­re­ket, meg­mu­tat­ni szá­muk­ra ezt a bi­zo­nyos­sá­got?

– Az em­be­rek leg­in­kább azzal a kér­dés­sel fog­lal­koz­nak: mi lesz velem majd? Pedig lehet, hogy az a döntő: mi van veled most? Mit hozol ma­gad­dal? Mi van a put­to­nyod­ban? Mi az, ami fáj? Mi az, amit egy­sze­rű­en meg kel­le­ne fogni, le­ül­ni a ke­reszt tö­vé­be, és azt mon­da­ni: Krisz­tus, akkor ezt most szem­lél­jük együtt! Mi a dol­gom vele? Lehet, hogy semmi, de lehet, hogy ren­dez­ni kel­le­ne a múl­tam­nak bi­zo­nyos moz­za­na­ta­it, tör­té­né­se­it ahhoz, hogy re­mény­tel­jes jövőt él­hes­sek meg. 

– Volt olyan, ami­kor oda­ült a ke­reszt­hez a put­to­nyá­val?

– Pél­dá­ul egy mun­ka­hely­vál­tás vagy az első gyer­mek szü­le­té­se olyan hely­zet, ami­vel az em­ber­nek meg kell küz­de­nie. Én ilyen­kor azt kér­tem Is­ten­től, hogy le­gyen tü­rel­mem, böl­cses­sé­gem, hogy meg­sze­rez­zem azt a tu­dást, erőt, ami el­en­ged­he­tet­len a foly­ta­tás­hoz. Még ne­he­zebb meg­él­ni azt, ami­kor vesz­te­ség ér ben­nün­ket. Ami­kor meg­halt egy sze­re­tett hoz­zá­tar­to­zóm, és na­gyon meg­ter­he­lő volt a fáj­da­lom, akkor azt kér­tem Is­ten­től, hogy ne érez­zem magam egye­dül. Olyat nem szok­tam kérni tőle, amit nekem kell el­vé­gez­nem, de azt kérem, hogy ha úgy adó­dik, küld­jön em­be­re­ket, akik­kel lehet be­szél­get­ni. S van olyan is, ami­kor prob­lé­mám van va­la­ki­vel, én va­gyok a hibás, és félek meg­szó­lí­ta­ni a má­si­kat, mert akkor szem­be kell néz­nem a baj­jal, amit okoz­tam. Ez na­gyon nehéz, mert venni kell a bá­tor­sá­got – ha meg is be­szél­tem Jé­zus­sal –, hogy vissza­men­jek az il­le­tő­höz, és bo­csá­na­tot kér­jek. Az em­be­rek kö­zöt­ti bé­ke­te­rem­tés szol­gá­la­tát ma­gun­kon kel­le­ne kez­de­ni, és sok­kal bát­rab­ban kel­le­ne lép­nünk.

– Is­ten­nel könnyebb ren­dez­ni a prob­lé­má­kat, hibás dön­té­se­ket, mint az em­be­rek­kel? 

– Hosszú ideig nem ér­tet­tem a té­koz­ló fiú pél­dá­za­tá­ban, hogy miért mond­ja a fiú: „Atyám, vét­kez­tem az ég [vagy­is az Úr] ellen és te­el­le­ned.” [Lk 15,18] Mi az, hogy az Úr ellen? Hát te­el­le­ned, mert ott­hagy­ta­lak! Aztán rá kel­lett döb­ben­nem, hogy ami­kor el­for­du­lok az is­te­ni rend­től, akkor a leg­több eset­ben három sze­mély­nek ártok: annak, aki­vel szem­be­ke­rül­tem, az is­te­ni rend­nek és ma­gam­nak. A gye­re­kek­nek így szok­tam ezt ma­gya­ráz­ni: van egy hát­ra­húz­ha­tó kis­au­tó, ami el­in­dult attól a pont­tól, ahova le­rak­tam, és addig gurul, míg ki nem fogy be­lő­le a szuf­la, vagy bele nem üt­kö­zik va­la­mi­be. Ilyen­kor vissza kell for­dí­ta­ni, vissza­vin­ni az ori­gó­hoz. A bűn min­den eset­ben el­tá­vo­lo­dás a vi­lá­gos­ság­tól, Isten aka­ra­tá­tól, Isten sze­re­te­té­től. Mi fo­lya­ma­to­san tá­vo­lod­nánk, ha ő nem nyúl­na utá­nunk. Azt mond­ja Ke­resz­te­lő János: „Tér­je­tek meg…!” Nem me­het­tek to­vább, mert rossz az irány! En­ged­jé­tek, hogy ő vissza­húz­zon ti­te­ket! A nagy élet­ren­de­zés­hez kel­lünk mind a ket­ten. Isten azt mond­ja: Itt va­gyok – Krisz­tus­sal, a Szent­lé­lek­kel. Már csak te hi­ány­zol!

– Lel­kész­ként a Bib­lia na­pon­ta a ke­zé­ben van. Ho­gyan hasz­nál­ja sze­mé­lyes erő­for­rás­ként? 

– A bib­lia­ol­va­só Út­mu­ta­tó­nak min­den napra van­nak igéi. Volt olyan élet­hely­zet, ami­kor azt ta­pasz­tal­tam, hogy pont úgy, asze­rint tör­té­nik va­la­mi, ahogy az az­na­pi ige szólt. Volt, ami­kor va­la­hol ki­nyi­tot­tam a Bib­li­át, és úgy érez­tem, onnan kell va­la­mi­lyen üze­net. S volt olyan is, hogy éle­tem nagy kér­dé­sé­re adott vá­laszt. Több olyan tör­té­net is van, ami elém ke­rült egy­szer, és aztán so­ká­ig nem ha­gyott nyu­god­ni. Sose fe­lej­tem el azt, ami – mond­ha­tom már – év­ti­ze­de­ken át kí­sért. Jézus mond­ja Mária és Márta tör­té­ne­té­ben [Lk 10,38–42]: „…ke­vés­re van szük­ség, va­ló­já­ban csak egyre.” Nem ér­tet­tem, pró­bál­tam után­aol­vas­ni. Aztán el­men­tem az El Ca­mi­nó­ra, ahol hosszú utat tesz meg az ember. Van egy há­ti­zsák­ja, benne egy csomó motyó, ami­ről úgy gon­dol­ja, hogy szük­sé­ges. És ahogy viszi, azzal kell szem­be­sül­nie, hogy min­den, ami a há­ti­zsák­já­ban van, teher. Ott jöt­tem rá, mi az az egy, ami szük­sé­ges! Az, amit Jézus mond: bár­hol kó­do­rogsz éle­ted za­rán­dok­út­ján, én veled va­gyok…

Hulej Enikő

Evangélikus élet, 2023. január 8.