Interjú Sipos Zsolt terapeutával titokról és taburól
Egyre közismertebb tény: a magunkba fojtott, ki nem beszélt érzések és történések hosszú távon megbetegítenek bennünket. A titkok és tabuk működéséről Sipos Zsolt hívő katolikus lelkigondozót (pasztorálpszichológust), pár- és családterapeutát kérdeztük. A négygyermekes édesapa a kecskeméti Rév Szolgálat keretei között működő Reménység Háza Lelkigondozói és Mentálhigiénés Tanácsadó Szolgálat egyik alapítója, a Lelkesítő Ökumenikus Családterápiás Műhely szakmai közösségének tagja.
Hogyan tehetünk különbséget aközött, hogy valamit tabunak vagy titoknak, magánügynek vagy tabutémának tekintünk?
Titoknak csak az nevezhető, amit egy ember tud. Valaki birtokol egy információt, amit tulajdonképpen azzal tesz titokká, hogy – szégyenérzetből vagy bűntudatból – nem beszél róla, így védve önmagát. Azáltal azonban, hogy nem tárja fel mások előtt, hanem magában tartja, valójában veszélynek teszi ki magát, mert a titok minden esetben betegítő hatással van a titokgazdára. Szigorúan vett értelemben: amit két ember tud, az már nem titok. Ugyanakkor a közös tudás sajátos összetartozást is jelent azok között, akik titokgazdaként őrzik azt.
A tabu tartalmáról ezzel szemben tudnak az érintettek, de nem beszélnek róla, mert valaki az adott környezetben, társadalomban – kimondva vagy kimondatlanul – megtiltotta azt. A téma nyilvános feszegetése, felvállalása ugyanis megnehezítené az egyén vagy a közösség életét, így mindenki gondosan ügyel arra, nehogy újra felemlítse azt.
Az intim szférát érintő dolgok pedig a magánügy kategóriájába tartoznak, és tulajdonképen senkinek semmi köze hozzájuk. Bizonyos mértékig a családi életünk is ide sorolható. Tabuként azokat a vetületeit kezeljük, amelyekről nem akarjuk, hogy napvilágot lássanak, különben kiderülne rólunk, hogy nem a normának megfelelően működünk. Ezért leplezzük azokat, nehogy külső megbélyegzés érjen bennünket.
Mi játszódik le akkor, amikor sejteni véljük, hogy a másik titkol valamit előlünk?
Akkor jönnek a hiedelmek, amelyek nagyon el tudnak vinni bennünket. Nehéz elválasztani, mi bennük a valóságelem és mi a saját fantáziánk szüleménye. Még inkább megnehezíti a helyzetet, ha az általunk konstruált valóságot meg is osztjuk a szűkebb vagy tágabb környezettel.
A titkot őrző személyt a megbélyegzettségtől való félelem mellett mi gátolja még abban, hogy másokkal is megossza titkát?
Egyértelműen a szembesüléstől való félelem. Abúzus (bántalmazás – a szerk.) esetén például – ez talán a legszigorúbban tabuként kezelt titokterülete az életnek – az erőszakot, bántalmazást szenvedett emberek a tudatalattijukban elnyomják a történetüket azért, hogy ne kelljen újra szembesülniük vele – mintha így meg nem történné tehetnék az eseményeket… Olyan mély, megrázó, durva trauma érte őket, hogy azt érzik, a titok feltárásával megsemmisülnének, elveszítenék minden olyan emberi tulajdonságukat, amely a méltóságukhoz tartozik.
Egy szakember – pszichológus, pszichiáter, terapeuta, lelkigondozó – mivel tudja mégis felszínre segíteni a hasonló titkokat?
Semmi más nem szükséges hozzá, mint az emberi lénynek a megerősítése, teljes elfogadása, illetve annak a bizalmi légkörnek a megteremtése, amelyben a titok fel tud tárulni. És még ha ez meg is valósul, akkor sem biztos, hogy sikerrel járunk. Minden egyes alkalommal ugyanis, amikor a kliens kész szembesülni a titkával, újra végigéli az egész traumatizáló állapotot és az ezzel kapcsolatos stresszt. Nem tudhatjuk, elbírja-e ezt vagy sem.
A titokról egyébként az egyik mesterem, Kozma-Vízkeleti Dániel úgy beszél, mint egy inverz befőttről, amely nem lejárat előtt, hanem kizárólag lejárat után bontandó föl, amikor a legkevésbé traumatizálja a titokgazdát, illetve a környezetét. Amikor eljön az a megdolgozottsági állapota a titoknak, hogy föltárhatóvá válik. Már nem rombol, már nem okoz olyanfajta feszültséget, ami még jobban megterheli a környezetet.
Ha van egy titok- vagy tabutéma, amiről a családban beszélni lehet, de az iskolában, a munkahelyen, a társadalomban nem, akkor ezt a kettősséget hogyan éljük meg? Például egy kisgyerek könnyen alkalmazkodik ehhez, és egyszerűen elsajátítja a szocializációja során, hogy miről hol szabad vagy nem szabad beszélnie?
Egyfelől megtanuljuk, persze, de közben a Szentírásban is benne van, hogy semmi sem marad örökre titokban, előbb vagy utóbb mindenre fény derül – és az ettől való félelem folyamatosan ott bujkál az emberben, sőt nagyon komoly szorongást vált ki. És ez sok pszichoszomatikus betegség forrása is lehet, ráadásul generációról generációra átadódik: sokan soha nem találkoznak a titok tartalmával, de tudat alatt hordozzák annak a súlyát.
A gyermekeket élő radaroknak hívjuk: szinte hihetetlen, de már bizonyított, hogy a tudatalattijukkal képesek letapogatni mindent a környezetükben. Nem tudnak mindent beazonosítani, viszont érzik, ha gond, baj vagy épp titok van, és ezt viszik magukkal.
Van egy olyan közhelyünk, hogy nem teregetjük ki a családi szennyest. Még terápiás közegben is nagy visszatartó erő, ha azért nem beszélünk valamiről, mert különben valaki azt gondolja rólunk, hogy nem vagyunk normálisak. Hiszen, mint mondtam, ami a normán belül van, az nem tabu, ami azon kívül esik, az viszont az.
A titokkal élés a testi-lelki egészségünket is veszélyezteti, a pszichiátriai megbetegedések pedig tagadhatatlanul a normán kívül vannak. Ön szerint hogyan lehet, illetve kell ezekről beszélni?
Sajnos a mi társadalmunk még nem befogadó. Míg Nyugaton sikk arról beszélni, hogy mindenkinek van saját terapeutája, és lenézik azt, akinek nincsen, addig nálunk pont fordított a helyzet. A lélek betegségeit olyanfajta bélyegnek tekintik, amellyel pillanatok alatt kirekesztik minden közösségből az érintetteket. Ha tehát az egyén, a család szintjén – és nem pedig szakmai oldalról megközelítve – jelentkezik a téma, akkor Magyarországon csakis védett környezetben lehet és szabad beszélni erről. Az érzékenyítés nagyon fontos feladatát a szakembereknek kell elvégezniük.
Pasztorálpszichológiával is foglalkozik. Tapasztalata szerint menyire tabutéma az, hogy egy – nevezzük így – „mintahívőnek” is lehetnek megtorpanásai, neki is válságba kerülhet a hite?
Egyetlen ember sem védett. Igen bölcs és tapasztalt egyéni szupervízorom – egyéni szakmai kísérőm – után szabadon úgy szoktam fogalmazni: lelki bajok ellen nincsen védőoltás. Elképzelhetetlen, hogy egy ember úgy élje le az életét – bármit is kap a Jóistentől –, hogy ne legyenek krízisei. Az, hogy hogyan küzd meg ezekkel az elakadásokkal, már más dolog. Én az egészségesen megélt hitet mindig az Isten-kapcsolatra vetítve figyelem és nézem. Akinek egészséges és nem betegítő az Isten-kapcsolata, az biztos vagyok benne, hogy könnyebben küzd meg az elakadásaival, mint az, akinek semmiféle fogódzkodója nincsen.
Egy közösség számára fontos lehet, hogy a követendő példaként számon tartott vagy véleményvezérnek tekintett emberek felvállalják mások előtt a nehézségeiket?
Egyértelműen igen – de csak amennyiben már túljutottak a krízisen! Hiszen a tapasztalataikból bárki nagyon sokat tanulhat és meríthet, illetve rájöhet, hogy nincsen egyedül. Tulajdonképpen ez a csoportterápiák lényege is: az elfogadás és a befogadás megélése.
Ahhoz, hogy egy titokgazda képes legyen kiállni mások elé – és közben ne tapasztalja meg a megsemmisülés érzését –, nagyon erős támogatás szükséges a háttérből, minden tekintetben. Nem szabad magára hagyni addig a pillanatig, amíg ő nem lesz képes a saját lelkével kibékülve, komoly megbocsátási folyamaton keresztül eljutni tulajdonképpen ahhoz az önazonossághoz, amit a trauma vagy a megélt elakadás benne majdnem megszüntetett.
Ha ő elérte ezt a stabil önazonosságot, és megosztja a családjával a belső érzéseit, akkor onnantól kezdve a családnak, a környezetnek hogyan kell viszonyulnia a korábbi titokhoz, tabuhoz?
Mindenkinek meg kell dolgoznia ugyanezt, egyénileg és közösségben egyaránt. Nem biztos, hogy mindenkit egyformán érint, de mindenkinek dolga lesz vele.
Vitális Judit
Híd, 2019/4.
