Hogyan válik, érik édesapává egy férfi? Ezt kutatjuk és próbáljuk kitapintani egy gyermekáldásra sokáig várakozó, egy három gyermekét egyedül nevelő és egy magzat- és ifjúságvédelemben is szolgáló édesapa vallomásából.
Eszlényi Ákos: Feleségemmel a házasságunk előtt és alatt sokat terveztük a nevelés mikéntjeit és szerepeinket a családban. Tudtam, én leszek a legbüszkébb ember a világon. Első gyermekünkre hét évet vártunk, miközben különböző orvosi beavatkozások során estünk át – eredménytelenül. A folyamatos kudarc minden reményünktől megfosztott. „Ha már nem lehet a vérünkből, akkor születik a szívünkből” – az örökbefogadás mellett döntöttünk. Ekkor fogant meg természetes úton Lili. A hírt vasárnap délelőtt, a szószékre készülve tudtam meg. Aznap Isten felséges titkairól szóltam, bár nem ezzel a prédikációval készültem… Valahol ott, akkor lettem édesapa. Az addigi jól felépített, nagy terveink dugába dőltek; valami sokkal csodálatosabbat kaptunk: isteni ajándékot. Mára, két gyermekkel a családban érzem igazán a büszkeség és a megajándékozottságból fakadó hálaadás közti különbséget. Hosszú vajúdás volt, de nekem hét év kellett ahhoz, hogy megértsem: a gyermekáldás ajándéka „sem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róma 9,16).
Benkő Vilmos: Apává válásom előtt örömmel, izgalommal, imádsággal készültem. Izgalommal, mert ismeretlen ajándékról volt szó, jóllehet Istentől volt. Imádságban, mert ekkora feladatot csak az Úr segítségével szabad vállalni. Ember feletti szeretet áradt ki belőlem, amikor magamhoz ölelhettem a gyermekeimet. Éreztem, felülről megérkezett a segítség, és kételyeim egy pillanat alatt megszűntek. Az öröm közepette a felelősség súlya is rám nehezedett, amikor a gyermekeim előszőr néztek rám; véget ért a főpróba, megkezdődött az előadás. A gyereknevelés leginkább a türelem gyakorlására tanított meg. Ahogy szerető Atyánk kitart botladozó követője mellett, úgy a szülőnek is meg kell találnia Jézuson keresztül a türelem forrását. Addig kell keresnie, míg meg nem leli, hiszen ez a szeretet egyik formája. Amikor akaratomon kívül egyedül kezdtem nevelni a gyermekeimet, még nagyobb türelemre volt szükségem; érzem, hogy haladok. Folyamatos áldás számomra, hogy az Úristen kimeríthetetlen forrás!
Szabadhelyi Gábor: „Örülök, hogy hazajöttél, apu!” – az egyik kislányom által készített ajándékdobozon olvastam ezt. Hazaérkezésemkor már aludtak, de az ajándékok ki voltak készítve. Minden gyermekemtől kaptam, még a legkisebbtől is (az egyik versenyautóját adta nekem…). Jó érzés hazajönni! Amikor én voltam kissrác, sokat álmodoztam arról, hogy milyen egy igazi apuka. Felnőttként ismertem meg az édesapámat, ezért már nem kérdeztem meg tőle, mi is a feladata egy apának. Nem kevés idő volt, mire megértettem, hogy mielőtt tanítom őket, előtte az élet értelmét kell, hogy megértsék. Az ötéves fiam már tudja, hogy az élet igazi értelme az apukánk „bizniszében” dolgozni. Most éppen Vajdaságból jöttem haza egy ifjúsági táborból. Tudják, apa azért van távol kéthetenként, mert más gyerekeket és felnőtteket is meg akar tanítani, hogy az élet célja: betölteni a mennyei hivatásunkat. És hogy én mit végzek? Az emberek életét akarom megmenteni. Ez a mennyei vállalkozás, amire Jézus is hivatkozott tizenkét évesen (Lk 2,49).
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2013/1.
