Dr. Orosz Gábor Viktor az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanára, lelkész, a Rendszeres Teológia Tanszék professzora „a lényegre tanítja hallgatóit”, ahogy közelmúltbéli, egyetemi tanári beiktatásán elhangzott. Etikai és dogmatikai kérdésekben való tudományos jártasságát kértük segítségül a hűség fogalmának teológiai megközelítéséhez.
Istenről így vall a zsoltáros: „mert szereteted az égig ér, hűséged a magas fellegekig”. A Bibliában több száz találat van a hűségre. Ennyire fontos, és mind Isten-ember, Isten-Izrael népe, ember-ember között alapfogalom, folyamatosan előkerül. Miért?
A legtöbb ember stabil kapcsolatokra vágyik és kiegyensúlyozott, előre jól megtervezhető életet szeretne élni. Kétségtelen, hogy ennek megvalósítása során rá van utalva mások megbízhatóságára és hűségére. Miközben a hűség egymáshoz viszonyulásunk egyik legelemibb megnyilvánulása, sajnos sokszor csalódásaink forrása is. Az ember hajlamos a hűtlenségre. Éppen ebben a kettősségben fogalmazódhat meg egy olyan valóság utáni vágy hitvallásszerű kifejezése, akinek a „hűsége a magas fellegekig ér”, azaz végtelen, még pontosabban: minden körülmény között érzékel bennünket, ezért átérzi helyzetünket és ezzel együtt kitart mellettünk.
A Bibliában a szóban forgó valóság Isten, aki szeretet. Hűségét számos ember tapasztalata igazolja. Mégsem önmagukban az ezekről szóló elbeszélések a lényegesek, hanem az elbeszélésekben számunkra is kirajzolódó Isten alakja, aki hozzánk is hűségesnek akar bizonyulni, sőt tevékenyen állandó részese akar lenni életünknek. Talán a szerelmesek ragaszkodása fejezi ki legjobban ezt a hűséget. Hogy ezt felismerjük, mi sem maradhatunk tétlenek. Oda kell figyelnünk rá. Nemcsak időt, de teret is kell hagynunk számára az életünkben, hogy az igehirdetésen és a szentségeken keresztül is megtapasztalhassuk hűségét, hiszen jöhetnek olyan idők, amikor éppen ezekre a tapasztalatokra nem lesz lehetőségünk újból szert tenni, de belőlük kell majd merítenünk.
Nem emberfeletti elvárás, hogy hűségesek legyünk? A Galata levélben olvassuk, hogy a hűség a Lélek gyümölcse. Hogy kell ezt érteni, hogyan viszonyul ez a nem keresztyén emberhez, aki mondjuk meghal a hazájáért? És a hívő ember, ha hűtlenséget követ el, akkor nem él benne a Lélek ébresztette hit? Érdekes a Példabeszédek passzusa: „Szeretettel és hűséggel jóvá lehet tenni a bűnt…” (16,6). Vagy Józsué 1,6: „Az isteni segítség föltétele a hűség” (Szent István Társulat-fordítás).
A hűség az egyik legfontosabb erény, azaz az emberre jellemző olyan magatartásforma, melyet általában tisztelet és elismerés övez. Ebben az értelemben azonban az emberi lehetőségek határain belül mozog. Lehet, sőt kell hűségre törekedni a saját életünkben, de nem építhetjük fel egész életünket egy másik ember feltétlen hűségére, mert az éppen Isten feltétlen szeretetének elárulása lenne.
Amikor azt mondjuk, hogy a hűség a Lélek gyümölcse, akkor kifejezzük azt is, hogy az emberi lelkületnek létezik egy olyan közös halmaza, ahonnan eredeztetjük értékeinket. A keresztyének hiszik és vallják, hogy értékeink közös halmazát Jézus mutatta fel a legtökéletesebben, mégpedig saját életén keresztül, és ebben az életben akar bennünket is részesíteni Lelke által, aki a mi életünkbe is elhozza ezeket a gyümölcsöket, hogy ne csak lássuk, de ízleljük is az Úr jóságát.
Hányféle hűség van (hithez, hazához, házastárshoz, elvekhez, őseinkhez, a szövetséghez, a szent iratokhoz, az apostoli tanításhoz...)?
A teológiai gondolkodásban a hűség alapja Isten irántunk való hűsége. Azonban először emberi kapcsolataink alapfeltételeként ismerjük meg a hűség jelentőségét, ha megismerjük egyáltalán ezen a módon. Az abszolút hűség azonban, mint azt korábban említettük, Jézus életében ismerhető fel, aki hű maradt az Atya akaratához és az emberek iránti feltétlen szeretetéhez. Az ő magatartása olyan mintája lehet az emberi kapcsolatoknak, amelyre fel lehet építeni a haza, az elvek, a házastárs iránti hűséget. Mert akkor is biztos alap marad az ő hűsége, ha mi „talajt vesztünk”: „ha mi hűtlenek vagyunk, ő hű marad” (2Tim 2,13).
Stifner-Kőháti Dorottya
Híd, 2022/4.
