Találkozás dr. Veres Sándor Péter professzorral
A bennünk élő apakép – állítólag – befolyásolja az Istenről alkotott képünket is. Ha ez a kép rossz, hiányos, zavarba ejtő, vajon meg lehet-e változtatni, hogy ne vigyük át mindezt az Istennel való kapcsolatunkra?
A fenti állítás Sigmund Freudnak és követőinek az emberi személyiségre vonatkozó megállapításaiból származik. Freud apja ortodox zsidó vallású textilkereskedő volt, akit kedves, humoros természetű embernek ír le, akitől mégis tartott. Anyja húsz évvel fiatalabb volt apjánál, ő rajongásig odavolt fiáért és a fiú is érte. Freud valláshoz való viszonyát visszaemlékezései szerint egy szigorú dadus alapozta meg, ő vitte misére és korán beoltotta a menny és a pokol képzeteivel, a megváltás gondolatával. Freud már ötéves korában tanulmányozta a Bibliát, s úgy nyilatkozott, hogy ez határozta meg a későbbiekben érdeklődésének irányát. A vallásról azt tartotta, hogy kiskorúságban tartja az embert. Szerinte a vallás – a keresztyénség is – minden kultúrában az apával szembeni ambivalens érzelmek terméke, melynek dinamizáló erejét az apa szimbolikus meggyilkolása adja, amit az imádott anya megszerzéséért követ el a fiú. Felfogása oly mértékben áthatotta a közgondolkodást, s olyan erős ma is, hogy sok Bibliát ismerő ember sem gondolkodik el e felfogás képtelenségén. Az Egy illúzió jövője című könyvében többek között így ír: „Ha a felnövő ember úgy látja, az a sorsa, hogy örökké gyermek maradjon, hogy sohasem nélkülözheti idegen, felsőbb hatalmak védelmét, úgy ezeket az apa vonásaival ruházza fel. Megteremti magának az isteneket, akiktől fél, akiket meg akar nyerni magának, és akikre a védelmező szerepet átruházza. Így tehát az apa utáni vágy azonos az emberi tehetetlenség következményei elleni védelem igényével...”
Ha Freud gondolatmenetét követjük az apakép–istenkép vonatkozásában, akkor csupán a tapasztalatra alapozunk. Ha Istent a rossz apakép kivetítéseként azonosítjuk, ez a rossz kép alkalmas az Istennel szembeni harag fenntartására. Akire haragszunk, attól távol tartjuk magunkat, és nem akarjuk megismerni.
Mi van azokkal, akik nem hisznek Isten létezésében?
Az evangélium valósága nem csak azok életében hat, akik hisznek az Úr Jézusban. Isten Szentlelke folyamatosan keresi az elveszetteket. Isten ehhez olyan helyzeteket és eseményeket idéz elő, amelyek adott esetben egyáltalán nem illenek bele a rossz apakép alapján róla alkotott képbe. Az sem ritka, hogy Isten jelét adja mentő szeretetének. Olyasmi történik, ami nem igazolja a rossz apaképet, és a személy döntési helyzetbe kerül: vagy feladja korábbi értelmezését, vagy megmarad sértett önmagában. Ha feladja, akkor Isten Szentlelke által mind az Atya, mind saját apja iránti viszonyulásában gyökeres változás következik be. Jézus váltságműve nyomán a tapasztalatot felülírja a kijelentésbe vetett bizalom.
Jómagam ötéves voltam, amikor édesapám meghalt, így nincs meghatározó apaképem. Az Isten mint Atya, apa az ilyen tragédiákkal szembesülő gyermekek számára gyakorlatilag megfoghatatlan. A történethez hozzátartozik, hogy nemcsak hogy megtaláltam Istent, de lelkész is lettem.
Ha valakinek rossz volt a kapcsolata az édesapjával, esetleg nem is volt édesapja, ebből nem következik szükségképpen, hogy Istenről elutasító módon nyilatkozzon. Istennek bármikor van esélye arra, hogy kegyelme közvetítésére használja az adott személyt. Ugyanakkor tény, hogy komoly erőfeszítést igényel az érintett részéről, hogy ne sérelmei vagy haragja alapján kialakított rossz apaképe szerint cselekedjen.
Az apa nélkül felnövő gyermekeknek el kell dönteniük, hogy mi alapján értékelik helyzetüket. Az apanélküliség valamiféle másodrendűség érzetét kelti bennük. Ám éppen ők juthatnak közelebb Istenhez, ha elhagyják a tapasztalati tudásra épülő konvencióikat és arra eszmélnek, hogy hiányérzetükkel Istent vádolják, és csak másodsorban az apjukat.
Van, aki úgy gondolkodik, hogy számára az apa szó nem jelent semmit. Nem az a kérdés, hogy ki a tapasztalati apa, hanem az, hogy Isten miért éppen az apahiányon keresztül akar bemutatkozni? Az apahiánynak van jelentése. Ezt a jelentést egyedül Isten ismeri. Ha valaki ezt meg akarja tudni, vele kell kapcsolatba lépnie. Lehet, hogy tételesen nem kap választ, de az biztos, hogy Isten végül megszeretteti magát a kérdezővel. Egyébként nem lenne igaz az a kijelentése, hogy árvák és özvegyek vigasztalója (Ézs 1,17), sem az, ahol arról szól, hogy ha apádat és anyádat is elvesztenéd, én akkor is veled vagyok (Zsolt 27,10).
Ha igaz lenne a freudi koncepció, akkor az apjukat elvesztett, vagy apjukat nem ismerő embertársaink aligha kerülhetnének kapcsolatba Istennel.
Az, hogy „hogyan legyek jobb apa, mint amilyen az én apám volt”, gyakorta felmerül a felnőtté érő fiúkban...
A „jobb apa” jelzős szerkezet nem azonos a jó apa fogalmával! Egyedül Isten jó, és a jó apa Istentől vezetett férfi. Ebből következően minden férfinak az a feladata, hogy ne jobb, hanem jó apa legyen. A jelzős szerkezet ugyanis az apával kapcsolatos elégedetlenség kifejezése (nem elég jó), amit lélektanilag elégedetlenségként, hiányérzetként azonosíthat a gyermek. Háborgását érzelmei indokolják, és ahhoz, hogy majdan jó apa tudjon lenni, az apjáról ily módon kialakított képét szükséges megtagadnia. El kell kezdenie abban bízni, hogy Isten olyan apát adott, aki ahhoz segíti, hogy majd ő jó apa lehessen. Ezt azonban nem a mintakövetés, hanem az által éri el, hogy arra buzdítja a leendő apákat: hagyják el apáiktól örökölt hiábavaló életmódjukat (1Pt 1,18).
A nők párválasztásában van-e szerepe annak, hogy nem csupán lelki társat, férjet, de születendő gyermekeiknek apát is keresnek?
A két nem egymásra találása és eggyé válása Isten rendelése („lesznek egy testté”, 1Móz 2,24). Ha ezt így hisszük, akkor nincs szükség ilyenfajta tévútra vezető magyarázatokra, hogy „tudat alatt” kit választ az ember. A tudatalatti fogalmát Freud terjesztette el tanaival. A Biblia minden esetben szívről beszél, és a szív rejtett gondolatainak megítéléséről. Ha a gondolatok és késztetések az emberi értelem ítélőszéke elé kerülnek, akkor beszélhetünk csak személyes felelősségről, és nem hivatkozhatunk tudattalan késztetésekre. A népszerű, de meglehetősen káros freudi felfogás azért tűnik igaznak, mert ahogyan a férfinak szükséges megküzdenie hozott társadalmi örökségével, úgy az asszonynak is mindazzal, amit szüleivel való közösségben megélt. Nem az a kérdés, hogy milyen tudattalan motívumok befolyásolnak bennünket a párválasztásban, hanem az, hogy mennyire vagyunk készek a szüleinkkel való eddigi kapcsolatunkat hitben érett módon rendezni.
Létezik-e apaságra nevelés? Mit tanulhatunk a Szentírásból megismert – jó és rossz – apai mintákból?
„Ti apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek!” (Kol 3,21) Itt az apostol attól a magatartástól óvja az apákat, ami a fiakban bizonytalanságot és félelmet kelt. Ádám viselkedése ilyen volt, és Káinnál látjuk a következményét... Ádám valójában rossz apja Káinnak, mert elhagyta a kijelentést. Az Isten követése jó gyümölcsöt, a Lélek gyümölcsét termi (Gal 5,22). A Lélek gyümölcsének elemei a biztonságot és reménységet nyújtják a gyermekek számára is. A gyengéd gondoskodástól a határok tárgyilagos érzékeltetéséig együtt jelenítik meg Isten atyai és anyai vonásait. Ez azonos Jézus karakterének vonásaival. A fiak ingerlése abban áll, hogy az apa nem a Szentléleknek enged, aki a Lélek gyümölcsét érlelné benne, hanem enged a férfi indulatának, az atyáktól örökölt hiábavaló élet alapelveinek. (Például: „Ha én azt mondom, akkor az úgy van” – ez a despotizmus.)
Az információs társadalom legfejlettebb államára figyelve azt láthatjuk, hogy az apák egyre kevésbé törődnek fiaikkal. Nevelésüket vagy a számítógép világára vagy az intézményes testedzés szakembereire bízzák. Arról, hogy e két területet miképpen integrálják az életükben, nem tanítják őket, mivelhogy bennük sem kapcsolódik össze. Ez a két világ minden látszata ellenére nem összeköt, hanem szétválaszt. Ennek tényszerűségét a mentális problémák, zavarok arányának növekedésétől kezdve a társadalmi meg nem felelés számszerű emelkedésében láthatjuk: válások, szenvedélybetegségek, gyilkosságok (vö. Róm 1,29).
Az apák olyan kultúrát hoztak létre, amiben társuktól való elszakadásuk a technika ürügyén legitimitást nyerhet. Ha az internet a férfi munkaeszközévé lesz, akkor ő szabja meg, hogy mikor dolgozik, és ez sokszor súlyosan károsítja a kapcsolatot, a másik ugyanis nincs benne abban, amit csinál. A mobiltelefonok világa ezt az elvet globalizálta. Philip Zimbardo a Nincs kapcsolat – Hova lettek a férfiak? című könyvében számol be arról, hogy a fiúknál az internetfüggőség és a vele együtt járó pornográfia milyen abszurd helyzeteket okoz. Nem csak Amerikában, hanem szerte a világban. Miközben a lányok egyre sikeresebbek az életkarrier tekintetében, addig a fiatal férfiak egyre bizonytalanabbak a párkapcsolati kezdeményezésben, társadalmilag izolálódnak és értéküket veszítik.
Vajon Noé óta, megváltás nélkül lehet-e a jó apaságra valakit is felkészíteni?! E kérdésre Ézsau és Jákób példája szolgáltat megfontolandó tanulságot. A fiúk születéséről és jövőjükről felesége, Rebeka kapott isteni kijelentést, amit nem mondott el a férjének. Izsák Ézsaut a hagyomány szerint elsőszülöttnek tekintette, fizikai adottságait értékesebbnek tartotta a lelki adottságoknál. Oly módon nevelte, hogy leszármazottai, az edómiták vad, Istennel harcban álló néppé lettek. Az általa második helyre sorolt Jákób, az anyja szoknyája mellett ülő „szelíd sátorlakó” egyáltalában nem volt férfias jelenség, mégis az ő leszármazottai lettek a zsidó nép törzsei. Ez azért következhetett be, mert az apa nem Isten kijelentéséhez igazodva nevelte fiait. Ézsau teljes bizalommal volt iránta, Jákób viszont mindvégig félt az apjától, mert nem érezte annak elfogadását. Mégis ő kapta az áldást... A megváltás óta minden generáció segítséget kap Jézus Krisztustól, hogy ne az apáik mintáját kövesse.
Jézusban láthatjuk az Atyát. Olyan tulajdonságokat jelenít meg (szelídség, határozottság), amelyek mindkét nem számára egyformán fontosak. Miként nézzünk Jézusra az Isten akarata szerint megélt apaság összefüggésében?
Isten és Jézus személyét illetően az apafogalom természetesen nem úgy értendő, mint a biológiai apa, hiszen az Atya teremtő, a biológiai apa teremtmény. Isten az analógiát azzal a céllal alkalmazza, hogy az ő Fiához való viszonyulása jelenhessen meg a Szentlélek által a biológiai apa és fia kapcsolatában: hogy egyek legyenek. A férfi és a nő kapcsolatában is ez a fontos. Jézus karaktere tehát egyezik az Atya karakterével. Szelíd és határozott. Istennek az a szándéka, hogy az emberi létben ezek a jellemzők töltsék be a kapcsolatokat. A világ a szelídséget nem sorolja a férfias tulajdonságok közé, ahogyan a határozottságot sem a nőiesek közé. De Isten kijelentésében a nemi meghatározás előtt ott van az Istenhez hasonlatosság: „Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá” (1Móz 1,26), „férfivá és nővé teremtette őket” (1Móz 1,27). Azaz szelíddé és határozottá, mert a férfiból és a nőből lesz egy test. Hogy ebben az egy testben a szelídség és a határozottság, a szeretet és az igazság édestestvérekként élhessenek.
Stifner-Kőháti Dorottya
Híd, 2017/4.
Névjegy
Dr. Veres Sándor Péter professzor az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett klinikai pszichológusi diplomát. Húsz éven át az MTA Pszichológiai Intézetének Személyiséglélektani Osztályán volt kutató. Szakmai pályája derekán keresztyén hitre tért, lelkigondozó-pszichológusi gyakorlata radikálisan megváltozott. Ezt követően pszichológiából kandidátusi fokozatot szerzett, majd teológiai tanulmányokat folytatott Ausztriában. 1996-tól az ETHOS evangéliumi lap munkatársa lett, majd 1997-től 2003-ig a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán a Kommunikáció Tanszék adjunktusaként az egyházi szervezeti kommunikáció specializáció szakfelelőse. Jelenleg a Baptista Teológiai Akadémia tanszékvezető egyetemi tanára.
