Csadó Balázs evangélikus lelkésszel megtérésről, hivatásról, gyülekezetről beszélgettünk.
Albertirsán élsz, az Irsai Evangélikus Egyházközség lelkésze vagy. Mennyire kerültél távol a szülői háztól, amikor az első szolgálati helyedként ide költöztél?
Nógrád megyéből, Szügyből származom, ami nincs olyan távol innen. A város mindkét gyülekezetében szolgáltam, egy évet Albertiben, majd áthelyeztek Irsára, ahol közel tíz éve élünk a családommal.
Milyen gyerekkorod volt? Hogyan vezetett az utad a lelkészi hivatásig?
Meghatározó volt, hogy mindig is jártunk a Szügyi Evangélikus Egyházközségbe. Eleinte nem kötött le a dolog, de ott voltam az istentiszteleteken, a gyerekbibliakörökön, a táborokban. Amikor a konfirmációm után Blatniczky János Dániel és felesége kerültek a gyülekezetbe lelkésznek, akkor kezdtem komolyabban foglalkozni a hit dolgaival. Jó ifjúsági közösségünk volt, és én is bekapcsolódtam a zenélésbe. Az egyik helyi tábor alkalmával tértem meg, többekkel együtt. Ez meghatározó élménye volt annak a nyárnak. Attól kezdve mi, fiatalok nagyon komolyan vettük a szolgálatot. A gimnáziumi éveim vége felé érlelődött meg bennem, hogy a teológiára hív Isten. Előtte sokat imádkoztam, hogy mutassa meg, hogy hol is lesz pontosan az én helyem. Az Útmutatóban olvasott, Római levélben található ige szólt hozzám: „…megbánhatatlanok az Isten ajándékai és az ő elhívása” (Róm 11,29). Ez világossá tette, hogy amiben tálentumom van, azt a lelkészségben tudom a leginkább kamatoztatni.
Mégis, hogyan fordult át benned, hogy a tehetségeidet, adottságaidat nem a saját karriered, hanem Isten szolgálatába állítod?
Az, hogy elkezdtem zenélni, összefüggött az ifjúsággal. Egy idő után szerettünk volna saját zenéket írni, többen együtt, ebből született a M.Is.K.A. együttes (a név eredete: Mi ISten Követői vAgyunk – a szerk.). Nem is volt igazán kérdés, hogy a világi karrier vagy ez az utunk. Emellett ott volt a sport is. Válogatott futó voltam, nyertem országos bajnokságot, gimnazistaként felnőttek között értem el kiemelkedő eredményeket. Amikor láttam, hogy nem fér össze az egyetem a profi karrierrel, a sportot teljesen elengedtem. Most köszön vissza ugyanakkor, hogy mennyi mindent tanulhattam a sportból, amit a lelkészi munkában is fel tudok használni. Alázatra tanított a futás, vagy inkább azon keresztül Isten. Evidens volt számomra, hogy ezeket a dolgokat Isten dicsőségére használjam.
Visszakanyarodva kicsit: mit jelentett számodra a megtérésed?
A megtérésem egy balul elsült szügyi táborhoz kapcsolódik. A szolgálatra érkező amerikai fiatalok gyerektáborra készültek, mi pedig nem egészen kisgyerekek voltunk… Isten végül annyira megáldotta azt a tábort, hogy öten is megtértünk. Én erőteljes élményként éltem meg ezt. Egy kép jelent meg előttem. Mintha egy vonatra készültem volna felszállni, és féltem, hogy valahogy be fogok csúszni a peron és a vonat közé. Együtt imádkoztunk egy szintén velünk táborozó teológussal, hogy meg tudjam tenni a szükséges lépést. Ezután nagyon megkönnyebbültem, és nem éreztem tovább azt a terhet. Hatalmas örömmel mentem haza a táborból este, még a szüleimet is felkeltettem: „El kell mondanom, hogy milyen jó dolog történt velem: most már tényleg hiszek!”
Csodálatos volt, ahogy a rá következő vasárnapon öten ki tudtunk állni a gyülekezet elé, és bizonyságot tudtunk tenni; elmondtuk, hogy mit éltünk át. Onnantól kezdve tényleg Istenre bíztam az életem irányítását. A mai napig vannak élethelyzetek, amikor szeretné az ember visszavenni az irányítást, de alapvetően innen datálható, hogy Istenre bíztam az életemet.
Te is küldetésednek érzed, hogy hasonlóképpen tudj mások életében hatni, mint ahogyan a melléd állók segítségedre voltak a hitre jutásodban?
Én arra próbálom mások figyelmét felhívni, hogy Isten nem önkényesen akar uralkodni rajtunk, hanem a terhektől akar megszabadítani bennünket – és ez hatalmas lehetőség, ajándék! Sokszor az ember negatívan fogná fel, hogy nem maga irányítja az életét, pedig iszonyú nagy teher, ha elhisszük, hogy minden rajtunk múlik. És óriási pofonokat kapunk, amikor rádöbbenünk, hogy ez nem így van. Például most, ebben a járványhelyzetben is, vagy amikor a szeretteink koporsója mellett kell megállnunk. Bizony rá kell döbbennünk, hogy nem tudunk befolyásolni szinte semmit, ami igazán fontos. Azt mondják, hogy bármi lehetsz, ha hiszel magadban, de ez nem igaz. Szeretném, hogy az emberek meglássák, hogy nagyon nagy szabadság az, ha Isten kezébe tudjuk átadni az életünket. Isten az, aki ténylegesen tud nekünk segíteni és megoldásokat kínálni.
Fontosnak tartom, hogy észrevegyék, hogy az Isten igéje nem elmélet, hanem a mindennapi életünkkel kapcsolatban kaphatunk belőle útmutatást. Visszaemlékezhetünk a tavalyi karanténidőszakra, amikor hihetetlenül sok bátorítást kaptunk a bibliaolvasó Útmutató igéiből. Ezt a gyülekezeti tagok is visszajelezték, amikor telefonon kerestem meg őket. Sokan teszik fel a kérdést mostanság: Hogyan tovább? De szerintem az igazi kérdés az: Kivel tovább? A „hogyan”-ra az emberiség eddig is gondolt valamit… Meg lehet nézni, hogy hova jutottunk. Ha megvan, hogy kivel, a hogyan is tisztázódik majd.
Az evangélikus egyház gyermek- és ifjúsági bizottságának tagja vagy. Sok éve szervezel nyári ifitáborokat. Szerinted milyen módszereket érdemes és szabad használni, hogy a fiatalokat elérje Isten üzenete?
A bánki országos ifjúsági tábort már nagyon régen szervezzük. Egyrészt azt kell látni, hogy a mai fiataloknak egészen más az élethelyzetük, mint akár csak az én gimnazista éveimben. Ha ők időt szánnak akár ifjúsági órára, akár táborra, az már nagyon jó dolog. A másik, hogy kreatívak, ügyesek, és nagyon sok mindent tudnak. Érdemes ezért bevonni őket, mert akkor érdekeltek lesznek az adott dologban. A táborokkal kapcsolatban alapvetően fontosnak tartom, hogy szerezzenek élményeket. Vízpart, sok sportfeladat, játék… Ez nem jelenti azt, hogy a tábor hitbelileg nem áll nagyon erős alapokon. Gondoljunk csak bele, a hívő keresztyén ember élete sem csak a templomra korlátozódik, hanem bárhova megyek, hívő keresztyén vagyok. Ha szórakozom, akkor is az vagyok, ha a családommal vagyok, akkor is, sőt a munkahelyemen is… A másik dolog, hogy olyan kérdéseket veszünk elő a Biblia alapján, amelyek ténylegesen kérdései az adott korcsoportnak. Nagy öröm látni a fiatalokon, amikor rádöbbennek, hogy az őket érdeklő témáról egy „ősrégi könyv” komoly és hasznos dolgokat írt meg. Én azt tapasztalom, hogy a fiatalok megszólíthatóak az Isten igéjével, és igenis dolgozik közöttük a Szentlélek. Jó velük beszélgetni! És nagyon becsülöm bennük azt, hogy meg merik osztani a gondolataikat. Ha az ember komolyan veszi őket, akkor ők is komolyan vesznek minket és az üzenetünket.
Úgy tudom, hogy játszol az albertirsai focicsapatban. Az egyház és a gyülekezet is valahol csapatjáték. Hogyan találhatja meg benne a helyét olyan sokféle ember?
Már Felsőpetényben játszom, de nem minden meccsen tudok ott lenni. A labdarúgáson keresztül is sok mindent meg lehet tanulni. A csapatjáték nagyon fontos a gyülekezeti életben is, ugyanakkor ez nem egyszerű kérdés… Néha az az érzésem, mintha mi, keresztények a Bajnokok Ligájában akarnánk játszani, így annak, aki csak egy kis örömfocira vágyik – adott esetben focitudás nélkül –, nincs is keresnivalója közöttünk… Persze nem ezt kommunikáljuk, sőt azt mondjuk, hogy ide mindenkit várunk, jöjjenek be hozzánk… Csak kérdés számomra, hogy az a templomajtó milyen. Sokszor azt érzem, hogy olyan, mint a gyerekjáték, ahol a csillag, kör vagy négyzet alakú lyukon át kell betenni az oda való darabot. Igen, jöjjön bárki, de csak egy bizonyos ember alakú az ajtó. Legyen ugyanolyan, mint mi.
Nem a hitbeli, hanem a kevésbé fontos, ízlésbeli kérdésekről beszélek. Van, hogy egy közösség például egy tradíciót túlhangsúlyoz. Ugyanakkor el kell dönteni, hogy akarjuk-e, hogy jöjjenek, vagy sem. Ha igen, akkor nem kell azon meglepődni, sőt örülni kell, ha bűnös emberek is jönnek. Merthogy mindannyian azok vagyunk, és Jézus tisztít meg minket. Ha menne nélküle is, akkor felesleges lenne a templomba és Jézushoz mennünk. Ez nem azt jelenti, hogy akkor bárhogy viselkedhetek, és nincs szükségem változásra, de nem mindegy a sorrend!
Keresztyénként testvérei vagyunk egymásnak. Nézzünk meg két testvért – ugyanolyanok? Nem! Az is előfordul, hogy civakodnak. Minden társas kapcsolatunk ilyen! Nyilván kapunk Istentől útmutatást ehhez. Van, hogy határozottan és keményen, és ebből tanulni kell. Visszautalva a labdarúgásra; hiába nagyon jó valaki, ha önzőzik, és csak „örökölni lehet tőle a labdát”. Sokkal eredményesebb, ha passzol is az ember, és utána együtt lehet örülni a gólnak. Lelkészként is fontos, hogy felfogja az ember, hogy nincs egyedül. Támogatni kell, el kell ismerni a munkatársakat, akiket szintén Isten hívott el, csak más feladatra.
Manapság sokan a saját életüket építgetik. A hitüket is így élik meg, egyedül. Mi a véleményed a magánkeresztyénségről?
Önkritikaként is értem ezt: ha nem olyanok a közösségeink, amilyeneknek lenniük kellene, ha a szeretet csak egy sokat emlegetett, kiüresedett klisé, akkor teljesen normális, ha valaki azt mondja, hogy ez egy rossz közösség, nem akarok oda menni. Ez ennyire egyszerű! Hiába hangzik Isten igéje, ha egy idő után úgy érzem, hogy megfojtanak, bántjuk, kibeszéljük egymást, akkor ez taszítóvá válik. Ilyen szempontból meg tudom érteni, hogy van egy elfordulás az emberek részéről. Persze nyilván sok esetben ez kifogás is lehet.
Lehetnek időszakok, amikor az ember egyedül is megvan a hitével. De mi van, amikor meginog? Amikor bátorításra, a testvérek imádságára lenne szüksége? Nem biztos, hogy a közösség akkor mutatja meg az erejét, amikor jól vagyunk. Emellett azt gondolom, hogy Isten vízióját kell meglátnunk a közösséggel kapcsolatban. Az, hogy egy közösség „defektes”, nem azt jelenti, hogy a közösség mint elv, eszme nem jó. Nem véletlenül alakultak a közösségek a Szentlélek munkája nyomán. Az, hogy vannak válások, nem azt jelenti, hogy a házasság rossz lenne! A közösségeinket meg kell vizsgálni: van-e kommunikáció? Isten után haladunk-e, vagy közösségileg megyünk a saját fejünk után? Nézzük meg, hogy adott témákban, döntésekben mennyire vesszük alapul a Bibliát. Isten nagyon sok áldást tud adni a gyülekezeti közösségeken keresztül, ha engedjük, hogy olyanok legyenek, amilyennek ő szeretné.
Óvodáskorú a kisfiatok, és nemrég született a kislányotok. Hogyan tekintesz az ő jövőjükre? Mit kérsz nekik legfőképpen imádságban?
Amit nyilván szeretnék, hogy boldog, lelkileg-testileg egészséges felnőttként élhessenek majd, és hogy tudjanak alkalmazkodni ahhoz, ami következik. A keresztyén nevelés azt jelenti, hogy szeretettel mellettük vagyunk. Panna még kicsi, de Boti már nagyon sokat kérdez, akár a halállal, mennyországgal kapcsolatban is. A kérdések nyomán van lehetőség, hogy bizonyságot tegyünk az ő szintjén. Néha meglepődünk, hogy ez a szint magasabb, mint először gondoltuk volna. Az Istentől kapott értékrend szerint próbálunk mellettük lenni és szeretni őket. A jövőn pedig azért nem gondolkodom, mert ha ők is úgy fognak felnőni, hogy tudják, hogy Isten mellettük van, akkor bizonyos szempontból mindegy, hogy milyen világ lesz. Ha Isten kezében tudják majd az életüket, akkor biztos helyen lesznek, és nem kell majd aggódniuk – ahogy nekünk sem.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2021/1.
A teljes interjú meg is hallgatható itt.
