Simon András grafikusművésszel Szeverényi János beszélgetett
Nagy molinókon, kiadványokon találkozunk alkotásaiddal, melyek jellemzője, hogy egy vonallal rajzolsz meg üzeneteket. Hogy alakult ki nálad ez a stílus?
Korábban kifelé forduló ember voltam, aki szeretett a társaság középpontjában lenni. Ennek velejárója volt, hogy sokat beszéltem. Egy találkozó után a barátom nekem szegezte: „András, te nem vagy őszinte.” Azt mondta, hogy úgy érzi, a lelkem mélyét nem mutatom meg, hanem a felszínen „fecserészek”. Ez a kritika szíven ütött. Változtattam a magatartásomon. Attól kezdve inkább befelé forduló, másokra figyelő, másokat meghallható emberré igyekeztem válni. Rájöttem arra, hogy az én lelki meggazdagodásomnak is ez az útja. Ahogy a lelkemben történt egyfajta leegyszerűsödés, a beszédem kevesebbé, tisztábbá, áttekinthetőbbé vált, ez az önkifejezési váltás hatott a vonalbeli önkifejezés változására is, és sokvonalú grafikusból egyvonalú grafikussá váltam. Arra törekedtem, hogy minél kevesebb vonallal minél többet tudjak kifejezni.
Minden egyes kis rajz egy prédikáció, evangelizáció. Inspiráció alatt rajzolsz?
Ezek Istenre hangolt csendben és meditációban születnek. Ha például egy dicsőítő figurát rajzolok, nem kezdem el tanulmányozni, hogy milyen testhelyzetben szoktak az emberek dicsőíteni. Nem a külső forma alapján megyek befelé, hanem amikor én magam érzem azt, hogy végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy vágyakozom utána – ez egy alapvető szó, a vágyakozás – akkor ez az érzés kifejezőeszközt keres magának, és hol versben, hol egy elmélkedésben vagy egy rajzban kristályosodik ki. Alapvető tétel az én művészetemben az érzelmi érintettség. Ezért lehetséges ez a csoda, hogy az én papírra vetett rajzaim más embereket lelkileg motiválnak, mert megérzik belőle az érintettséget. Nem csupán azt fogalmazom meg, amit már átéltem, hanem azt is, amire vágyakozom.
Például a természet szépsége lenyűgözi az embereket származástól, iskolai végzettségtől, világnézettől függetlenül. Az interneten is fontosnak érzik, hogy szép természeti fotókat megosszanak. Mi ez az egyetemes érzés bennünk?
A szépség Isten Szentlelkének kisugárzása a teremtett világra. Kicsit profán megfogalmazás: a szépség Isten „csalija”, amit bekapva ráérzünk valami tárgyakon túli lelki tartalomra, ami az embert elgondolkoztatja. A szépség a teremtés „luxusa”.
A frankfurti repülőtér például csupán a funkcionalitás figyelembevételével készült, és egyáltalán nem szép. De szép a Heathrow repülőtér, ahol úgy éreztem magam, mintha ezen a helyen szeretve lennék, mintha fontos lett volna a tervezőnek, hogy én ott jól érezzem magam. Isten úgy alkotta meg a világot, hogy ne csak olyan legyen, ami betölti a funkcióját, hanem hogy felfedezhessük a teremtés mögötti szándékot, vágyakozzunk Isten után, aki nekünk készítette ezt a helyet. És vajon nem Isten irántunk való vágyakozásának az egyik jele-e ez? Lehet, hogy azáltal is kifejezi irántunk való szeretetét, hogy gyönyörű dolgokat teremt, hogy azok gondolkodásra inspiráljanak bennünket.
Egy veled készült interjúban olvastam azt a kicsit meghökkentő mondatot, hogy a vallásosságból meg kellett térned. Mit értesz ezen?
Az általam jónak tartott vallásos magatartásból kellett megtérnem. Nem csak vasárnapi keresztyén voltam. Három éven keresztül jártam egy mozgássérült fiatalemberhez. Olyan karitatív munkát végeztem, amellyel példaképnek állított a papunk a többi fiatal elé. Már egy kis közösséget is vezettem. Csak volt egy bökkenő, amiből aztán tényleg meg kellett térnem, hogy magamat csúcskeresztyénnek kezdtem érezni. Látszólag mindent Istennek vetettem alá, egy dolgot mégsem adtam át neki, a szívemet, az elképzelésemet a saját jövőmről. Ebből kellett megtérnem, hogy az életem irányítását, a jövőmet is merjem odaadni, és ne a saját érdekeim és vágyaim szerint tervezzem az életemet. A megtérés tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ember a múltját, a jelenét és a jövőjét is, a testét, a lelkét és a szellemét is oda meri adni Istennek. Nem kényszerűségből, hanem belső vágyakozásból.
Aki tiszta szívvel keresi Istent, az élete célját, értelmét, és hogy hogyan tudna megtérni, annak mit tanácsolnál?
Mondja el Istennek: „Ha azt akarod, hogy ismerjelek, hogy közelebb kerüljek hozzád, akkor szólj hozzám, érints meg, hívjál, mutass valami jelet!” Keresztyén emberek közé kell menni, tőlük tanácsot kérni, az ő életüket megismerni. Ez nekünk, keresztyéneknek nagy vizsga: vagyunk-e olyan követői Krisztusnak, hogy a kereső lelkülettel felénk forduló számára példa tudunk lenni? A mi életünket, magatartásunkat, kisugárzásunkat látva kívánatosnak tartják-e a keresztyén életet? A másik, amire keresőket biztatnék, hogy olvassák a Szentírást, elsősorban az Újszövetséget, Jézust tanulmányozva, hogy hogyan élt, hogyan beszélt és gyógyított.
Neked soha nem voltak hitbeli kétségeid?
A hittel kapcsolatban nem voltak kétségeim. Nekem érzelmi alapon van kötődésem Istenhez, nem pedig értelmi, hideg fejjel való kutakodás alapján. Soha nem csalódtam Benne, életem legnagyobb válságaiban is az Ő töretlen kegyelmét és szeretetét éltem meg. De nem vagyok mentes a nehézségektől. A válság nem gyengíti a hitemet, hanem még inkább arra sarkall, hogy keressem az Istennel való szorosabb kapcsolatot. Senki sem lehet mentes a kísértésektől, a válságoktól sem. Az ember életébe beköszöntő válságok sokszor nem a hite meggyengüléséből adódnak, hanem próbatételként kapjuk őket. Vannak olyan krízisek is, amelyeket a saját szeretetlenségünk okoz. Ez egyfelől önismerethez vezethet, másfelől újabb lehetőséget ad, hogy Isten mellett köteleződjünk el.
„Bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a szívünknél” – olvashatjuk a Szentírásban. Ebben az Istenben bízva gondolunk rád is, magunkra, hazánkra, egyházainkra. Nagyon köszönöm a beszélgetést!
Híd 2014/1.
