Interjú a szabadságról Buji Ferenc filozófussal
Ebben a manipulatív világban a szabadság fogalma relatív lett. Ön mint filozófus hogyan éli meg a XXI. században szinte mottóvá vált ideológiát: „szabad emberek vagyunk”?
A szabadság, akárcsak a jóság vagy a bölcsesség, nem adottság, inkább megszerezhető képesség. Az állítás, hogy az ember szabad, éppen annyira értelmetlen, mintha azt mondanánk, hogy az ember jó, bölcs vagy szép. A szabadság erény, így csak azok rendelkezhetnek vele, akik veszik a fáradságot, hogy műveljék azt magukban.
Nem lehet azt mondani, hogy a szabadság egyenlő mértékben oszlana meg az emberek között. Ebben a felfogásában kimondatlanul is megjelenik a szabadság leértékelése, sőt tagadása is, hiszen amit mindenki automatikusan és ugyanolyan arányban birtokol, az elveszíti értékét és az értelmét.
Születésekor mindenki kapott bizonyos mennyiségű szabadság-talentumot, és élete során ezzel kell gazdálkodnia. Olyan ez, mint a sakk. A játék megkezdésekor az ember rendelkezik bizonyos lehetőségekkel, bizonyos lépési szabadsággal. Ha azonban Isten törvényeit figyelmen kívül hagyva játsszuk az élet sakkjátszmáját, akkor a kezdeti szabadságunk nemhogy növekedne, hanem éppen hogy csökkenni fog. Egyre inkább beszűkülnek a lépési lehetőségeink, egyre inkább kényszerpályákra sodródunk, végül aztán mattot kapunk. Ahhoz, hogy a szabadság magját fává tudjuk terebélyesíteni magunkban, elszántság, személyiségbeli erő, tisztánlátás kell.
Ami a jelenkort, a XXI. századot illeti, a politikai hatalom biztosíthat olyan környezetet, amelyben az általános szabadságjogok érvényre juthatnak. Az ember szabadságát azonban nevetséges volna arra redukálni, hogy négyévenként kitölthet egy szavazócédulát. Ha a szabadság nem folytonos jelenlét, hanem kimerül abban, hogy az ember esetenként bizonyos lehetőségekkel él, akkor az legfeljebb karikatúra. Az államhatalom csak a társadalomnak tud szabadságot biztosítani, az egyénnek nem. A politikai szabadság jogi kérdés; az emberi viszont egzisztenciális. A kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint a jogi személy a természetes személyhez. A jogi személy éppoly messze van a személytől, mint a jogilag garantált szabadság a tényleges szabadságtól. Nem a forradalom, hanem az igazság szabadít fel: annak tudása és gyakorlása, s ez mindenkinek személyre szabott feladata mindenféle politikai környezettől függetlenül.
Milyen igazságról van szó? A transzcendens megtapasztalásából fakadó vagy a ráció formálta, a környezet alakította igazságról?
Nemcsak Pilátus volt szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy létezik-e egyáltalán igazság. Ma egy egész filozófiai rendszer alaptétele, hogy az igazság elavult fogalom. Az említett filozófiai rendszer, a posztmodernizmus ezt mint megfellebbezhetetlen igazságot nyilatkoztatja ki.
A szabadság és az igazság kapcsolata első pillanatra homályosnak tűnhet, de hogyan is lehetne szabadságot építeni a hazugság talapzatára?! A legmagasabb pont, amelyben igazság és szabadság egybeesik: Isten. Ezért az ember Istenben találhatja meg mindkettőnek a teljességét. Istent megtalálni annyi, mint megtalálni a szabadságot és megtalálni az igazságot.
Ez utóbbinak éppen annyi formája és fokozata lehetséges, mint a szabadságnak. A hazugságra szinte mindig a félelem veszi rá az embert. Az igazság kimondásához bátorság kell. Az igazsággal való szembenézéstől sokszor félünk, emiatt az ember élete sakkjátszmájában egyre inkább kényszerpályára jut, aláásva önnön koherenciáját, párkapcsolatának vagy családjának működőképességét.
Társadalmi szinten vizsgálva a kérdést, aki nem képes átlátni a társadalmi mechanizmus rejtett szándékain, amelyek kívülről igyekeznek befolyásolni az embert, de befészkelik magukat lelke legmélyébe, az megszűnik szabadnak lenni. Ahhoz, hogy az ember miképpen gondolkozzon, beszéljen, éljen, komoly érdeke fűződik azoknak az erőknek, amelyek megfelelő eszközökkel és hatalommal is rendelkeznek ahhoz, hogy céljaikat elérjék. Ezeknek a bennünket hullámszerű szisztematikussággal ostromló sugallatoknak nincs fogékonyabb alanya, mint a tudatlan és öntudatlan, belső tartás nélküli ember. Aki azt mondja, hogy nem érdekli a körülötte lévő világ, az máris áldozat. Szabadsága legfeljebb annyira terjed ki, hogy a felkínált A, B és C változatok közül kiválasztja a neki legszimpatikusabbat, és nem jut eszébe, hogy az ábécének ezeken kívül még jó néhány betűje van. A társadalmi tisztánlátás nem intellektuális luxus, hanem az ember szabadságának, függetlenségének és önállóságának legfőbb záloga.
Hogyan is lehetne másképpen eljutni „Isten fiainak dicsőséges szabadságára”, mint annak ismerete és gyakorlása révén?! Az igazság a rabság világából kivezető út törvényrendje. Aki mit sem tud arról az igazságról, amely elsődlegesen nem dogmák rendszere, hanem egy magasabb, isteni élet törvénye, az örökre el van zárva a szabadságtól. Igazság és szabadság kapcsolata annyira erős, hogy arra a kérdésre, mi az igazság, nyugodt lélekkel mondhatom: az, ami szabaddá tesz. Igazság az, ami az embert magasabb szabadságfokok felé vezérli. Ami ugyanis fokozza az ember rabságát, az nem lehet az igazság. Akárhogyan is nézem, a szabadság végső soron vallási fogalom. Ha a szabadság fogalmát kiemeljük vallási összefüggéséből, akkor előbb-utóbb tényleg oda jutunk, hogy Pilátussal és a posztmodernizmussal együtt meg kell kérdeznünk: „Mi az igazság?!” Valójában nincs az emberi létnek olyan alapkérdése, amely ne a vallásban találná meg végső válaszát. A szabadság, akárcsak az igazság, szekularizálhatatlan.
A mai társadalom szerint a keresztyénség mint vallás az Isten adta törvények által korlátokat állít fel az egyén szabadságát illetően. Ön hogyan tekint a törvényekre, összeegyeztethetőek-e a szabadság kiteljesedésével?
A törvényekkel kapcsolatban mindenekelőtt egy félreértést kell eloszlatni. Azok a törvények, amelyektől üdvösségünk vagy kárhozatunk függ, nem önkényes rendelkezései Istennek, amelyek ellen, mondjuk, lázadni lehetne. A törvények elleni lázadás a világ teljessége ellenit is magában foglalja, s ilyen módon értelmetlen. Végletes butaság kell ahhoz, hogy ha valaki megégeti magát, akkor lázadozzon a termodinamika második főtétele ellen.
Bár a közlekedési szabályok nagymértékben korlátozzák az autósok szabadságát, mindazonáltal nélkülük életveszélyessé válnának az utcák. A sakkozók sem lázadoznak a játék szabályai ellen. Miközben a modern ember mindenütt törvényekkel vette körül magát, az emberi lét egzisztenciális és morális területén a törvények csak akadályokat jelentenek. Rögzített törvényekre csak akkor van szükség, ha a rend már nem magától értetődő. A Tízparancsolat olyan törvényeket rögzített, amelyek gyakorlatilag minden egyes hagyományos kultúrában élő népnél megvoltak, de fölösleges volt írásban rögzíteni. A hamis tanúskodás ellen akkor kell törvényileg rendelkezni, amikor az már szinte gyakorlattá válik, sőt kezdenek úgy tekinteni rá, mintha nem is lenne bűn. Épeszű ember azonban a „Ne ölj!” parancsolata által nem érzi korlátozottnak a szabadságát.
Ennek ellenére a reneszánsztól kezdve az újkori kultúra lényegi vonása a lázadás a metafizikai rend és annak törvényei ellen, forradalom az egyház, a kereszténység, Isten ellen. A rend és a szabadság azonban nem állítható egymással szembe. Egyrészt az ember szabadsága soha és semmilyen körülmények között nem abszolút; mindig is korlátokhoz és feltételekhez kötött. Az „azt teszek, amit akarok” szabad akarata hamis szabadság, mert az embert leggyakrabban a szenvedés felé vezeti. Aki azt tesz, amit akar, az azt éri el ez által, amit nem akar. A bűn teljes egészében a hamis szabadság jegyében áll. Comenius mondta, hogy az ember minden baja abból származik, hogy aláveti magát annak, ami fölött uralkodnia kellene, és dacol azzal, aminek engedelmességgel tartozik. Ha az ember nem hajlandó alávetni magát azoknak a törvényeknek, amelyek „felülről valók”, akkor azoknak fogja, amelyek „alulról valók”. A „felülről valók” fölfelé, az „alulról valók” lefelé vezetik az embert. A modern értelemben vett szabadság folyamatos lefelé igazodás. De lent nincs szabadság, az csak fent van.
A törvények tehát arra valók, hogy ne engedjék az embert belesüllyedni egy kaotikus állapotba, a bűn önsorsrontásába, és arra, hogy egyengessék az útját a törvények feletti szabadság irányába. Ha a keresztyén spirituális fejlődés végső állomása „Isten fiainak dicsőséges szabadsága”, akkor ehhez egyre magasabb szinten megvalósított benső rendezettségen keresztül vezet az út. A szabadság tehát úgy szünteti meg a törvényeket, hogy egyúttal beteljesíti azokat. Nem érvénytelenné tenni jöttem a törvényt, hanem beteljesíteni, mondja Krisztus.
A rend legmagasabb, de már renden túli pontja a szabadság. A szabadság annak felismerése, hogy a lét isteni törvénye tökéletes összhangban van az ember legvégső lényegével. Itt fordul át a rend világa a szabadságéba. A törvény és a próféták eddig a pontig tartottak. Innen azonban már Isten országának örömhíre terjed.
Domokos Tibor
Híd, 2011/3.
Névjegy
Buji Ferenc (1962): kutatási területe az egyén szemléleti autonómiájának és spirituális önmeghaladásának lehetőségei a modern deszakralizált világban. Fontosabb munkái: Az emberré vált ember (1999, 2009); Johannes Tauler: A hazatérés útjelzői. Beszédek a misztikus útról (2002 – szerkesztés, bevezetés, fordítás); Az elfelejtett evangélium. A názáreti Jézus elveszett tanításai (2006).
