Havasi Kálmánt az Evangélikus Teológiai Akadémián ismertem meg a ’80-as évek elején, ahol jó hangulatú németórákat tartott, amelyek során a hitéről is tanúságot tett. A nyugdíjas evangélikus lelkésszel Dohány utcai otthonában beszélgettem.
Hol nőttél fel, és hogyan indultál el a hit útján?
1933-ban Nagykőrösön születtem. Édesapám főkertész volt, egy szép húszholdas parkban, a Cifrakertben laktunk. Akkor tizenkétezer református, hatezer római katolikus és ötvenhárom evangélikus élt a városban. Lehettem olyan ötéves, amikor egy bácsi megkérdezte tőlem: „Kisfiam, milyen vallású vagy?” Akkor azt mondtam, hogy én és az apukám evangélikusok vagyunk, anyukám és Évike húgom csak református. Édesanyám később felemlegette, hogy őneki ez a „csak” tőrként hatolt a szívébe. Már akkor evangélikus öntudatom volt. Édesapám megtanított a Miatyánkra meg az esti és reggeli imádságra, de valódi hitről szó sem volt. Később ő Deák téri presbiter lett, de nem volt igazán megtért hívő ember. Édesanyám megtért 1949-ben. Én 1948-ban lettem hívő.
Nagykőrösről feljöttünk Budapestre. A Rózsák terei protestáns árvaház elemi iskolájába jártam. Osztálytársam volt 1941-ben például Gyenge Valéria, aki olimpiai bajnok lett. Az 1941–1942-es tanévben pedig a Fasori Evangélikus Fiúgimnáziumban Horn Gyula volt az osztálytársam, mert az édesanyja evangélikus volt.
Őrá hogy emlékszel, milyen gyerek volt?
Szótlan volt, kedvesen mosolygó, a tornasorban a legutolsó. Úgy hívtuk, hogy Kishorn. Meg volt keresztelve, később láttam is a keresztelési anyakönyvi kivonatát. Sőt konfirmált is Tóth-Szöllős Mihálynál.
Későbbi életedben találkoztál vele?
Amikor Pestszentlőrincen voltam evangélikus lelkész, akkor volt egy rendezvény a parókiától nem messze, a Rózsa Művelődési Házban, ahová Horn Gyula mint Magyarország miniszterelnöke volt meghívva. De nem mentem el, mert nem értettem egyet azzal, amit képviselt.
Úgy tudom, hogy a megtérésed kötődik a Deák téri gyülekezethez.
1947-ben ideköltöztünk a Dohány utcába, és elkezdtem járni az evangélikus cserkészcsapatba. Később a Villám őrs vezetője lettem. Amikor 1948 őszén megszűnt a cserkészcsapat, akkor volt egy nagy evangelizáció, ahol sokan megtértek. Vágyódás indult az én lelkemben is. Ez fontos mozzanat, ahhoz hasonló, amikor nézegetjük a kirakatot, és végül abból lesz a vásárlás. December elsején régi, kedves táncpartnerem a Deák téri tánciskolából, Andorka Nadin volt az igehirdető. Az volt a téma, hogy Jézus az igaz barát, aki életét adja a barátaiért. Amikor hazajöttem, áthatva az igétől, letérdeltem a szobámban, és azt mondtam: „Édes Jézus, legyél az én barátom is!” Én innen datálom a hitre jutásomat.
Ez milyen változást hozott az életedben?
Irányváltás volt, hátra arc. Hamarosan úgy éreztem, hogy teológiára kellene mennem. Hamar megtudták az osztálytársaim is, és elkezdtek kispapnak hívni.
Beszélj a teológusévekről!
Másodéves koromban – a Szirmai Lacival és Süle Imivel közösen átélt moziélmény hatására – kijelentettem, hogy meg fogok tanulni oboázni. Tudva, hogy erre úgysem kapnék engedélyt, titokban jártam a Mester utcai fővárosi zeneiskolába. Ott úgy vettek fel, hogy elhallgattam a teológus mivoltomat. A teológián pedig titkoltam, hogy gyakorlok, de ez nehéz helyzetet teremtett. Végül negyedéves koromban Dezséry László püspöknél följelentettem magam, hogy ilyen bűnt követtem el. Pálffy Miklós teológiai dékán úr azt mondta nekem, hogy ki fognak rúgni.
Végül mégis sikeresen elvégezted a teológiát.
Kiléptem a konzervatóriumból, és azt mondtam, hogy itt vagyok, rúgjanak ki. Kaptam egy fegyelmit, de mással nem büntettek. 1956-ban már ki volt tűzve az időpont, hogy október 25-én Dezséry püspök felszentel, de október 23-án kitört a forradalom, így áttették az időpontot 31-ére. Dezséry püspök úr aznap lemondott. Végül Ordass Lajos püspök úr november 18-án a Deák téri evangélikus templomban lelkésszé szentelt. A prédikációját úgy kezdte: „Kedves testvérem, édes fiam!” Ennek az oka az volt, hogy Ordass püspök Cegléden volt lelkész, és onnan ismerték egymást édesapámmal. Legalább kétszer járt is nálunk a püspök úr. A tanulmányaim vége felé a rendszeres teológiai dolgozat vázlatához Nagy Gyula professzor adott nekem irodalmat, és mivel akkor még nem tudtam németül, az egyik fordítóm Ordass Lajos lett. Ő akkor félre volt állítva, és szeretettel segített nekem. Így ismertem meg közelebbről az Ordass családot.
Mit tanultál, mit kaptál Ordass püspöktől?
A Deák téri prédikációi – mind tartalmilag, mind az elmondás módja miatt – nagy hatást gyakoroltak rám, és a jelleme is. Lenyűgöző tartása volt. Amikor 1958. február elején kiléptem a lelkészi karból, ezt nála jelentettem be, és ezzel nagyon megszomorítottam.
1979-ben újra megtértem. Egy operáció után jókedvre derítő injekciót kaptam, amitől hónapokig nem tudtam aludni napi két óránál többet. Az orvos lányom elmondta, hogy valószínűleg szuperérzékeny voltam arra a „drogra”. Egyik éjjel kétségbeesve imádkoztam: „Édes Jézus, segíts!” Ezután szabadultam meg a kínzó álmatlanságtól.
Ekkor már villamosmérnök, mérnök-közgazdász voltam, és osztályvezető egy angyalföldi gyárban, de újra jelentkeztem lelkésznek Káldy Zoltán püspök úrnál. Újra kellett lelkészvizsgáznom. Megkaptam a tételeket, dolgozatokat is kellett beadnom. Időt kértem, de ezt ő rossz néven vette. Évek múltával, amikor Nagy Gyula lett a püspök, állásomat felmondva elmentem mellé püspöki titkárnak. Másfél év után, 1983 szeptemberében léptem újra parókusi lelkészi szolgálatba. Idővel a pestlőrinci evangélikus gyülekezetbe kerültem.
Több mint ötvenéves voltál, amikor visszakerültél a szolgálatba. Jártam akkor a gyülekezetedben, és emlékszem, hogy komoly szervezőmunkát végeztél.
Teljes erőbedobással dolgoztam. Úgy vettem át a gyülekezetet, hogy háromszázhuszonnégy lélek volt nyilvántartva. Nem volt kerítés, a templomról pergett a vakolat, kívülről egy méter magasságig fel volt vizesedve, be volt ázva, olajkályhával tüzeltek, víz nem volt, telefon sem. Elkezdtem gondolkodni, hogy szükség lenne egy rendes lelkészi hivatalra, egy lelkészlakásra, és a 32 négyzetméteres gyülekezeti termet 60 négyzetméteressé kellene alakítani. Emellett tudatos munkám fő része a látogatás volt. Amikor elhagytam a gyülekezetet, ezerháromszáznyolcvan volt a nyilvántartottak száma. Elkészült a gyülekezeti terem, a lelkészi hivatal és a parókia. Renováltuk a templomot.
Önfeledten dolgoztam. Három súlypont volt a szolgálatomban: a látogatás, a gyerekmunka és a katekétika. Nyolc hitoktatót tanítottam be. A teológián tartottam egy hétig bentlakásos katekétikai tanfolyamot. Elkészítettem a tematikát, és Bohus Imrét kértem, hogy készítse el egy évre a vázlatot. Pintér Győzővel rajzoltattam meg ezekhez az illusztrációkat. Megtanítottam a résztvevőket gumibélyegző gyártására. Készült sok matrica és nyomóminta.
Ezután Zalaistvándra kerültem négy évre. Ott gyülekezeti kántorképzőt tartottam, és szerveztem egy négyszólamú furulyakórust. Aztán átkerültem Kötcsére. Ott előttem harminc évig nem volt lelkész, nem volt lelkészi hivatal és adminisztráció sem. Sokat látogattam ott is. Összeállítottam egy hordozható fényképészműhelyt, és készítettem egy fényképes gyülekezeti nyilvántartást.
Mi a játék szerepe az életedben?
Kártyajátékként megalkottam a Luther-kvartettet és a dupla kvartettet bibliai kortörténet és hazai egyháztörténet témakörökben. A sakk is kedves játéka az életemnek. Egy egyedi sakkjátékot is kitaláltam magamnak.
Hétéves koromtól szerettem mindenfélét építeni, alkotni a folyóparti homokban. Most jó hasznát veszem az akkori gyakorlásnak. Az utóbbi időben én végzem a bevásárlást, és mindenfélét főzök. Van egy olyan levestalálmányom, amelyben tizennégyféle zöldség alkotóelem van, és készítek még hozzá galuskát és húsgombócot is. Erre kellett a gyerekkori játék a folyóparton.
A gyerekmunkában is hasznos lehetett a játékosság, a szemléltetés.
Az egyik konfirmandusom évekkel később mesélte el, hogy hogyan magyaráztam nekik, hogy rendszeresen és figyelmesen kell templomba járni. Égett egy gyertya, és egy gyufa foszforos részét átvezettem a lángon, mutatva nekik, hogy nem gyullad meg. Amikor kicsit hosszabb ideig tartottam a lángba, akkor meggyulladt. „Nektek is huzamosabban, tartósabban kell az igével foglalkoznotok, annak közelében lennetek, hogy lángra kapjatok” – magyaráztam.
Mit jelent számodra Isten igéje?
Természetesen személyesen nagyon sokat jelent, de mindig az foglalkoztatott, hogy a gyülekezeti tagok képesek legyenek az igehirdetésből valamit hazavinni. Ezért igyekeztem látványos képekkel dolgozni. Ha az igehallgató megtalálja a mondanivalóban a logikát, akkor azt haza tudja vinni és elő tudja hozni később. Volt olyan eset, hogy valaki utólag el tudta mondani nekem a prédikációm vázlatát valamilyen témával kapcsolatban.
Nyolcvanhat évesen is tele vagy élettel, gondolatokkal, tettvággyal. Mivel tudnád biztatni az idős embereket? Hogyan kezelhetik jól ezt az időszakot?
Szerintem ez a legfontosabb, amit még a fasori hitoktatóm mondott: a mi terheink a mi támaszaink. Nagy igazság, hogy ha az embernek terhe van, az tartást ad és támaszt jelenthet.
Hitben hogyan készülsz az Úristen elé?
Abban a tudatban készülök, hogy a hitet megtartottam, de bűneim is maradtak, ezért Isten kegyelmére és bűnbocsánatra szorulok.
Szeverényi János
Híd, 2019/2.
