Beszélgetés Győri Gábor Dáviddal, aki idén végzett az Evangélikus Hittudományi Egyetemen lelkész szakon, és az utolsó három teológusi éve alatt a Magyar Evangélikus Rádiómisszió munkatársa volt.
Harmincegy éves vagy, és most szerzed meg a harmadik diplomádat. Hol kezdted a felsőfokú tanulmányaidat?
Sokan kérdezték, hogy folytatom-e a családi tradíciót, lelkészi pályára megyek-e, ahogy több generáció előttem a családban. Érdeklődtem a teológia iránt, benne éltem a gyülekezetben, az egyházban, de nem éreztem magamban az alkalmasságot arra, hogy lelkész legyek. Történelem szakra mentem, de közben éreztem, hogy nem ez az, ahol igazán a helyem van. Az egyetemi évek alatt kaptam személyes elhívást. Amikor befejeztem a tanulmányaimat, jelentkeztem a teológiára. A második diplomát az Egyesült Államokban szereztem a chicagói evangélikus teológián, és most már látszik az alagút vége, hogy a lelkészi diploma is meglegyen. Az ide vezető út lehetett volna egyenesebb, de hálás vagyok ezért a vargabetűért, mert így az Isten elhívása ott van a döntésem mögött.
Van, aki szerint egy megfelelő tudásszintre eljutott ember már nem hisz ilyen babonás dolgokban, mint Isten, mennyország. Nálad mintha épp fordítva lenne a folyamat.
Átéltem azt, hogy megváltásra van szükségem. Nem olyan mélységeken át, mint ahogy ezt sokan elmondják, hogy megjárják a poklokat és onnan térnek meg, változik meg az életük. Nálam ez nem volt ennyire látványos. Kicsit bura alatt éltem a keresztyén közegben. Később, miközben a helyemet kerestem a világban, Isten igéjét is kézbe vettem, és valahol belül érlelődött ez a döntés, hogy lehet, hogy mégiscsak lelkésznek kellene lennem. Ami hiányzott, az a személyes alkalmasság érzése, hogy el tudnám látni ezt a szolgálatot. Amikor a felvételi vizsgára készültem, az evangélikus Útmutatóban olyan igék jöttek, amelyek személyesen nekem szóltak. Például a felvételi jelentkezés napján Máté elhívásának történetét olvastam. Jézus azt mondta neki, elhíva őt a vámszedőasztal mellől, hogy „kövess engem!” Az alkalmassági vizsga napján pedig az volt az ige, hogy „a mi alkalmasságunk nem önmagunktól van, hanem az Istentől kapjuk azt”.
Sokan úgy gondolják, hogy az egyház kicsit anakronisztikus, muzeális dolog. Te milyen érzésekkel készülsz a gyülekezeti szolgálatra? Hogyan látod az egyház jelentőségét a XXI. században?
Hogy állásom lesz-e lelkészként, az nem biztos, de, hogy munkám lesz, az igen. A szervezet, amit egyház alatt értünk és a kőtemplomok, amelyek sajnos manapság kiürülnek, nem egyenlők a Szentírás alapján értelmezett egyházzal, ami mozgalmas, dinamikusan változó, élő dolog. Az egyház mint szervezet főleg itt, Európában talán leszálló ágban van, értékét, hitelét vesztette. Lehet, hogy egy lelkészi állás léte tényleg veszélybe kerül, ugyanakkor azt látom, hogy az igény nagyon nagy mindazokra a dolgokra, megnyugtató válaszokra az élet dolgaival kapcsolatban, amelyeket az a Krisztussal való közösség, amit egyháznak nevezünk, adni tud. Én az egyháznak erre az oldalára szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni. Elsősorban nem a szervezetet kell építenünk, hanem a közösséget. Az egyháznak az a küldetése, hogy embereket Krisztushoz segítsen.
Szerinted milyen egy jó lelkész, milyennek kellene lennie?
A legfontosabb talán az, hogy kapcsolatokban kell élnie. Arra van a legnagyobb szükség is, hogy a kapcsolatok létrejöjjenek. Emberek, gyülekezetek, gyülekezeten belüliek és kívüliek között, és elsősorban, ami ennek a hátterében van, az Istennel való kapcsolatnak a helyreállítása. Vigye az örömhírt, hogy az Isten szereti ezt a világot, és szeretné az embert a nyomorúságaiból, a bűneiből megszabadítani, békességet, örömöt adni az életébe. Ezt kell szóval, cselekedettel, élettel hirdetni.
Milyen szempontok alapján kezdesz hozzá majd a gyülekezetépítéshez?
Egy jó gyülekezetet úgy tudok elképzelni, mint egy jó családot, ahol a tagok ismerik egymást, szívesen töltik együtt az időt, és a gyülekezet épületei is tükrözik mindezt. Egy egyházi épület ne „múzeumszagú” hely legyen. Olyanok legyenek a közösségi tereink, ahová jó belépni.
A lelki segítség és az evangélium hirdetése mellett feladata-e egy gyülekezetnek, hogy reagáljon a szociális kérdésekre?
Erre egyértelműen igen a válasz. Ahogy egy családban sem normális dolog, ha elnézzük, hogy valaki éhezik vagy fázik mellettünk, egy keresztyén közösségnek ez benne kell, hogy legyen az életében. Az egyház története is ezt üzeni, hiszen már az első keresztyének is arról voltak híresek, hogy olyan szociális munkát folytattak, ami minden akkori elképzelést és keretet felülmúlt.
Mi a véleményed Jézus Krisztus személyéről, hogyan látod Jézus és a világ kapcsolatát?
Róla nem csak múlt időben beszélhetünk, mint a történelem egyik legjelentősebb alakjáról. Isten úgy teremtette a világot, hogy annak kérdései és válaszai Krisztusban futnak össze. Valahol a világtörténelem közepén el is jött erre a földre, itt élt, azóta is itt van, annak ellenére, hogy személyesen nem látjuk. Viszont érezhetjük jelenlétét, közelségét. Úgy gondolom, hogy keresztyénként éppen ez az a többlet, amit adhatunk a világnak, hogy az Ő közösségébe invitálunk másokat. A magam erejéből nem tudok mások szolgálatára lenni, nem tudom mások problémáit megoldani, kevés vagyok ahhoz, hogy a szegények problémáit megoldjam, főként kevés vagyok ahhoz, hogy valakinek a lelki nyomorúságain segítsek. Meg kell hívnom az embereket annak az Úrnak a közelségébe, akinél én is megoldásokat találok az ilyen kérdéseimre. Jézus Krisztus az a személy, akinél megnyugvást, békességet, újraindulást kaphat az életem, szolgálatom.
Szeverényi János
Híd, 2012/3.
