Gáncs Péter püspök és felesége, Gáncsné Hafenscher Márta lassan öt évtizedes házassága szorosan összefonódik Isten szolgálatával. Házasságról, családi kommunikációról és a kettejüket összetartó könnyű igáról beszélgettünk velük.
Mindketten rendelkeztek lelkész elődökkel és komoly hitbeli hagyományokkal családjaitokban. Klasszikusan keresztyén közegben találkoztatok egymással?
Péter: Nyíregyházán nőttem fel, a teológiára kerültem fel Budapestre. A legtöbb teológus a Deák térre járt ifjúságira és néhányan a Lutheránia énekkarba is. Ott ismertem meg Mártit elsőéves koromban. Az Úristen csodájaként éltem meg, hogy a basszusból nézegetve a női szólamokat, egy szép barna lány visszamosolygott rám, és aztán elkezdtünk beszélgetni…
Mert te, Márta, a Deák téri lelkész, Hafenscher Károly lányaként növekedtél fel ebben a gyülekezetben.
Márta: Igen, nagyon jó volt ott a nyüzsgő gyülekezeti élet, a sok értékes igehirdetés és a bibliaórai közösség is. Amikor Péter odakerült, akkor én még csak a gimnáziumot kezdtem.
Péter: Az ifjúságik a komoly tartalom mellett lehetőséget adtak, hogy ismerkedjünk egymással. Mindezt „lassította”, hogy apósom ragaszkodott ahhoz, hogy Mártinak ne csak az érettségije legyen meg, hanem legalább kezdje el az egyetemet is, azután jöhetett szóba az esküvő.
Abban az időben könnyebb lehetett megélni a hosszú várakozás időszakát?
Márta: Én nagyon fiatal voltam még, és megértettem édesapám érveit. Más, ha felnőttként kell ennyit várakozni egymásra. Még így is csak húszéves voltam, amikor Péter feleségül vett. Szerintem a jó házasság egyik titka a korai összekerülés. Az összecsiszolódás így sokkal könnyebb. Mi együtt fedeztük fel a felnőtt életet.
Mi segített abban, hogy bizonyosak legyetek, hogy már ilyen fiatalon érdemes elköteleződni a másik mellett?
Péter: Olyan közegben ismerkedtünk meg, ahol Isten igéje szólt és természetes volt. Az ember valahogy tudta, érezte, hogy ez nem véletlen, és a másikban ajándékot látott. Ahogy Márti mondja, jó volt a hosszú összecsiszolódás, amelyben apósom – utólag azt mondom, bölcsen – fegyelmezett is minket. Ez egy lassú érési folyamatot jelentett. Éreztük, hogy ez nem futó kaland, negyvennyolc éves házasként mondhatjuk, hogy visszaigazolta ezt az élet.
Péter először a Bécsi kapu téri evangélikus gyülekezetben lett segédlelkész.
Márta: Ez egy csodálatos időszak volt! Még egyetemistaként szabadabban éltem. A gyülekezetben kezdtem szolgálni a gyerekek között, részt vettem az énekkarban, és nagyon jó ifjúságunk volt. Csak túl hamar ért véget, Pétert feljelentették, mert „túl jól ment” az ifjúsági munka…
Péter: Kiemeltek a gyülekezetből és egy irodába helyeztek, hogy – a püspök szavaival – lehiggadjak… Egy év után jelentkeztem, hogy letelt a „büntetés”. Akkor első önálló helyünkként a rákoscsaba–pécel–isaszegi gyülekezetet kaptuk meg, ami egy társgyülekezeti kombináció volt, három pici gyülekezettel. Sok mindent lehetett tenni, de jóval kisebb méretekben, mint később Nagytarcsán.
Ezekben az években érkeztek a gyermekeitek?
Márta: Tamás még Pécelen született, Kristóf akkor érkezett, amikor átköltöztünk Nagytarcsára, majd Tünde – kétéves ritmusban.
Kristóf azt nyilatkozta valahol, hogy számára Nagytarcsa egy gyerekparadicsomnak számított. Ebből ti mit érzékeltetek?
Péter: Mi is vágyakozva tekintünk vissza Nagytarcsára. Akkor születtek a gyermekek, mi harminc év körüliek voltunk, tele lelkesedéssel, ötlettel. A világtól kicsit elzárt faluban mindezekre teljesen nyitott volt a gyülekezet, ahol elevenen élt még a finn ébredési, illetve a szlovák népi kegyesség. Együtt volt egyházunk sokféle kincse. A parókiához hatalmas kert tartozott, gyerekeinknek valóban van mire emlékezniük.
Márta: Azt is fontos hangsúlyozni, hogy ők a gyülekezet közösségében nőttek föl. Az ifiseinkkel együtt mindenhova vittük őket, mint egy nagycsaládot. Talán ennek hatására is mindhárom gyermekünk nyitott, pozitív személyiséggé formálódott.
Péter, jól sejtem, hogy akkoriban főként helyben, a család közelében zajlott a szolgálatod?
1981-től Nagytarcsa volt az első számú szolgálati területem, de „továbbvittem magammal” Pécelt és Isaszeget is. A rendszerváltás indította el azt a folyamatot, ami „elsodort” minket Nagytarcsáról, hiszen sok új lehetőség nyílt az egyházunkban. Nagytarcsán építettük ki az első rádiómissziós stúdiót a pincében, és ott indult el a Missziói Magazin is, a Híd elődje. 1996-ban már éreztem, hogy a gyülekezettel szemben nem sportszerű, hogy az egyre bővülő misszió szolgálat egyre több időt vesz el. Amikor lehetőség nyílt önálló missziói lelkészi szolgálatot felépíteni Cinkotán, akkor elbúcsúztunk Nagytarcsától. A gyülekezet áldásával jöttünk el, ahogy megfogalmazták: „misszióba küldtek” minket.
Éppen abban a stúdióban beszélgetünk Cinkotán, amelyet ti hoztatok létre. Márta mint feleség, hogyan támogattad Péter szolgálatát a nagytarcsai években?
Kántorizáltam, és mivel több párhuzamos gyermekcsoportunk működött, ebből is kivettem a részem. A teológia elvégzése után hittant is tanítottam az iskolában. A három énekkarból a gyerekekét én vezettem, a konfirmációi előkészítő is hozzám tartozott. Sok közös feladatunk volt Péterrel. Szerintem életbevágóan fontos, hogy egy házaspárnak legyenek közös élményei, amiket meg lehet beszélni, mert mindketten benne vagyunk.
Sosem érezted, hogy hátráltatja a civil munkádat és a „karrieredet” az, hogy lelkészfeleség vagy?
Márta: Soha nem éreztem áldozatnak, hogy a gyerekekkel otthon vagyok, és hogy a gyülekezet életében részt veszek. Nekem ez természetes volt. Nem volt „GYES-betegségem”. A gyermekek születése, az otthon töltött évek után is tud még annyit dolgozni az ember, amennyit csak akar.
Péter: Ehhez az is kellett, hogy nyitott parókián éltünk. Az volt a tarcsai tradíció, hogy a lelkészhez bármikor be lehet jönni, és elég rendesen ránk is nyitották az ajtót. Természetesen nagyon fontos a család magánélete, ezért például mi minden évben elmentünk nyaralni, ahol én „csak” édesapa voltam. A gyerekek viszont megérezték, hogy ha egy ember bekopog hozzánk, az nem merénylet. Örüljünk, hogy valakinek fontos, hogy itt vagyunk, és tudunk adni egymásnak valamit.
Tamás fiatok lelkész lett. Beszélgettetek arról, hogy mit kapott a családi fészekből, és az elhivatásához mit tett hozzá az elődök sora?
Péter: Úgy sejtem, hogy az érettségi utáni kétéves útkeresés azért volt fontos és szükséges, mert nem akarta a „családi beprogramozást” mint egy „predestinációt” elfogadni. Megküzdött a saját döntéséért. Több mindent kipróbált, mígnem átölelte Isten elhívó szeretete.
Mennyire tartjátok fontosnak a jól működő kommunikációt a családban?
Márta: Természetes, hogy folyik a kommunikáció. A gyereknevelés egyik alapja is az, hogy sokat beszélgessünk, sokat legyünk velük. Én nagyon szeretem a kamasz korosztályt. A kiskamasszal is sokat lehet és kell beszélgetni. Nem kell mindenben egyetérteni, csak meghallgatni őket, és együtt gondolkodni. Kamaszkorban pedig akad olyan időszak is, amikor csak imádkozni tudunk értük.
Péter: Hálásak vagyunk, hogy nincsenek messze tőlünk a gyermekeink. Legközelebb a lányunk lakik hozzánk, de a két fiút is egy órán belül elérjük. A személyes találkozás így minden héten megvalósul. Különböző az élethelyzetük. A lányunk otthon van a négy gyermekükkel. A két fiú rengeteget dolgozik, az ő számukra is igyekszünk elérhetőek lenni. El kell fogadnunk azt is, hogy van, amit másképp látnak a gyerekeink, hiszen összekötötték az életüket valakivel, aki egészen más háttérből jön. Az unokáinkban sem szabad csak önmagunkat felfedeznünk. A nagycsalád olyan szőttes, amelyben a különböző színek kiegészítik, gazdagítják egymást.
Hogyan alakultak a házasságotokban a női-férfi szerepek?
Péter: Nem szabad elhallgatni, hogy klasszikus lelkészcsaládként nem volt kérdés, hogy az első a hivatásom és a gyülekezet. „Most apa nem ér rá, szolgálata van…” – a nagybetűs Szolgálat! Tarcsán az a „rend” alakult ki, hogy a héten legalább egy este én voltam a gyerekekkel, mert akkor volt Mártinak az énekkari próba. De a többi napon ő volt velük, ő látta el, ő altatta a gyermekeket. Tudom, a lelkészcsaládon belüli munkamegosztás kényes kérdés.
Márta: A háztartás nekem soha nem jelentett terhet. Pétert el lehet képzelni mindenféle munkaterületen. Most, nyugdíjasként, főleg a Covid alatt, megszerette a sütés-főzést is. Visszautalok arra, hogy amikor összekerültünk, nagyon fiatalok voltunk, természetesnek vettük, hogy minden munkát megosztunk, mindent együtt csináltunk. Amit nehezen éltem meg, az az, hogy gyakran maradtam egyedül, amikor minden áldott este gyülekezeti alkalom volt. Az járt a fejemben, hogy az nem lehet Isten akarata, hogy apa sohase legyen elérhető. Ebből adódtak nehéz percek, de annyi örömet jelentett a gyülekezet, hogy az ember ezt elfogadta.
Három gyermeketekre tekintve: mi hatott rájuk leginkább a közös nevelésetek által?
Péter: Nekem kevés időm volt a gyerekekre, de jó látni, hogy mindhárman rajongásig szeretik a gyerekeiket. Úgy érzem, hogy mi is így tekintettünk rájuk. A lelkész fiam sokkal komolyabban veszi, hogy legyen ideje a gyerekeire. A felesége világi állásban van, egyszerűen nincs annyi idő, hogy mindent az édesanya lásson el a gyermekek nevelésében. Öröm látni, hogy mennyire szeretik a gyerekeiket, még ha másként is nevelik őket, hiszen ők már egy másik generáció.
Püspökként beleláthattál a lelkészcsaládok életébe a Déli Evangélikus Egyházkerületben, ez hogyan érintett?
Péter: A katolikus cölibátus talán annak is a beismerése, hogy Isten szolgálata teljes embert követel. A protestáns modell, a lelkészcsalád csak akkor életképes, ha nincs egyedül a lelkész. Szomorú tapasztalatom, hogy némelyik lelkészkollégám magányosabbnak tűnik a családban, mintha cölibátusban élne. A klasszikus papnémodell kihalófélben van. A házastársak döntően saját világi hivatásukban élnek, hétvégén nem nagyon tudnak a gyülekezet rendelkezésére állni.
Viszont jó gyülekezeti munkatársakkal sok mindent ki lehet váltani. Amiért nem győzök hálát adni, hogy nekem megadatott, hogy a házastársam egyben a munkatársam is.
Hogy látod a feleségek oldaláról ugyanezt?
Nehéz kérdés, hogy mennyire szükséges és mennyiben szabadon választható, hogy elmenjen a feleség dolgozni. Talán attól is függ, hogy ki mibe nő bele, mit látott vagy nem látott otthon. Nekem könnyebb volt, mert édesanyám is klasszikus papné volt, bár nyugdíjas koráig végig dolgozott világi állásban is. Sokan küzdenek azzal, amiről Péter beszélt. A papnétalálkozókon jó beszélni ezekről azokkal, akik hasonlókat élnek át.
Péter: Ha fölfedezik, hogy a szolgálat nemcsak teher, hanem örömforrás is, az nagyon jó. Viszont, ha csak kötelezettség, az bizony már rossz ízű lehet.
A jelenlegi életszakaszotokban milyen módotok adódik a környezetetekben élő házaspárok támogatására?
Márta: Az ember természetesen éli az életét. Például múltkor valaki megjegyezte, hogy milyen szép, hogy kézen fogva járunk még ennyi év után is. Vagy hogy minden alkalommal kijön elém a buszhoz Péter, amikor későn érek haza a gyerekektől. Ezek apró jelek…
Péter: Egy bibliai kép jut eszembe, amikor Jézus beszél az ő igájáról. Valami, Valaki összefog minket, egy közös cél felé vagyunk úton. Ez a páros iga áldás, mert nem vagyunk a magunk erejére hagyva.
Márta: Ez olyan szövetség, ami biztos alapot ad, hogy Isten tenyerén vagyunk, együtt.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2023/2.
