Faragó Laura Kossuth- és Magyar Örökség díjas énekművésszel, népdalénekessel és férjével, Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténésszel, irodalom- és művészetkritikussal beszélgettünk.
A zsidó-keresztyén kultúrába való belegyökerezésünk az irodalom, a képzőművészet, a zene alkotásaiban önmagáért beszél. Sok közülük egyértelműen, míg más művek rejtettebben tartalmazzák. De ezek sem érthetőek teljes mélységükben a Szentírás legalább alapvető ismerete nélkül. Mi maradna irodalmi, zenei, festészeti kincsestárunkból, ha ezt a dimenziót kivonnánk belőle?
F. L.: A zsidó-keresztyén kultúra fundamentuma a Biblia. A régi korokban, amikor még kevesen voltak írástudók, az emberek a Szentírást csakis hallás útján, festmények vagy szobrok által ismerhették meg. A falfreskók, a festmények, a zene mind-mind az ige magyarázatát szolgálták. Az individuális, úgynevezett „szabad” művészet még nem létezett, hiszen az alkalmazott „mesterek” többnyire egyházi megrendelésre dolgoztak. Tóth Menyhért, a paraszti sorban élő festőművész 1976-os kiállításán a Műcsarnokban hetvenévesen a következőkkel kezdte beszédét: „Azt mondja a gótika, hogy emeld föl tekintetedet az égre, s meglátod, hol az igazság! Azt mondja a reneszánsz, hogy vedd le a tekintetedet az égről, s nézd meg az embert! Ott az igazság. Uraim, akkor most hol az igazság? A szintézisben!” Az emberiség szemlélete, így a korok képzőművészete is az idők során változik. Ez a változás – a szekularizáció óta – erőteljesen megnyilvánult a művészeti alkotásokban is.
A zsidó-keresztyén kultúra a közösségi élet szokásaiban is tetten érhető, így a nép profán kultúrája sem szakadt még el teljesen a keresztyénségtől. A keresztyénség előtti pogányság művészete pedig, mintegy búvópatakként, párhuzamosan tovább élt a paraszti közösségekben, sőt mindmáig fellelhető még az egyházi témájú naiv művészetekben is. Lásd Erdélyi Zsuzsanna vallásos népi gyűjtéseit, imáit, ráolvasásait. Az apokrif egyházi kultúra értékét azonban nemcsak a hit avagy a pogány elemek őrzése adja, hanem művészete még tükrözi a természetet, még együtt él a kozmosszal, s az ember helyét a világban az Istenhez való viszonyában határozza meg. A teremtés hierarchiájában önmagát még „teremtménynek” gondolja, és művészete az istenközpontúságot tükrözi. Nem lehet tehát kivonni a keresztyén kultúra ismeretét sem az irodalomból, sem a képzőművészetből, sem a zenéből – de még a népművészetből sem.
Sz. L.: A zsidó-keresztyén kultúra metaforája, jelképrendszere, a valóságot átjáró mítoszi ereje nélkül a mi értékrendünkben nincsen igazi művészet. Az irodalom, a képzőművészet, a színház, a zene megannyi művésze él is evvel a kapcsolati rendszerrel. Mert csak úgy tudjuk a sziklabarlang elől elgördíteni a követ, ha hiszünk az Úr, a bennünk lélegző Isten földöntúli erejében. Általa vagyunk erősek. Az égnek támasztott létra, a hit ereje nem csupán a magasságos magasságba visz. Erősít bennünket abban, hogy az ég s föld viszonylatában közlekedő „hajó” az erkölcs, az igazság, a szeretet tengerére visz. A Szentírás kijózanító lámpása segíti a „szem” tisztánlátását. Mozgató erő. Végtelenbe nyíló kalauz.
Fél évszázaddal ezelőtt nem véletlenül kértem meg Rómából a Biblikus teológiai szótárt Szabó Ferenc SJ filozófus-írótól, mert ez a könyv az az egyetemes tárház, amely segíti kibogozni a művészi jelképrendszerek mögött megbúvó valót:
„Az ember együttműködése Istennel? 1. Isten az élet ura. – Isten nem követel teremtményeitől gyümölcsöt anélkül, hogy nem adná meg nekik a kellő eszközöket. Az embernek, amikor közreműködik munkája által a gyümölcshozásban, el kell ismernie, hogy a gyümölcs elsősorban Isten műve. Ádám azt a megbízatást kapja, hogy gondozza és gyűjtse össze a gyümölcsöket az Édenkertben, ahová Isten helyezte.”
Bachból, Palestrinából, Babitsból, Dsida Jenőből és Pilinszkyből vagy Munkácsyból ki lehetne-e vonni az isteni alapokat?
Kérem, idézzenek fel valamit művekkel való személyes találkozásaikból, amelyek életük, hivatásuk során meghatározóvá váltak!
F. L.: Két példát említenék a rejtettebben, első pillantásra nem észrevehetően isteni dimenziót tükröző művek sokaságából: A Budai Ilona (A tatár elől menekülő asszony) népballadánkban látszólag nincs bibliai ige. A történetben az asszony dilemmája, hogy menekülés közben melyik terhét tegye le: karján ülő fiacskáját vagy kincsesládáját? A gyermekét hagyja először az út szélén: „Bizony, itt hagylak én, édes fiam, téged! / Mert fiú helyibe fiút ád az Isten, / De pénzem helyibe ingyen nem ad Isten.” Később az asszonynak a kincsétől is meg kell válnia, nehogy utolérjék a tatárok. S ahogy menekül a sűrű fenyveserdőn, „Eljuta végre egy szép tágas rétre. / Hát egy bivaltehen azon jődögél le. / Az idei bornyát szarva között hozta, / A tavalyi bornyát maga után rítta. / Ezt hogy megpillantá Budai Ilona, / A földre borúla, keservesen síra: / Az oktalan állat nem hagyja el bornyát! / Hát én lelkes állat, hogy hagyám gyermekem? / Most se fiam, se kincsem, se fiam, se kincsem!” A ballada az életről szól, nem biblikus, a szomorú valóságot meséli, énekli. S a Bibliát olvasva mégis megtaláljuk a ballada mondanivalójához illő bibliai tanításokat: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magukat általszegezték sok fájdalommal.” (1Tim 6,10). „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” (Péld 4,23) „Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mt 6,21)
A másik példám két Fellini-film. Ő nem vallásos filmjeiről híres! Az Országúton című filmjére sem mondható, hogy bibliai. A film születéséről azt írja – s ezért hozom föl példának –, hogy csupán egy érzés volt, egy szomorúság, amely megelőzte a filmet. Számára ezen az egy ponton nyílt ki, ebből a kegyelmi pillanatból született a film. Az „érzés” tehát előbb volt, s ahogy vallja a filmrendező: „Az érzés messze több információt képes hordozni, mint egy kép, hang vagy egy gondolat.” Másik filmje a Cabiria éjszakái, melynek megrendezése előtt figyelmes lett egy viskóban nyomorgó bolond nőre, aki előbb elkergette, majd elmesélte neki az életét. Nemes lelkű és tiszta prostituált volt egy prostituálódott, undorító és hazug világban. Ha szívvel közelítünk a világhoz, s nem a világ lelkével, hanem az Istentől jövő lélekkel, akkor a legmaterialistább történetet is lehet úgy ábrázolni, hogy az szakrális legyen. Azaz gyógyító, a bűnbánat révén helyreállító, cselekvésre serkentő, lelkünket átalakító művészet.
Sz. L.: Az igazi művekkel való találkozás megrendülés. Aki Pilinszky János Apokrifja után nem érzi a Megfeszítettel azonos megfeszítettségünk levegő után kapkodó, tisztító-fölemelő zavarodottságát, az keveset ért meg a valódi költészet lényegéből. A biblikus cselekedetek fojtogató csöndje valójában paradox égi harmóniában landol. Ez a megérkezés a vers alfája és ómegája.
Nálunk sajnos kevéssé ismert költő a Kanadában élt (és halt) Fáy Ferenc. „Nyugatos” verselése, rímmuzsikája biblikus hangulati töltetként kiválóan készíti elő nagy versének, a Keresztútnak érzelmi-hangulati világát. A költemény 1975-ben a Vigiliában jelent meg, és Rónay György, a kitűnő költő és szerkesztő az év versének nevezte. Csupán a befejezést idézvén is érezni, hogy minő érzelmi magaslatok révén magasztosul föl a föltámadással a halál. A „harmadnapon” az élet bősége.
„XIV. (Jézus holtestét eltemetik)
Nem vérzett már. Kezéből savós homály szivárgott
s beomlott köldökéből az örvénylő hideg.
A Domb úszott feléje, s a fuldokló virágok
száján kifeslett sárgán, a rozsdás őrület.
Csöpp anyja hullt fölébe, s a buktató sötétben
az ég nagy-lombú ágán a kék-arcú halott.
Meleg szavak lobogtak, melyeket itt az éjben,
a rányíló tavasznak már el nem mondhatott.
S mikor rádőlt a szikla és minden út beomlott,
már csak vak árnya kéklett a rázúdult falon,
kint mondták már a kertek és suttogták a bokrok:
mi lesz harmadnapon!”
Fáy Ferenc 1956 végén megjelent nagy verse, a talán csak Juhász Ferencnek A tékozló ország című eposzához mérhető Jeremiás siralmai a szovjetek által letiport országunk jajszava. Bibliaismeret és önazonosság (a megfeszített nép sorsáért való aggódás) hívta elő a remekművet. Az alap Jeremiás siralmai 5. fejezetének 1–5. verse, vagyis az elnyomott nép imája kegyelemért és segítségért: „Emlékezzél meg, Uram, mi esett meg rajtunk; tekintsd meg és lásd meg gyalázatunkat! A mi örökségünk idegenekre szállt; házaink a jövevényekéi. Apátlan árvák lettünk; anyáink, mint az özvegyek. Vizünket pénzért isszuk, tűzifánkat áron kapjuk. Nyakunknál fogva hajtatunk; elfáradtunk, nincsen nyugtunk.”
Íme, egy kifosztott nép apokalipszise! Fáy az ötrészes poémában – az egységek előtt Kölcsey Ferenctől, Ady Endrétől, Babits Mihálytól, József Attilától és Illyés Gyulától vett mottóval – azon az érzelemhúron pengeti jajszavát, amellyel tökéletes képet tud adni nyomorúságunkról.
„Uram tudom, magadra vetted
a haragot, hogy porba verd
bűnös fajtánk és elvetetted
– felhőbe rejtőzvén – szavunk,
s mi mégis Hozzád roskadunk
vesztett ügyünkkel, sírva, mert
földünkön más nép söpredéke
igása lettünk s itt beteg
üres, hiú álmoknak élve
– míg egymást marva szétesünk –
tűnő eszmék közt keresünk
hamis perünkhöz érveket. […]
Mert láttam nőt – az őrületbe hullva –
amint méhének kínjából fakadt
vérét étellé főzte. S félre rúgva
láttam lerágott csontú holtakat,
– kiket a győztes ellen már kifosztott –,
s kiknek testén a megdézsmált rostok
másban vitték az életet tovább…
Tüzet rakott az Úr Sionban s gerjedt
haragja, mint az ömlő láva terjedt,
lerontva annak fundamentumát. […]
Uram, lásd meg gyalázatunkat
s emlékezzél meg, hogy kezed
mily mélyre vert. Nézd, mint a holtak
némák vagyunk s az új korok
eszméi közt mint vándorok
tántorgunk most. A házainkba’
idegen él és örökünk
másokra szállt. Anyáink, mint a
sír szélén álló özvegyek
egymásnak gyónnak, mert neked
a könny öröm. Imánk, amelyet
ma nyújtunk néked, elveted
s nem látod meg, hogy lángunk mellett
pénzért melegszünk s pénzt adunk,
– adót Uram – ha szomjazunk,
saját vizünkért. Elfáradtunk.
Nyakunknál fogva hajtanak
azok, kikért igédet ajkunk
a sárba lökte s nincs ma itt
senki, ki népem gondjait
felvállalná. Vad, szolga népek
vetnek adót ránk most a múlt
– a nem törlesztett ősi vétkek –
fejében és a sok kamat
Uram, az is csak ránk maradt.”
Biblikus teher, biblikus öröm, hogy megszületett eme remek vers – poétai győzelem.
Isten igéjével való találkozás a művészetben, avagy: van-e tetten érhető titok, ahol mindenek Alkotója keres, szólít meg, és eszközzé válhat-e író, énekes, művet olvasó, hallgató, hogy beteljesítsék a krisztusi missziói parancsot: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet”?
F. L.: Engem sokszor megerősít egy-egy vers, amelynek költőjét nem is tartjuk egyházi szerzőnek. A Tanítások című József Attila-ciklusból, a 14. számú költeményből idézek. Mert számomra hitbéli megerősítő sorok:
„Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk.
De én, aki a füvek beszédjét
S a kométák dübörgését delelőtökre terelem,
Tudom, hogy nemcsak por vagyunk:
Por és Istenpor vagyunk.
Visszahullván
A por a porral elkeveredik,
Visszahullván
Így keveredik el Istennel a lélek.”
Sz. L.: Örökké itt van a szemem előtt Munkácsy Mihály két remeke, a Krisztus Pilátus előtt és az Ecce Homo, hiszen tizennyolc éves koromig a két festmény olajnyomata ott függött az ágyam fölött. De feledhetetlen Andrea Mantegna drámai rövidülésben megfestett Krisztusa is. Hogy a Megfeszített egyúttal hogyan tud föltámadni, arra Csíkszentmihályi Róbert szentséges korpusza a példa. (A faszobor a kismarosi templom egyik dísze.) Krisztus egyik keze oda van szögezve, ám a másikat kiszakítva meglódul, kilép a térbe – „élni muszáj!” –, mintha a győzedelmét hirdetné. Noha tudom, hogy a kereszt egyszerre halál- és életjelkép, megdöbbentő ez a karakteres ábrázolás.
Mit gondolnak, sikerrel járhatnak-e azok a mind erőszakosabbá váló kísérletek, amelyek vagy tagadják, vagy megpróbálják erőszakkal elvágni az európai kultúra keresztyén gyökereit? Milyen szándékok, érdekek lapulhatnak ezek mögött, s kell-e félnünk attól, hogy sikerrel járhatnak? Miben reménykedhetünk?
F. L.: Az európai kultúra keresztyén gyökereit próbálták már elvágni hazánkban a múlt század elején. A kommunizmust megúsztuk, de félő, hogy másodszor még nagyobb erővel támadnak. E mögött a világuralmi törekvés mögött a pénz hatalma, a pénz érdeke munkálkodik. Fondorlatosan, mint a bibliai sátán. Most ismét horizontunk fölött van. Kell félni tőle, de talán mégsem a félelem a megoldás, hisz az Úr félelme a bölcsesség kezdete. Azaz az Úrtól kell jobban félnünk, és hitünknek kell erősödnie. Ezért minden lehetőt meg kell tennünk a keresztyén kultúra megmentésének érdekében. Mert a hitet nem lehet örökölni, mint a vagyont. A hitet minden generációnak újra meg újra meg kell tanulnia. A hitet tehát tanítani kell; példamutatással, bibliaismerettel és a művészetekkel. Keresztyén kulturális közegben sokkal könnyebb, mint ellenszélben. A hitet azonban meg is kell vallani, s ennek a hitvallásnak nagy híján vagyunk. Sokan mondják: hiszek, csak nem járok templomba. A hit megvallásához egyre nagyobb bátorság kell, mert a többség mindig erősebb. Ki kell válnunk a tömegből, mert a tömeg – hiába gondolja Jézust – mindig Barabbást kiált!
Sz. L.: Akik az európai keresztyén kultúra gyökereit el akarják vágni, rongy emberek. S minthogy mi is beletartozunk ebbe a rendszerbe, nyugodtan leszögezhetjük: hazaárulók is vagyunk, alkotásainkkal, hitünkkel, magatartásunkkal. Európa – mert álmos vagy globális csúz által terhelt közössége nem tud és nem is akar valamit is tenni ősi értékeink védelmében – el van veszve. Saját maga alatt vágja – „a zöldek” segítségével – a fát. Nekünk kötelességünk minden olyan vétekre, gyalázatra nemet mondani, amely Európa keresztyén kultúráját meg akarja semmisíteni. Miben reménykedhetünk? Talán a krisztusi kegyelem segít. A darabokra tépett ima hátha megakad a zabálásra fölkentek nem kis tömegének torkán.
Stifner-Kőháti Dorottya
Az idézett igék a revideált Károli-fordításból származnak.
Híd, 2020/1.
