Dr. Tolnay Lajos a Zuglói Egészségügyi Szolgálat szülész-nőgyógyász orvosa. Gimnáziumi évei alatt jutott hitre, és Istennek kimondott igenjéhez pályaválasztásakor is hű maradt. Gyógypedagógus feleségével négy gyermeket neveltek fel, s a munka és a család mellett még egy hivatásban állnak helyt: házassággondozó szolgálatra is elhívta őket Isten. Hitéből fakadó harmóniája, nyugalma, következetesen gyakorolt etikus orvosi magatartása példaként szolgálhat sokunk számára.
A születés és a halál a létünk két legnagyobb titka – közel jutott-e Ön ezekhez a titkokhoz a hivatása révén?
Hívő emberként úgy látom: ez az a két dolog az, amit Isten a saját kezében tart, és számon is kéri rajtunk. A Biblia első lapjától az utolsóig erről tanúskodik. Korunk embere úgy gondolja: a születés és a halál nem az ő hatalmában lévő dolog, ezért kizárja az életéből. Mindkettőt valami misztikus félelem veszi körül, amivel nem tudunk mit kezdeni. Ma kórházban születnek és halnak meg az emberek. Úgy vélem, ezzel szegényebbek vagyunk – nem tudjuk igazából elgyászolni a szeretteinket. Elszenvedünk egy veszteséget, de nem tudjuk az ezzel járó érzelmi és lelki feszültséget elhordozni. Isten ezt nem így teremtette.
A születést is bezsúfoltuk a kórházak falai közé... Az otthonszülés körüli vitákat mindenki jól ismeri, és e viták közben sajnos épp a lényeg vész el: hogy a szülés természetes folyamat, ami az élet része, amihez az elrejtettség, a meghittség is hozzátartozik. Hálás vagyok Istennek, hogy olyan szakmát adott nekem, ahol a halállal kevesebbet kell találkoznom, és hogy 2500-3000 gyermek születésénél lehettem jelen.
Megosztana néhányat az élményei közül?
A harmadik olyan terület, amit a világ kizár a tudatából: a fejlődési rendellenességgel sújtott gyermek kérdése. Hazánkban például az anyák többsége abortusz mellett dönt Down-kórral születendő gyermek esetében. A pályám elején történt, hogy megkeresett egy baptista család. Első gyermeküket várták, fejlődési rendellenességgel. Az orvosuk nem vállalta őket tovább. Az akkori ultrahang még nem mutatta ki, mi lehet a baj. Eljutottunk a szülésig. Megszületett a gyermek, akinek a mellkasa és a hasa teljesen nyitva volt. Ez operálhatatlan állapot. A gyermeket bebugyolálva odaadtuk az édesanyának, és így halt meg öt perccel a születése után. A gyermek emberhez méltóan született és halt meg, a szerettei körében. Utólag az anya három egészséges gyermeket szült, és számára sokat jelentett, hogy nem neki kellett döntenie a gyermekről, Isten kezéből fogadta, ami történt.
A másik élményem szerencsére sokkal ritkább. Egy fiatal anya első terhességéről volt szó, amelyet végigkísértem. Megszületett az egészséges gyermek, de – ma sem tudjuk megmondani, miért – vérzés lépett fel. Ezt a protokollnak megfelelően kezeltük, de nagyon megrendítő módon az anya meghalt a műtőasztalon. Ez tragédia, amit nagyon nehéz az orvosoknak is elhordozni és egyáltalán, a családnak megmondani. A személyes lelkiismeretünkkel is el kell számolni, hogy valóban mindent megtettünk-e? Ez életem első anyai halálesete volt. A szakmai és lelki dolgaimban is tanulság volt ez az eset. Erre a pályára Istennel indultam el, és a részleteibe is mindig „beavattam” – tudom, hogy ezt is át kellett élnem, és megosztanom Istennel a veszteséget. Az az orvos, aki Isten előtt áll, Isten előtti felelősséggel dönt a betegeiről. A beteg üdve mindenek előtt: erre esküdtünk fel.
Hívő orvosként van módja arra, hogy a lelki dimenziókat is megmutassa a pácienseinek?
Az orvos amellett, hogy gyógyít, nem tud minden betegével lelkigondozóként is foglalkozni, néhány kivételes esettől eltekintve. De a saját hitemből, meggyőződésemből át tudok adni a betegnek egy-egy igén keresztül. Hadd mondjak el egy barátságosabb történetet az élet és a halál mezsgyéjéről ezzel kapcsolatban.
Egy fiatal cigányasszony jött a rendelőbe, egy óriási porcelán Szűz Mária-medál volt a nyakában. Megállapítottam, hogy nyolchetes terhes. Nem akarta megtartani a gyereket. „De mit fog ehhez szólni a Szűzanya?” – kérdeztem. Láttam rajta, hogy ez célba talált. Három hét múlva visszajött, hogy átgondolta, és mégis kiviseli a terhességet. Más esetem is volt, ahol egy-egy beszélgetés hatására az abortuszra készülő nő mégis megtartotta a magzatot. Úgy érzem, csak eszköz voltam, és hát sajnos ez nem mindig ilyen eredményes... Ezékiel próféta beszél az őrállók feladatáról. Az én felelősségem is, hogy elmondjam, ami a hitemből fakad. Nem lehetek gyáva, még akkor sem, ha a szakma erkölcsi szabályai tiltják, hogy bármilyen módon befolyásoljam a pácienseimet.
A szülés fájdalma a bűnbeesés egyenes következménye (1Mózes 3,16). Sokan viszont rettegnek a fájdalomtól. Ma divattá vált a tervezett császármetszés is. Mit gondol, fontos-e, hogy a teremtésbeli rend szerint szülessen a gyermek?
Az emberi faj fennmaradása szempontjából szemmel látható, hogy Isten úgy teremtette meg a nőt, hogy képes kihordani és megszülni a gyermekét. Viszonylag ritka esetben kell orvosi indokból császármetszést végezni. A mai technika lehetővé teszi a szülészeti érzéstelenítést, amelynek több formája van. Így fordulhat elő, hogy csend van a szülőszobában, mert éber állapotban, de fájdalom nélkül zajlik le. Nekem az a tapasztalatom, hogy az epidurális szülésnek mindig vannak kis szövődményei. Lehet, hogy annak, aki fél a fájdalomtól, annak ez nagy segítség – de úgy vélem, a fájdalom benne van az élettani szülésben.
A fájdalom végső soron egy pszichikai változást is létrehoz a szülő nőben, ami által még értékesebbnek látja a gyermeket. Nem véletlenül állapítja meg a Biblia, hogy a nő „amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra” (Jn. 16,21). Isten úgy teremtette tehát, hogy a fájdalom hozzátartozik a szüléshez. A sok császármetszésre az lehet a magyarázat, hogy az orvosok sietnek, egyszerre több helyen kell jelen lenniük, vagy a beteg kérésére alkalmazzák. Ennek én nem vagyok híve, ez veszélyes vállalkozás. A szülés alapjában véve élettani folyamat, amibe nem kell beavatkozni, kivéve persze, ha életveszélyről van szó. Igaz, egy természetes szülés 8-10-12 óra, s ma az emberek sajnos türelmetlenek...
Az ember szereti a könnyebbik utat választani az élet minden területén?
Az, hogy a nők félnek a szüléstől, a szoptatástól, a fájdalomtól, a férfiak félnek a házasságtól, az elköteleződéstől, mind abból fakad, hogy nem azonosulunk Istentől kapott feladatainkkal. Az ember Isten nélkül ennyire képes: szeretne kibújni az alól, ami nem az ő területe. Intézményekre, orvosi technikákra bízza, s ő maga kívül marad... Pedig a tudomány már azt is bebizonyította: a császármetszéssel született babák lelkileg és immunrendszerüket tekintve is „vesztesek” a természetesen születőkkel szemben. Ez is az Isten teremtette rend bölcsességét támasztja alá.
Meg kell ismerni az élettani folyamatokat a szüléssel kapcsolatban, ez eloszlatja a félelmet. Isten nem arra teremtette a női testet, hogy egy életben kétszer legyen terhes. Nagyanyáink idejében egy lány tizenkilenc éves korától kezdve vagy terhes volt, vagy szoptatott, vagy szült, akár 12-14 terhessége is volt negyvenöt éves koráig. Sajnos a megváltozott életmód forrása lehet a miómának és az emlőráknak.
Az ember okosabb akar lenni Istennél... A nem kívánt terhesség megszakítása is ez: az ember dönt az életről-halálról. Ön lelkiismereti okból nem végez abortuszt. Érte-e emiatt hátrány?
Ma Magyarországon negyvenezer körüli terhességmegszakítás történik, ami a fele annak, ami a pályám kezdetén volt. Hazánkban az a sajátos helyzet, hogy az abortusz elvégzése is a szülészek feladata. Ez nem mindenütt van így a világon: Amerikában külön abortuszklinikák vannak, mert ott nem tartják etikusnak, hogy szülész-nőgyógyász végezzen terhességmegszakítást. Ami engem illet: 1990-ben végeztem, fiatal, hitre jutott orvostanhallgatóként sebésznek készültem. Negyedévesként láttam az első szülést, és vonzódtam ez iránt, de tudtam, hogy abortusz végzésének kötelme is fennáll. Ekkor hívott egy ismerősöm, aki biztatott, hogy nagy szükség van hívő szülészekre. Felhívta a figyelmemet arra, hogy a Parlament akkoriban fogadta el a lelkiismereti szabadságról szóló törvényt, amely biztosítja, hogy nem vagyok köteles elvégezni olyan tevékenységet, amelyet a lelkiismeretem tilt.
Végzésem évében már kerestem az állásokat, és egyik napi igém így szólt: „Saját földeden telepítelek le.” Sebészállás azonban nem volt a közelben. Igen ám, de nőgyógyász-állást kiírtak a klinikán! Feleségem tanácsára beadtam az önéletrajzomat, amiben kértem: mentesítsenek az abortuszvégzés alól. A felvételin a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán a bizottság kérdésére elmondtam: átadtam az életemet Jézus Krisztusnak, megtértem. „Na, akkor meséljen arról” – kérte a professzor. Megvallottam, hogy életpárti vagyok, ahogyan Isten életpárti. Gondolkoztak kicsit, majd mégsem engem vettek fel. Az évfolyam KISZ-titkárát... Közben Isten már elkészítette a helyemet a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház és Rendelőintézetben, ahol az akkori főnököm elfogadta a kérésemet. Megtaláltam a helyemet a kollektívában is, és Isten megáldotta a szakmai tevékenységemet. Hivatalosan soha nem vegzáltak emiatt. Hálás vagyok ezért; nem zsákmánynak, hanem ajándéknak tekintem az életemben. Később több szülészkolléga is követte a példámat: nem végeztek több abortuszt...
Újjá-születés: a szó nem véletlen – hiszen újjászületni sem lehet fájdalom nélkül...
Saját hitre jutásom a ’80-as évek elején történt. Akkoriban repülni tanultam, megismertem a jövendőbelimet, és eljutottunk Pasarétre, ahol Cseri Kálmán igehirdetéseit hallgattuk. Első hívőként átélt élményem egy repülőbaleset volt, amiben oktatóim haltak meg – én nem voltam a gépen. Akkor döbbentem rá: ez velem is megtörténhet, és hogy Istennek személyes terve van velem. Hivatásomat úgy tekintem, mint Pál apostol a sátorkészítést, szolgálat is, amiből meg is tudok élni.
Isten már nagyon korán bevont bennünket a Pálhegyi Ferenc neve által fémjelzett házassággondozó szolgálatba, és számtalan tábort, gyülekezeti tanfolyamot, hétvégét vezettünk. Isten beállított minket egy lelki szülészeti munkába is. Nekünk nem volt más dolgunk, mint hirdetni Isten igéjét. Többször jelen voltunk mások hitre jutásánál. Óvatosságra és türelemre int ez is, épp úgy, mint a szülészetben: újjászületést sem lehet erőltetni, mert abból koraszülés és szövődmények lesznek. Ha megérik az illető döntése, ha végigszenvedi az újjászületés minden kínját, utána azt tudja mondani: igen, mostantól más az életem. Ezt a születést meglátni nagy öröm. Istennek tanítványai, nem csak követői lehetünk.
Stifner-Kőháti Dorottya
Híd magazin, 2015/4.
