A Híd evangélikus magazin rendszeres szerzője volt. A felkérés utáni napon mindig megérkezett a kész írás tőle, általában ilyen szavakkal: „Kedves János! Mellékelem a »házi feladatomat«”. Szeretettel kívánok neked jó egészséget, jó munkát és áldott szolgálatokat. Jenő bátyád”
Van mit tanulni tőle. Szerette saját felekezetét, de ismerte a szívünknél, „teológiánknál” jóval nagyobb Istent. Tudjuk, hogy adventista testvéreink bibliaértelmezésének egy része nem egyezik sok más egyház látásával. Ő mégis felül tudott emelkedni a különbségeken. Tudta, hogy „tükör által homályosan látunk és rész szerint van ismeretünk”. Távol állt tőle a felekezeti sovinizmus, a sajátosságokra épített elhalászás, a hübrisz. Éveken át úgy tudott írni az evangélikus magazinba, hogy nem érzékeltette felekezete tőlünk elválasztó karakterjegyeit. Hálásak vagyunk Isten emberéért.
A körülöttünk lévő koncentrikus körök alapján közünk és szolgálatunk van családunk, gyülekezetünk, a keresztyénség és az egész világ felé. Isten az erre a szolgálatra készeket keresi és áldja meg, mert ők az ő Lelkéből vettek.
Prof. dr. Szigeti Jenő adventista lelkész, egyháztörténész, egyetemi tanár augusztus 28-án, nyolcvanhárom éves korában elhunyt. Számtalan végzettsége, szerteágazó munkássága volt.
Lelkészi oklevele megszerzése után a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián tanult tovább. Néhány éven át oktatott is itt.
Hálás szeretettel, a találkozás reményében,
Szeverényi János
„Jöjj, Uram, Jézus!”
Mellékeljük a legutóbbi Hídba készített írását.
Az életmentő ölelés
Ránk tört a járvány – leállt az egy faluvá zsugorodott világ. Isten gondolkodási időt adott az embereknek, akik eddig úgy gondolták, hogy pénzzel, politikával, fegyverrel és tudománnyal mindent meg lehet oldani. Közben elveszítettük az élet intimitását, a közösség szépségét, az élet belső tereit. Ha szörnyülködni, pánikolni akar az ember, mindig talál okot a kétségbeesésre. A hívő pedig gondolkozni kezd. Felteszi a hármas kérdést, amit minden próba idején fel kell tenni önmagunknak: Miért engedte meg Isten? Mire akar megtanítani? Hogyan akar minket továbbvezetni?
Ha kisiklik egy vonat, ha kitör egy vulkán, vagy szökőár pusztít el egy szigetet, vagy most, a koronavírus járványa idején, gyakrabban emlegetjük Isten nevét, hogy könnyebben feledkezzünk meg a bennünket terhelő felelősségről. A karanténban Isten gondolkodásra akar ösztönözni bennünket. Sokan a józanul gondolkodó emberek közül is rájönnek arra, hogy ez a járvány nem hiábavaló. Nem elég érte az ördögöt vagy Istent szidni, esetleg világvége pánikba esni.
A vírus miatti karanténban otthon ücsörögve eszembe jutott a minap egy régi történet. Kisdiákként nagymamámnál laktam, és egyszer nagytakarítás közben a szekrény mélyéről előkerült egy régi újságpapírba csomagolt bőrkesztyű. A kidobásra ítélt ócska újságot – mint minden régi dolog gyűjtője – én kaptam. Abban volt egy cikk, amit, azóta sem felejtek. A címe ez volt: „Öleléssel mentette meg életét”. Arról szólt, hogy egy férfi egy vesztes kártya-csata után öngyilkos akart lenni, és felmászott az akkor még Ferenc József nevéről nevezett híd korlátjára, hogy a megáradt Dunába vesse magát. Egy nő odarohant, lábát átölelte és a földre rántotta. Dulakodni kezdtek, csak a többi járókelővel sikerült lefogni a megvadult fiatalembert.
Gondoltál-e arra, hogy ez a betegség Isten ölelése? Történik velünk sok jó meg sok rossz is, de tudjuk-e azt, hogy véletlen nincs az életünkben? Isten mindig valamit valamiért enged meg, mert számunkra is készült egy személyre szabott megváltási terve. Gondolkozzunk el ezen. Hogyan állunk a tanulnivalóval, amiért ezt a járványt Isten megengedte? A zsoltáros eljutott oda, hogy kimondta ezt a nehéz mondatot: „Jó nekem, hogy nyomorúság ért, hogy megtanuljam rendelkezéseidet” (Zsolt 119,71). És mi vajon akarunk-e tanulni?
Jean-Paul Sartre a huszadik század irodalmának egyik legnagyobb hatású, legnépszerűbb és ugyanakkor a legvitatottabb írója az 1944-ben írt, Zárt tárgyalás című darabjában az egyik főhős ezt a megdöbbentő mondatot mondja: „A pokol: az a többi ember”. Ez az individualitásra törő autonóm ember hitvallása. Benne rejlik elmagányosodásunk oka, életünk céltalanságának minden titka. Ha a másik a pokol, akkor nincs megbocsátás, akkor a társ – ellenség, ő a Sátán, akit meg kell semmisíteni ahhoz, hogy boldogan éljek, egyedül az énem lakatlan szigetén. Ezt a járványt Isten azért adta, hogy ebből a csapdából, a másik lebecsüléséből, semmibe vételéből szabaduljunk, gondolkodjunk ezen is egy keveset. Meg kell tanulnunk a másikért maszkot viselni, pontosabban és gyakrabban kezet mosni és otthon maradni.
Sartre drámáját olvasva Gabriel Marcel a francia keresztyén egzisztencializmus nagy gondolkodója így állította szembe ezzel a gondolattal a maga keresztyén hitvallását: „Számomra a menny a többi ember”. Nem túlzás ez? Sok-sok keserű tapasztalatunk hátterén nagyon merész ez a hitvallás. Mégis, ha Jézusra hallgatunk, és az ő nyomába szegődünk, (hiszen ezt jelenti keresztyénnek lenni) akkor fel kell fedeznünk, hogy a keskeny úton nem lehet egyedül járni. Kell hozzá legalább egy felebarát, és kell Jézus, aki a kezünket fogja. És ez a Jézus ma a másik ember álruhájában találkozik velünk.
Szigeti Jenő
Híd 2020/3. szám
