Templomba járó, bibliaolvasó nagycsaládban nőttem fel. Ahogy az első szavakat kimondtuk, szüleink imádkozni tanítottak...
Első osztályos korunkban kaptuk első Bibliánkat. A gyülekezeti alkalmak mellett minden este családi áhítatot is tartottunk. Reggelente egyéni bibliaolvasás volt szokás nálunk az Útmutató alapján. Konfirmációs évfolyamom száztíz tagot számlált. Tizennyolc éves koromra már több ezer keresztyén közösségi programon vettem részt, igehirdetések százait hallottam. Ismertem a Biblia nagy részét és több száz éneket. Önállóan, szabadon is imádkoztam, ha úgy kívánta a helyzet, és nagyjából hittem is az Istent – de nem ismertem…
Ő azonban ismert engem, látta formálódó csontjaimat is (Zsolt 139,15), sőt mielőtt megformált az anyaméhben, már akart (Jer 1,5). A hit akkor jön létre, ha ő bemutatkozik, megszólít, kapcsolatot kezdeményez. Ez a pünkösdi csoda. Ajándék, amelyet nem lehet kierőltetni, nem lehet pénzen megvenni, nem elég hozzá a bibliaismeret, a kulturális háttér, a teológiai tudás, a szervezőképesség, a jó szándék.
Sokan magyarázták nekem, hogy bűnös vagyok, meg kell térnem, Isten útján kell járnom, hogy ne vesszek el, stb… Nem sokat számított, pedig kerestem életem értelmét. Ismertem kedves, elkötelezett hívőket, Varsóban egy templomban vásároltam egy feszületet, amelyet az ágyam fölé helyeztem. Imádkozott értem anyám, a dobozi (abban a faluban voltam fényképész) plébános és mások is. A nővérem igés lapokat rakosgatott az asztalomra. Ha éjjel mentem haza, és égett a villany a lányszobában, tudtam, hogy értem virraszt és imádkozik.
Nem tudom megfejteni, mi az, amit az embernek kell megtennie a hitért, és mi az, amit Isten tesz a kapcsolatért. Ez titok marad a színről színre való látásig. Egyet tudok: ő rám talált, megszólított, megragadott, azóta sem engedett el, és ez nekem nagyon jó.
Leginkább ez az ige fejezi ki, amit átéltem: „...szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért.” (Róm 5,5–6) Meglepett, amikor a padláson megtaláltam a születésem évében kiadott Útmutatót, és látam: éppen ez volt születésem napján az ige.
Személyiségem központjába beáramlott Isten Szent Lelke erővel, tűzzel, szeretettel, és akkor minden érthetővé vált, ami addig zavaros vagy elérhetetlen volt. Tudtam, hogy Isten élő személy; ő akart, teremtett, szeretett, követett sok utamon, várt, hívott, vonzott, meghalt értem. A másodperc tört része sem kellett ahhoz, hogy elveszett, elkárhozott bűnösnek érezzem magam, pedig ezt akkor senki sem mondta. Ezt csak a Lélek tudja így megadni. Ugyanakkor éreztem, tudtam, hogy megbocsátotta bűnömet (azt, hogy nélküle éltem) és vétkeimet; megragadott, sziklára állított, és életet, örök, teljes, normális életet adott. A találkozásra nincs sablon, de élő kapcsolat nélkül nincs hitélet, nincs gyülekezet, egyház és növekedés. Isten rendkívüli ereje a törékeny cserépedényekben van (2Kor 4,7).
Testvérek, permanens pünkösdre van szüksége egyházunknak is! Nem mindegy, hogy hagyomány, kultúra, vallásos jóakarat az, amire építünk, vagy az élő Isten ereje, Lelkének tüze, amely megújít, kiégeti a szemetet, és felforrósít mennyei hőfokra.
Szeverényi János
Evangélikus Élet, 2016. május 19.
Kapcsolódó anyagok:
 |
2016-05-15-szeverenyi-jegyzet-szentlelek-keresztseg.doc |
