Szeverényi János vezércikke az Evangélikus Életben 2015 pünkösdjén.
Nem kortörténeti emlék, hanem ma is átélhető valóság a pünkösd. Az örökkévaló Isten ajándéka, a Szentlélek kitöltése, a gyümölcstermés és a karizmákkal, a lelki ajándékokkal való élés az egyház épülésére.
Legutóbb a szlovákiai evangélikus egyházban tapasztaltam ezt. Hétszázan voltunk együtt Pöstyénben (Piešťany), a városi kultúrházban három napon keresztül. A szlovák egyház evangélizációs és missziói mozgalma tizenhatodik éve szervez ilyen találkozást. Megvallom, eddig nem is hallottam erről a közösségről. Ez nem véletlen, hiszen a szükségszerű protokollon kívül ritkán találkoznak szlovák és magyar evangélikusok nagyobb rendezvényen, megmozduláson. Mélyek, érzékenyek a történelem által ütött sebek, sérülések.
Békéscsabán, kétnyelvű városban születtem. Az első szolgálati helyeimen, Csorváson és Gerendáson is gyakran hallottam szlovák beszédet. Később, amikor a rendszerváltás kezdetén ifjúsági lelkész lettem, kerestük a kapcsolatot a határon túli magyarokkal. Izgalmas, fájdalmas és mégis örömteli találkozások voltak ezek. Vendégszolgálatok, közös konferenciák, számtalan vonalon működő kapcsolatrendszerek...
Szolgáltam Kárpátalján olyan templomban, amely harmincöt évig zárva volt. A kolhoz vezetői adták vissza a kulcsokat, de előtte összetörték a berendezést. A nemzedéknyi szünet után olyan sokan voltunk három-négy órán keresztül a fűtetlen templomban, hogy attól lehetett tartani, leszakad a karzat. Hasonló boldogsággal éltük meg erdélyiekkel és felvidékiekkel a rendszeresebb találkozásokat. Később ajtó nyílt Szerbia, Horvátország és Szlovénia felé is.
A Trianon-trauma tart még, nem gyógyult be a seb. Hogyan gyógyult volna be, ha nem is volt szabad beszélni róla évtizedeken keresztül? Egy országot, népet darabokra szakítottak. Van-e itt bármi remény a megbékélésre?
Az Európai Unió enyhített a helyzeten. A határok átjárhatók lettek, egyházi és világi vonalon a nemzetrészek kezdenek összenőni, de a fájdalom, tehetetlenség továbbra is terheli minden igaz magyar szívét.
Hogy jönnek ezek a gondolatok éppen pünkösd ünnepén elénk? Úgy, hogy a pünkösd ajándéka minden bűnt, fájdalmat, hasadást, haragot, gyűlöletet felülír. „…mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” (Róm 5,5) És ha ez igazán megtörtént, akkor „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3,28). Folytathatnánk: Krisztusban nincs tehát magyar és szlovák, román és szerb, mert mindnyájan egyek vagyunk a Krisztusban.
De csak a Krisztusban! Nélküle felfaljuk egymást, de benne élve mi is kölcsönösen a másik által megajándékozottak vagyunk. És aki lenézi, bántja vagy kigúnyolja a románt, magyart vagy szlovákot, az nincs Krisztusban, akárhányszor mondja is el a Miatyánkot és a Hiszekegyet. Az nem Isten dicsőítése, hanem inkább ingerlése.
A pöstyéni konferencián hétszázan Krisztusban találkoztunk. Ez a Szentlélek csodája és ünnepe volt, aki legyőzte szlovák testvéreinkben a bizalmatlanságot, amikor a tizenhat éve működő konferenciára személyemben először hívtak magyar előadót. Két tolmácsot is kaptam, hogy értsem az egész nap tartalmát, és engem is értsenek a helyiek. Az egyik egy szlovák asszony, aki fia halála után tért meg. Azóta aktív misszionárius. A másik segítségem pozsonyi baptista lelkipásztor volt.
Megtörtént a pünkösdi csoda: Isten adta az ő igéjét, üzenetét, drága evangéliumát, és ezt meg is értettük, megtértünk, illetve megújultunk. Együtt dicsőítettük mindannyiunk Atyját, és közösen vettünk úrvacsorát a helyi evangélikus templomban. A szolgálattevők között volt norvég, svéd, etióp származású amerikai, lengyel, szlovák és én. Megnyíltak a szívek. Sokan odajöttek hozzám is a szolgálatok után. Volt, aki azzal kezdte, hogy negyven éve nem beszélt magyarul, de most meg kell tennie. De ekkor már nem a magyar–szlovák ügy volt az érdekes, hanem együtt adtunk hálát azért, mert az irgalmas Isten lehajolt hozzánk, adta igéjét, amely ma is teremtő erővel bír.
Személyesen nekem is át kellett élnem azt, hogy Isten megfogott, és behelyezett egy ilyen közösségbe, hogy napokon keresztül tapasztaljam meg, hogy ő ugyanúgy szereti a szlovákokat, ahogyan a magyarokat és a többi népet. Ugyanúgy kijelenti magát nekik, és ugyanolyan forró bennük az Isten és ember iránti szeretet.
Kérdezheti most valaki: ez az élmény mit változtat az érzékeny helyzeten? Láthatóan talán keveset. De az Isten országa olyan, mint a kovász, amely az egész tésztát átjárja. Engedjük! Továbbra is számolni kell a nehézségekkel. Tennünk kell a megmaradt néhány magyar nyelvű, nehéz helyzetű gyülekezetünkért. A folyamat sokkal áldottabb, ha ebben szlovák testvéreink is részt vesznek. És hiszem, hogy nemcsak ők lehetnek segítségünkre, hanem mi is átadhatjuk nekik azt, amit mi kaptunk az Úrtól. Ahogy már eddig is van rá példa.
A konferencia végén odajött hozzám egy nyolcvanöt éves, szép, tiszta tekintetű, ősz hajú lelkész. Elmondta, hogy a szlovák egyházban nyolcvan éve működik egy imaközösség. Ma nyolcszáz tagja van. Szombat esténként egyénileg és kis csoportokban imádkoznak egyházukért. A jövő évi konferenciájukra meghívnának engem is.
Rogate! Imádkozzatok! Vegyetek Szentlelket! Az imában azonosuljunk Isten jó és üdvös akaratával. Ő azt akarja ma is, hogy egy se vesszen el közülünk, hogy minden ember üdvözüljön, hogy a szlovák és a magyar áldássá legyen egymásnak.
A konferencia igéje ez volt: „Megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,32)
Szeverényi János
országos missziói lelkész
Megjelent az Evangélikus Élet hetilapban, 2015 májusában.
