Dr. Garádi Péter, az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) elnöke, a révfülöpi presbiterképző előadója, korábbi budaörsi gyülekezeti felügyelő újabb könyvecskével rukkolt elő, mégpedig az evangélikus presbiterek szeptember 19-én megrendezendő országos találkozójára (EPOT) időzítve. Az új kiadványban a hat évvel ezelőtti találkozón a presbiterek által feltett száz kérdésre válaszol.
– Mi ennek a szokatlan kiadványnak az előtörténete?
– Az evangélikus presbiterek első országos találkozóján 2009-ben a fórumbeszélgetés egyik válaszadó résztvevője voltam. A Balaton-parti őslakosság ismeri a heveseket; így nevezik a helyiek azokat a víz alatti melegebb feláramlásokat, melyek télen az északi part közelében egyes helyeken a jeget elvékonyítják. Ezekből az év nagy részében semmit sem látunk. Az EPOT-on így bugyogott a felszínre számtalan kérdés, javaslat a máskor csendes mélyből. Nagy részüket ott helyben nem is lehetett megválaszolni. Írásban érkeztek a kérdések, ezért ígéret hangzott el, hogy az egyházi sajtóban lesznek olvashatók a további válaszok. Sajnos ez elmaradt. Akik a fórumon megszólítottak voltunk, a kérdéseket megkaptuk. A magam penzumát teljesítettem, ugyanakkor a többi kérdéstis megkaptam. Közel hat évvel később elővettem ezeket, és meglepődve tapasztaltam, hogy túlnyomó többségük ma is aktuális. Azokat a felvetéseketis elkezdtem megválaszolni, amelyeket annak idején nem nekem címeztek. Izgalmas munka volt, hiszen az egyházukat féltő, gyülekezetükért aggódó, feladatokat felismerő, mulasztásokat – olykor a sajátjukat is – meglátó, szolgálatokat vállaló, istenfélő presbiterek gondolatai mozgatták meg agysejtjeimet. Amikor már a többségükre választ írtam, akkor vetődött fel, hogy esetleg a második EPOT-ra időzítve ki is lehetne adni ezeket.
– Milyen a könyv felépítése, mit tartalmaz?
– A könyv első, nagyobbik fele a 2009-es EPOT-on a presbiterek által megfogalmazott felvetésekből és a rájuk adott válaszokból áll össze. A második, harmadik és negyedik rész a különböző gyülekezetekben, egyházmegyei fórumokon tartott előadásaimból válogat.
– Ön tényleg, mint bölcs Salamon, mindent meg tud válaszolni? Nem gondolja, hogy ez túlzott önbizalomra vall?
– Nem tudok, hanem próbálok válaszolni. A hetvenes években huszonévesen, majd 1994-tőltizennyolc éven keresztül voltam presbiter, és tizenhat évig felügyelő. Ez időszak alatt sok személyes tapasztalatom halmozódott fel. 2005-től kezdve pedig egyre több helyen–határon innen és túl – tartottam előadásokat a presbiteri szolgálatról, végül pedig a révfülöpi presbiterképzésen adtam elő. Nagyon sok presbiterrel, lelkésszel és gyülekezeti taggal beszélgettem. Ezek az eszmecserék isf ormálták gondolkodásomat és tágították látóteremet a témában. Írás közben éreztem, hogy mely témákban vagyok otthonosabb, és melyek azok, amelyekre talán mondhatom: ez nem az én asztalom. Főleg ezekkel kapcsolatban várom a nálam illetékesebbek megszólalásait, kritikáit. Nem csak ezért a burkolt ösztönzésért volt értelme megírni ezt a könyvet, de ha ennek hatására a sokszor hallgató illetékesebbek megszólalnának, az nagyon jó lenne.
– Sok gyülekezetbe hívják szolgálatra. Milyennek látja a mai presbitériumokat és gyülekezeteket?
– Ahány gyülekezet, annyiféle presbitérium. A különbözőség gyülekezetek és presbitériumok között azonban csak a felszín, és nem a mély. A mélyben sokkal több hasonlóság van közöttük. Az a tapasztalatom, hogy az egyház a presbiteri szolgálaton nem azt érti, amiről a Szentírás beszél. A presbitériumok gyülekezeti szintű működtetők. Ezzel nem is lenne baj, ha mondjuk diakónusoknak vagy bármi másnak hívnánk őket. A lélekmentés szolgálatában tevékenykedő presbiter nagyon kevés van. Talán egy kicsit több, aki ezt is, azt is végzi: működtet és üzemeltet, valamint bibliakört vezet, imacsoportban vesz részt, látogat és bizonyságot tesz, vagy lelki beszélgetést folytat. Másik jellegzetessége 21. századi egyházunknak, hogy a szórványosodás és a falusi gyülekezetek jövőjével kapcsolatos koncepcióhiány miatt a végeken nagyon sok a kényszerpresbiter. Ez a jelenség gyülekezeti közösségek sokaságára nyomja rá a bélyegét. Az egyháztagok többsége hierarchiában gondolkodik, és nem kevés gyülekezeti tagban megerősödött az a hozzáállás, hogy szívességet tesz az egyháznak, a gyülekezetnek, ha templomba jár, ha tisztséget vállal, ha adakozik, ésígy tovább. Az egyház, a lelkész szolgáltat, és a szolgáltatást igénybe veszik. Sokan nem érzik azt, hogy ők a gyülekezet. Égető problémák és a paradigmaváltás szükségessége nem kerül felszínre. Az is jellemző, hogy a lelkészek mint agyonstrapált igáslovak húzzák a szekeret, mert úgy érzik, hogy őket minősíti, ha leépül a gyülekezetük. Tudom, vannak ellenkező tapasztalatok is, ahol valóban ordít a lelkész felelőssége a vegetálásban vagy a leépülésben. Vajúdik az egyház, vajúdnak a gyülekezetek, mert a népegyházi romok egyelőre akadályai az új missziói egyház megszületésének, melynek tagjai a missziót folytató gyülekezetek lesznek (?), lennének.
– Mit szeretne elérni a könyvben megfogalmazott válaszaival?
– Gondolkozást: tükörbe nézve az olvasó milyennek látja magát presbiterként, és milyennek látja a szolgálatát? Amit végiggondol, azt Isten színe előtt teszi, és nem én, hanem Isten láttat meg vele dolgokat. Igaz ez lelkészekre is, sőt minden olvasóra, aki felismeri, hogy Isten imádságos szívet, cselekvésre kész kezet, mozdulni akaró lábat, bizonyságot tevő szájat és a Mesterért égő szívet akar adni neki.
Szeverényi János
Evangélikus élet, 2015. szeptember 17.
