Szeverényi János a Lelkipásztor és a Híd c. folyóiratokban megjelent írása,
teljes terjedelmében.
Közeledve életem nyugdíjas – de reményem szerint nem szolgálat nélküli – korszakához, visszagondolok az elmúlt évtizedekre. Minden esendőségem ellenére átéltem Isten megtartó kegyelmét és igei vezetését. Erről szeretnék írni.
1959 júniusában kereszteltek meg a békéscsabai Nagytemplomban. Ehhez kapcsolódva házi összejövetelt, csendesnapot tartott a feloszlatott, „föld alá” kényszerített Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) helyi csoportja. Úgy, hogy a rendőrség és a besúgók figyelték folyamatosan a közösség életét. Az alkalom mottója ez az ige volt: „János a neve” (Lk 1,57–63). Az igehirdetéseket Takács János hódmezővásárhelyi lelkész legépelte és beköttette. Ezt a füzetet adta át nekem később édesapám – aki a békéscsabai KIE titkára volt – ezzel a megjegyzéssel: „Ez a te elhívásod”. Nem értettem, és bevallom, nem is érdekelt a dolog.
Az első szavak kimondásakor imádkozni, első osztályos koromban Bibliát olvasni tanítottak a szüleim. Vallási szempontból „halmozottan hátrányos helyzetben” nőttem fel, hiszen jártam templomba, konfirmációs oktatásra (drága Dedinszky Gyula bácsihoz tartoztam, száztízen konfirmáltunk), a templomi istentisztelet után otthon még apám egyórás igehirdetését hallgattam. Minden este körbeült a család, és végigolvastuk az Útmutató szerinti igéket, majd imádkoztunk és énekeltünk. Hetente fiúbibliakörbe jártunk, nyaranta jól szervezett, nyaralásnak nevezett csendesheteken vettem részt.
Az átlagnál jobban ismertem a Szentírást, imádkoztam is elvárásra, de Istent nem ismertem. Ő viszont ismert engem, tudott rólam: „te formáltál anyám méhében” (Zsolt 139,13b). Az általam ismert keresztyén közösségek számomra nem voltak vonzóak. Ugyanakkor jó kapcsolatba kerültem egy nyolcvanéves falusi plébánossal és a házat vezető húgával, Mariska nénivel. Ebben a faluban volt fényképészműtermünk. Náluk jól éreztem magam. Sokszor beszélgettünk. Steib János pap örömére még ministráltam is időnként. Idős kora és betegsége miatt ülve tartott misét a szobájában néhány asszonynak. Felolvastam az igét. Láttam, hogy nem tudja felemelni a kezét az ostya osztásánál. Én tartottam csuklójánál fogva, hogy tudjon „áldoztatni”. Érettségim idején képeslapon írta meg: „Az öreg pap imádkozik érted”. A lapot azóta is a Bibliámban őrzöm.
Tékozló fiúi korszakomban hoztam egy döntést: nem fogok megtérni, én csak szabadon, természetesen szeretnék élni. Ugyanakkor az Örökkévaló is hozott felőlem egy döntést. Az övé erősebbnek bizonyult: magához térített engem. Szívembe áradt Isten szeretete a Szentlélek által (Róm 5,5). Minden megváltozott. Fotós voltam, irodalmi színpados baráti köröm is volt, de egy reggel arra ébredtem albérleti szobámban, hogy Isten hív a lelkészi szolgálatra. Jelentkezésem után néhány héttel megkaptam a katonai behívót a „kispapdarálóba”, Lentibe. Egy ifis barátommal éppen motoros körutat tettem Csehszlovákiába, a Német Demokratikus Köztársaságba és Lengyelországba. Úgy éreztem, hogy el kell mennem Buchenwaldba (többször szavaltam Simon István Buchenwaldi rapszódia című versét), Weimarba, Krakkóba, Auschwitzba.
Amikor megérkeztem az útról, a házinéni könnyezve adta át a katonai behívót. Kissé megrendültem, hiszen családi és anyagi háttér nélkül beláthatatlanul hosszúnak tűnt a két év katonaság és az öt év főiskola. (Édesapám nem támogatta a teológiára való jelentkezésemet sem.) Elmentem egy Lélek által megvilágosított, tiszta szívű, hívő nénihez. Amikor beléptem a konyhába, elsírtam magam. Ő csak annyit mondott, hogy gyere, imádkozzunk! Életemben először imádkoztam a térdeimen, és az Úr világosan szólt hozzám: „Veled vagyok! Veled leszek a laktanyában is”.
A később tragikusan elhunyt Brebovszky Jánossal együtt felvételiztem az Evangélikus Teológiai Akadémián. Aznap az Útmutató igéje erősített, Jeremiás könyvének első fejezete, benne többek között ez a mondat: „…indulj, és hirdesd nekik mindazt, amit én parancsolok!” (1,17) Felvettek, és el is köszöntek tőlünk, mert aznap már be is kellett vonulnunk. A katonaságnál megaláztatások, próbák következtek, de az Úr velem volt.
A teológiai évek alatt kinyílt a világ. Egész életemre meghatározó útravalót kaptam mások mellett Prőhle Károly és Muntag Andor professzoroktól. Később kelenföldi lelkészként több alkalommal találkoztam Prőhle Károllyal. Egyszer délután három órától éjfélig tartott nekem előadást Villányi út lakásában.
Éreztem, tudtam, hogy Isten nem fér bele csupán a mi felekezetünkbe, hiszen „[a]z Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók” (Zsolt 24,1). Abban az időben tabunak számított a kereszt teológiája és az ifjúsági munka, a kifelé forduló misszió. Sokan érezték az idők szavát, és besoroltak a diakóniai teológia zászlaja alá. Némelyek talán szívből, a többség színből.
Mentem, ahová csak tudtam. Sokat szupplikáltam, szolgálatokat vállaltam különböző közösségekben. Meglátogattam felekezeteket, vallási közösségeket, legális és illegális mozgalmakat. Nem elégített meg az ökumenikajegyzet tartalma. Szerettem Gyökössy Bandi bácsit, vele több alkalommal beszélgettem. Németh Géza, az egyházából kiebrudalt református lelkész biztatására például látogattuk a moldvai csángókat. Ilyen utakhoz nem kértem engedélyt, nem is kaptam volna, csak a szobatársamnak mondtam el, hogy hol leszek. Jártam zsidó, muszlim, buddhista, mormon közösségekben. Sok más keresztyén felekezetben: orosz és görög ortodox, római katolikus, görögkatolikus, református, metodista, baptista, pünkösdi, nazarénus, szabadkeresztyén, Jehova tanúi – és ezeknek karizmatikus ágaiban is. Sok ismerősöm, barátom, testvérem lett ennek kapcsán.
Negyed- és ötödéves teológiai hallgatóként kisegítő szolgálatot vállaltam az angyalföldi gyülekezetben Benczúr Laci bácsi mellett. Kérés nélkül írt értékelést a szigorlati dolgozatomról. Sokat tanultam tőle. A gyülekezetben heti négy alkalmat tartottam, mellette egyházfiteendőket is elláttam, esténként szemüveglencsék számára papírtasakokat ragasztottam feleségemmel a MOM-gyár részére, havonta huszonötezret. Mindez a nappali tagozat mellett történt. Jó volt ez így. Amikor egy éjjel megszületett első gyermekünk, reggel nyolc órakor már a teológián voltam. Az évfolyam pezsgőt bontott. Amikor Muntag Bandi bácsi megtudta, hogy Máté a gyermek neve, azt kérdezte, hogy az ötödik ApCsel lesz-e…
1984-ben avatott lelkésszé három évfolyamtársammal együtt Zuglóban Káldy Zoltán püspök. Nagyon készült arra, hogy megválasszák a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) elnökének a Budapesten tartott nagygyűlésen. Sértésként élte meg, hogy évfolyamunk nem ment el arra a közgyűlésre, amelyen – még a világgyűlés előtt – köszöntötték püspöki szolgálatának huszonötödik éve alkalmából. Nem akartunk részt venni egy személyi kultusz határát súroló rendezvényen. A mátrai kirándulás ötlete jobban motivált minket.
A hírvivők már aznap este jelentették neki az esetet. Fegyelmi tárgyalás lett a következmény. Nem kaptunk Luther-kabátot az egyháztól, nekünk kellett megvásárolni. Én voltam a hallgatók által megválasztott szenior. Erről a szolgálatról leváltottak. A lelkészavatás előtt meg kellett jelennünk a Puskin utcai hivatalban. A főpásztor nem köszönt nekünk, szólni sem engedett minket. Fél órán keresztül kaptuk a fejmosást: „Lefeküdtetek a nyugati rongy papoknak. Ha megtudom, hogy ki volt az értelmi szerző, az repülni fog, nem lesz lelkész”. Ő csúcsra jutott pár hét múlva, elérte azt, amit egy evangélikus vezető elérhet a ranglétrán. Amikor Prőhle Károlyt később meglátogattam, ezzel a mondattal fogadott: „Csoda, hogy itt vagy és lelkész lettél”. Ő tudott valamit.
A lelkészavatásunkra készült meghívóra ezt az igét választottuk: „…úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.” (1Kor 2,2) Káldy püspök igehirdetése így kezdődött: „Ha azért választottátok ezt az igét, hogy opponáljatok a diakóniai teológiával, akkor is diakónia, diakónia, diakónia!” Zengett a hangja a teli templomban. Azóta megszaporodtak a teológiai rendszerek, irányzatok, de a kereszt és annak üzenete mindent megelőz. Számomra csak ez az igazi, hiteles, biblikus teológia.
Csorváson és Gerendáson, az akkoriban két önálló gyülekezetben kezdtem el a szolgálatot. Szerettem, tiszteltem a Viharsarok megtépázott közösségeit. Tanultam a missziót. Egy bácsi arra kért, hogy segítsek elvált lányán és unokáján. A lánya egyedül nevelte fogyatékos gyermekét, nem győzte a fizetnivalókat. A konyhában, rácsos ágyban feküdt a tizennégy éves leányka. Nem tudtam akkoriban, hogy mit kell, mit lehet ilyenkor tenni. A tanácsházán azt mondták, hogy a kérvényhez szerezzem meg az apa aláírását is. Megtaláltam egy tanyán a férfit. Nem értette, hogy miért intézem ezt az ügyet, ha nem fűződik hozzá érdekem. Megkapták a rendszeres támogatást. A templomba kevesen jártak, de az ilyen eseteknek híre ment az egyházellenes légkörű községben.
Írtam a gyülekezeti tagoknak egy körlevelet. Az esperes elküldött az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) titkárához engedélyeztetni. Ő az mondta, hogy néhány lelkesítő mondatot húzzak ki. Nem tettem meg. Mivel nem volt sokszorosítógépünk, bementem a kommunista párttag tanácselnökhöz, egy intelligens tanáremberhez, és a segítségét kértem. Elkészült a körlevél több száz példányban a tanácsháza Xerox-gépén.
Panaszkodtak a nagymamák, hogy az iskola igazgatója a főtéren, a bokrok mögül leselkedve figyeli, hogy ki megy be a templomba iskoláskorú unokájával. Hétfőn raportra hívta és megszégyenítette a gyermeket. Azonnal mentem az igazgatóhoz. Ifjú titánként magyaráztam neki, hogy ehhez nincs joga. Később hallottam, hogy alkoholizmusa miatt elbocsátották. Egy alkalommal szembejött velem a járdán, kissé kapatosan, imbolyogva tolta a biciklijét. Megállított, és elkezdett beszélni a gyermekkoráról. Arról, hogy az édesapja kántortanító volt, és ő is tud orgonálni. Hívtam a templomba. Jött velem. Megható volt látni megviselt, bizonytalan kezét, amint keresi a korál hangjait. Mivel szülési szabadságra ment a kántorunk, kértem, hogy vállalja el a szolgálatot. Szabadkozott, ellenkezett. Biztattam. Eszembe jutott Prőhle professzor egyik instrukciója: „Úgy tekintsetek egy ateistára, mint Isten potenciális munkatársára”.
Nagyon izgult a korábban egyházüldöző igazgató. Hogyan fogadják majd a nagymamák? Két segítőt is melléállítottam a karzaton. Elég sok billentyűt lenyomott, de nem mindig a megfelelő időben, a kottának megfelelően. Istentisztelet után le se mert jönni az orgonától. Azt mondta, hogy ő ezt tovább nem tudja vállalni. Isten humora és kegyelme, hogy ez az ember földi élete utolsó két évében Istent dicsőítette, hitben megújult, és a gyülekezetet szolgálta.
Látogattam egy nagyon beteg, de élő hitű, imádkozó, madártestű kis nénit. Egy éjjel összeesett a konyhájában, és nem tudott felkelni. A szomszédasszony még ki is oktatta: „Látod, ilyen az Isten, nem segít rajtad!” Elhelyeztük a község szociális otthonában. A szobája hamarosan templommá alakult. Húsvéti úrvacsorás istentiszteletet tartottunk nála. Emlékszem, beült az alkalomra egy másik néni, akinek a lelkészi hivatalban található kartonján ez volt olvasható: „Párttag, nem fizet”. Akkor még nem tudtam róla semmit. Az alkalom végén azt mondta, hogy azért nem vett úrvacsorát, mert ő nem méltó arra. Hitünk alapján azt válaszoltam neki, hogy az a méltó, aki méltatlannak tartja magát. Az éneklés kihallatszott a szobából. Mivel több kommunista veterán lakója is volt az otthonnak, ez az eset felingerelte őket. Feljelentettek a tanácsházán. A vezetőnő behívott az irodájába. Szabadkozva arra kért, hogy több ilyen programot ne tartsak. Eljutott az ügy az ÁEH titkárához is, aki pedig engedélyezte a további istentiszteleteket.
1989-ben meghívtak az augsburgi (szelíd) karizmatikus evangélikusok egy hétvégi konferenciára. Megviselt Daciával tettük meg a nagy utat. A záró istentiszteleten kihívtak az oltár elé feleségemmel és kisfiammal együtt, hogy imádkozzanak értünk. Az alkalom után elmondta a lelkész, hogy ima közben egy látása volt: a közeljövőben sok magyar fiatal felé lesz szolgálatom. Ekkor még nem tudtam, hogy rá egy évre megválasztanak ifjúsági lelkésznek és a Keresztyén Ifjúsági Egyesület szervező titkárának. Püspököm kijelentette, hogy nem lesz KIE, és nem enged engem erre a szolgálatra. Isten döntése ebben az esetben is erősebbnek bizonyult. A püspök később támogatta ezt a missziót.
Öt éven keresztül végeztem ezt a szolgálatot. Évente tizenöt-húsz programot szerveztünk, kétezer fiatal vett ezeken részt. Néhány műfaj: ifjúsági munkatárs- és vezetőképző, színjátszó-, sport-, táncház- és Ten Sing-szemináriumok, területi és országos találkozók, csendesnapok, konferenciák. Mentünk Felvidékre, Erdélybe, Kárpátaljára. 1990-ben elindítottuk a Vezess! című ifjúsági újságot. Énekeskönyvet, játék- és színdarabgyűjteményt adtunk ki.
Sokan megtértek, hivatást kaptak ezekben az években. Tiszadobon tartottunk egy nagy létszámú munkatársképző tanfolyamot. Jöttek Erdélyből és Kárpátaljáról is. Mi, vezetők éreztük, hogy itt most eljött az evangélium hirdetésének az ideje. Megkértük Dieter Reitznert, az osztrák KIE titkárát, hogy mondja el egyszerűen, érthetően az evangéliumot a fiataloknak. Nem volt semmi érzelmi ráhatás. Még hajnalban is beszélgettünk, imádkoztunk többekkel. Többségük ma is aktívan részt vesz az egyházi életben. Egy akkor tizennégy éves nyírségi kislány ma három metodista gyülekezet lelkésze Angliában. Ezek a „repülés” évei voltak.
Az Európai KIE adta a fizetésemet az egyházi adminisztráción keresztül. Szolgálati lakást is ígértek, de az mégsem jött össze. Négy gyermekkel újra az angyalföldi parókia egyszobás kis lakásába költöztünk. Dieterrel, aki az európai KIE megbízottja is volt, a csöppnyi konyhában, imbolygó műanyag puffon ülve tartottuk a több órás, harmincnyolc pontból (!) álló munkamegbeszélést. Javaslatára imádkoztunk jobb lakhatásért és irodáért. Néhány nap múlva becsengetett egy néni azzal, hogy szeretné felajánlani budai száztíz négyzetméteres lakását valamilyen ifjúsági, missziói célra, ismerek-e ilyen szervezetet. Nem akartam hinni a fülemnek. Mi maradtunk a kis lakásban, de az irodai munka és az ifjúsági élet átkerült az általa felajánlott lakásba.
Beadtunk lakásigénylést a baloldali vezetésű önkormányzathoz. Mivel megtakarított pénzzel nem rendelkeztünk, nem sok esélyünk volt a sikerre. Mégis megérkezett a pozitív válasz. Egy vadonatúj, hetvennégy négyzetméteres lakást vehetünk meg, ha befizetjük az önrészt. Kaptunk a gyermekek után kedvezményt, hosszú lejáratú kamatmentes kölcsönt is, de az önrészre nem volt fedezet. Megkerestem az első gyülekezetem falujában szolgáló plébánost, akivel testvéri és baráti kapcsolatom alakult az ott töltött évek alatt. A sekrestyében találtam meg. Röviden vázoltam a helyzetet. Megkérdeztem, hogy tud-e kölcsönt adni. Elővett a szekrényből egy köteg pénzt, és átadta. Kértem, hogy írjunk papírt. Azt felelte, hogy nem szükséges.
Még tartott a törlesztés ideje, amikor súlyos beteg lett. Meglátogattam a szegedi klinikán. Tüdőrákja volt, szenvedett, de fájdalomcsillapítást nem fogadott el. Hite szerint felajánlotta szenvedését gyülekezetéért Istennek. Minden fontosat megbeszéltünk. Jeleztem neki, hogy testvérének, aki szintén katolikus pap volt, törlesztem a hátralékot. Így is lett. Életem barátja néhány nap múlva, ötvenhat évesen elhunyt.
1995-ben meghívott a kelenföldi gyülekezet egy megüresedett lelkészi állásra. Kezdésem után egy héttel a kollégám bejelentette, hogy átadja az igazgató lelkészi szolgálatot is. Bálint László budai esperes hirtelen halála után (a televízióban, élő adásban, tanúságtétel közben állt meg a szíve) megválasztottak esperesnek. Ezekben az években templomok, gyülekezeti házak épültek, egymás után nőttek ki a földből a piliscsabai Béthel-központ új épületei, a nagybörzsönyi Reménység háza. A VIII. kerületi családsegítő központban utcai szociális munkát végeztem hetente egy alkalommal. Később rájöttem, hogy a holisztikus családsegítésre a gyülekezetben is szükség van. Elindítottuk a katolikusokkal együttműködve a családsegítő szolgálatot. Kaptunk erre a célra egy volt orvosi rendelőt, csak a rezsit kellett állni.
A gyülekezet anyagiakban szűkölködött. Újra jelentkezett a korábban lakását felajánló néni, hogy szeretne segíteni valamilyen szolgálati ágat. Elhívott vidéki házába, leoltotta a villanyt, és a padló alól kiszedett egy adag fogaranyat. Ezeket eladva pont annyi pénzt, néhány százezer forintot kaptunk, amennyire szükség volt a családsegítő fenntartásához. Néhány rászoruló gyülekezeti tagot is segélyeztünk.
Megtudtam, hogy az egyik néni az alkoholista unokaöccsével él egyszobás lakásában. A férfi erőszakkal elveszi tőle a segélyt, és elissza. Összefogtunk a helyi családsegítővel, ifis tagokkal, és kemény, egy éven át tartó munkával elértük, hogy elköltözzön nagynénjétől. Azt mondta akkor a Lélek nekem: „Nézz úgy erre az özvegyasszonyra, mint a saját édesanyádra!”
Egy nagy, veretes budai gyülekezet élete egészen más volt, mint a korábbi falusi közösségeké. A kerületben száznegyvenezren laknak, ezernégyszáz evangélikus címünk volt. Megalakítottuk a képviselőtestületet a legaktívabb tagokkal. (A gyülekezeti közgyűlések szerintem eléggé formálisak.) Készítettem egy negyven szolgálati területről szóló listát, és megfelelő előkészítés után kértem, hogy iratkozzanak fel, ki miben tud segíteni. Összeálltak a szolgáló csoportok. Például a látogatói munkára húszan is jelentkeztek. Nekik listákat adtunk, felosztottuk utcánként a kerületet. Havonta megbeszéltük a tapasztalatokat, és imádkoztunk. Rájöttem, hogy a nagy gyülekezetben és az akkor negyventagú presbitériumban sokan vannak feladat nélkül. Előadásokra, tanúságtételekre, cikkek írására és más szolgálatokra kértem fel őket.
Egy év próbálkozás után jöttek a fiatalok is. Hívők, nem hívők, gazdagok, szegények, cigányok, mindenféle történettel a hátuk mögött. Többeket én kereszteltem, konfirmáltam közülük. Egy idő múlva feladatokat is vállaltak: látogatás, írás, előadás, könyvszerkesztés, imaközösség vezetése, angol- és matematikakorrepetálás, egyebek. Emlékezetes az egyik történet. Egy jól megtermett férfi jelent meg családjával az istentiszteleten. Korábban munkásőr volt. Alkoholproblémái is voltak. Hamarosan kérte a keresztséget. Negyvenhat éves volt ekkor. Kamasz fiával együtt kereszteltem, konfirmáltam. Feleségével és fiával kézen fogva térdeltek az oltárnál, így vettek úrvacsorát rendszeresen. Vili arcán ilyenkor könnyek folytak. Nagyszerű munkatársam lett. Isten adott neki még hat évet. A kórházban a Bibliája mellett Luther- és Reményik-köteteket olvasott.
2003-ban egyházunk közgyűlése pályázatot írt ki az evangelizációs és missziói lelkészi szolgálatra. Megdobbant a szívem, úgy éreztem, hogy ebben teljesedhet ki eddigi szolgálatom. Július 11-én döntött a közgyűlés. Aznap az Útmutató igéi ezek voltak: „De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged.” (Ézs 43,1–2) „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róm 8,31)
Az októberi országos evangelizáción iktattak be a szolgálatba a Deák téri templomban. Igehirdetésem alapigéje Ezékieltől volt (16,6): „Maradj életben!” Hálás vagyok Istennek, hogy ezt a területet megkaphattam. Színes, izgalmas húsz év áll mögöttem, sűrű programmal, beosztással: igehirdetések, evangelizációk, missziói napok, missziói munkaágak segítése, munkatársképzés, lelkigondozás, kazuálék, újság, rádió, televízió, CD- és könyvkiadás, az internet széles körű használata, felekezetközi szolgálatok bősége hazánkban és a Kárpát-medencében. Mindezek mellett feladatom volt és van az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesületben (EBBE), a Magyarországi Evangéliumi Szövetség (Aliansz) elnökségében, és az Ökumenikus Tanács missziói bizottságában.
Több évtized után úgy látom, hogy az egyház csak azért él, mert Isten élteti. Nem kell karizmatikus gyülekezetbe járni ahhoz, hogy csodát lássunk. A Magyarországi Evangélikus Egyház léte ugyanis csoda. A gyalázatos ellenreformáció, a felvilágosodás (részben besötétedés), a racionalizmus, forradalmak, Trianon, a két világháború, kitelepítések, fogság, nácizmus, kommunizmus, más felekezetek és szekták elszívó hatása és a korlátok nélküli szabadosság ellenére szólnak a harangok, a gyülekezetek énekelnek, imádkoznak, hirdetjük az igét. Itt vagyunk, még élünk. Évtizedek óta éreztük, láttuk, hogy korszakváltásban vagyunk. Az elmúlt években minden megmozdult, felgyorsult: járvány, háború, válságok, globális felmelegedés, erdőtüzek, cunamik, áradások, az erkölcstelenség, istentelenség elszabadulása. Többen Sodoma és Gomora példáját emlegetik korunk szellemiségét, állapotát látva. Mások a Római Birodalom leépülését, összeomlását hozzák példaként. Felerősödött az emberekben a félelem és a létbizonytalanság.
Nincs ma sem jobb, igazabb lehetőség, mint a megtérés Istenhez, a törvényhez és az evangéliumhoz. Isten ma is keres minket, szól, hív, józanít, ítél, vigasztal, közösséget teremt. Az egyház kísértése, hogy a világ elvárásainak megfeleljen. Nagy a nyomás ma is a keresztyénségen. Így volt ez az apostoli korban és a későbbiekben is. Ezen nincs mit csodálkozni. A rendszerváltás előtt minden józanul gondolkodó ember érezte, hogy a diktátum Moszkvából jön. Egyes egyházi vezetőknek ezért volt látszólag korlátlan hatalma. Megaláztak, kirúgtak, korlátoztak többtálentumos lelkészeket és laikusokat. Mesterségesen két táborra próbálták osztani a hívőket: a haladók, akik az állammal együtt építik a szocializmust, és a naftalinszagú múltat restaurálni akarók.
Ma újra itt a szembenállás és a hasadás veszélye. Sajnos sok egyházban meg is történnek a szakadások. Mintha két táborra akarná szakítani a diabolosz az egyháztagságot: az úgynevezett progresszívekre, haladókra és a konzervatív fundamentalistákra. A valóság ennél sokkal színesebb. Minket nem ezek a kategóriák érdekelnek és motiválnak, hanem az igazság, a valóság. A próféták, apostolok, reformátorok egyszerre voltak „haladók” és „fundamentalisták”. Hitünk alapjait, fundamentumait nem engedjük át az ördögnek és az öntörvényű humanistáknak. „Az ige kőszálként megáll” ma is. Ugyanakkor szükséges a tájékozódás, tanulás, egészséges érzékenység, amikor kortársaink felé szolgálunk.
A magukat bibliahűnek tartók észre kell, hogy vegyék a tudomány hiteles felismeréseit. Tanulniuk kell alázattal a hermeneutikát, exegézist. Isten igéje ma is érvényes. Nem csupán a betű, amelynek hosszú és összetett története van, és Lélek nélkül csupán ölni tud. Ismernünk kell a bibliai idők körülményeit, az akkori kultúrát. Kérnünk kell a Szentlelket az Írás tanulmányozása, olvasása és magyarázata közben, hiszen ő ihlette a szerzőket. Beszélhetünk az igéről, a „textusról”, de egészen más az, amikor az élő Igét megértjük és szóljuk.
A magukat haladónak tartóktól, liberálisnak gondolóktól tisztelettel várjuk, hogy ne a „világ” mentalitását, stílusát kövessék. Próbálják legalább annyira megérteni és szeretni a „konzervatívokat”, mint például az LMBTQ-közösséghez tartozókat. Nagy tisztelettel, „levett saruval” olvassák újra a Szentírást. Szólaljanak fel, álljanak ki a védtelen magzatokért (van olyan állam, amely engedélyezi a megszületés előtti abortuszt is!), a szexuális szabadosság gyermek- és ifjú áldozataiért, a törvénytelen tömeges migráció miatt szenvedőkért.
A páli ige, amely Lélek által inspirált kijelentés, legyen ma is a döntő egyházunkban: „…nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről”.
Szeverényi János
Megjelent: Lelkipásztor evangélikus teológiai szakfolyóirat 2023. november; Híd magazin, 2024. II. szám
Kép: Szeverényi Mihály festőművész
