Sok oka lehet annak, ha valaki elhagyja a felekezetét, gyülekezetét: például költözés, házasságkötés, helyi botrányok, elhalászás. Az ökumené idejét éljük. ...
Évszázados küzdelmek, harcok, sok esetben vérontások után végre azt keressük a másik felekezetben, ami összeköt bennünket. Erre sarkallja az egyházakat az államegyház korszakának elmúltával a tömeges elvilágiasodás és közömbösség is. Ma nem az a legnagyobb kérdés, hogy ki milyen felekezetű, hanem az, hogy egyáltalán keresztyén-e, tartozik-e gyülekezethez, gyakorolja-e a hitét.
Számtalan jó példája van a különböző felekezetű lelkészek, gyülekezetek együttműködésének. Az elterjedtté vált imahetek mellett szervezünk közös missziós, evangelizációs programokat országos és helyi szinten. Kreatívan vesznek részt a gyülekezetek, lelkészek a házasság hetén, az Ez az a nap! rendezvényen, a BalatonNET-en és más jelentős programokon. A börtön-, cigány-, kórház- és alkoholbeteg-mentő missziók csak ökumenikus nyitottsággal, összefogással működhetnek. Sok településen rendszeresen találkoznak a lelkészek, a gyülekezeti munkatársak.
Ugyanakkor a közeledésnek, a közös aktivitásnak vannak nehézségei, érzékeny pontjai is. A régi beidegződések még működnek: saját tanításunk, felekezetünk nagyobbra tartása, kegyes gőg, elhalászás, egymás ellenében való prédikálás. Az elmúlt évtizedekben világviszonylatban és országonként konferenciákon, dialógusműhelyekben sikerült több kérdést tisztázni, rendezni. Előfordultak bocsánatkérések is. Tapasztalatom szerint a legtöbb közösségben megtalálhatók a keményvonalas felekezeti soviniszták, a semleges középmezőny és a hídemberek. Ez utóbbiak imádkoznak és tesznek az Isten akarata szerinti egységért. Nekik fáj a széttöredezettség, és egy lélekkel, egy szívvel munkálkodnak a misszióban.
A törésvonalak ma is léteznek: történelmi egyházak és szabadegyházak, karizmatikusok és antikarizmatikusok, a gyermek- és felnőttkeresztséget és csak a felnőttkeresztséget gyakorlók között. Napjainkban hangzott el egy nyilvános előadáson: „A nagyegyházak a gyermekkorban elkövetett fejleöntéses csecsemőlocsolást végzik hit nélkül. Luther azért állt ellen az anabaptistáknak, mert attól félt, hogy a mozgalom túlnő rajta. Mi az igazság helyreállításáért vagyunk.” Ez nyilvánvalóan bántó, testvérietlen stílus. A legfájdalmasabb egy ilyen megnyilvánulásban az, hogy nem tiszteli, nem becsüli Isten munkáját a másik közösség életében.
Az elmúlt években sokan kerestek meg engem olyan kérdésekkel, hogy kinek van igaza a víz- és Szentlélek-keresztség témájában. Némelyeket a felnőtt bemerítkezésre és/vagy Szentlélek-keresztségre hivatkozva „hívogatnak” saját gyülekezetükbe más felekezetű testvéreink.
A közelmúltban elhunyt baptista Billy Graham, a 20. század talán legnagyobb hatású igehirdetője mondta: „Azért, hogy baptistává tegyek valakit, az utca másik oldalára sem megyek át, de hogy Isten gyermekévé segítsek valakit, a világ végére is elmegyek.” Graham könyveiben, igehirdetéseiben nem találtam annak nyomát, hogy a „hitvalló bemerítkezés” ügyét helyezte volna előtérbe.
Johannes Reimer világhírű baptista missziológus és misszionárius több alkalommal tartott előadást hazai ökumenikus rendezvényeinken. Ő lopásnak nevezte azt, ha valaki a felnőtt bemerítkezésre hivatkozva csábít el egy keresztyént a saját felekezetébe. A gyülekezetplántálás nem azt jelenti, hogy más kertjéből gyűjtjük össze a palántákat. Isten emberei a mai kissé bolond időkben nem pazarolják idejüket, erejüket olyan harcokra, akciókra, amelyek nem üdvösségkérdések. A keresztség nem üdvösségkérdés, a hit viszont igen. A szükséges és minimális alap a Szentháromság Istenben való hit, a reformátorok által hangsúlyozott solák: egyedül Krisztus, hit, Szentírás és kegyelem. A vödörből vagy csónakból való elhalászással szemben a leghatékonyabb ellenszer az élő gyülekezet, az ihletett igehirdetés, az érzékeny lelkigondozás, a holisztikus közösségi misszió és élet. Itt van pótolnivalónk.
Egyik evangelizációs szolgálatom végén az evangélikus gyülekezeti terem ajtajában így köszöntek néhányan: „Mi is evangélikusok voltunk.” Annak csak örülni lehet, ha valaki bármely felekezetben is elkötelezett hívő életet él, de az elszomorít, ha nem maradunk hűségesek saját családunkhoz, elhívásunkhoz akkor is, ha gondok-bajok vannak vele.
Szeverényi János
Evangélikus Élet 2018. március 25.
