„Az egyházon kívül nincs üdvösség” (extra ecclesiam nulla salus) tétel kizárólagossága meghatározta az elmúlt évszázadok teológiáját és gyakorlatát. A gyarmatosítás egyház által is támogatott, sok esetben méltatlan folyamata ütközött a Szentírás tanításával (lásd például A misszió című, Roland Joffé által rendezett angol filmet). Az egyház politikai, katonai és gazdasági hatalmánál fogva feljogosítva érezte magát más vallások elnyomására, megszüntetésére. Elég csak utalni a zsidók, indiánok, afrikai feketék ellen a kereszt jegyében elkövetett bűnökre. Volt miért bocsánatot kérnie II. János Pál pápának. De ő legalább megtette…
Világunkban minden változik. Az elmúlt évtizedekben látványosan alakult, formálódott a keresztyénség és más vallások kapcsolatrendszere. A 20. században az egyház átértékelte addigi látását, gyakorlatát. Ebben a folyamatban a II. vatikáni zsinat nyitása volt a legmeghatározóbb. Némelyek szerint most a ló másik oldalára esett át Róma.
A katolikus egyházon belül is kritika tárgyává lett a pápa assisibeli együtt imádkozása a vallások vezetőivel. Egyes tantételek szerint az egyházon kívül is van üdvösség. Ezt többen a misszió elerőtlenítésének is tartják.
Az elmúlt évtizedekben megélt globalizáció közel hozta egymáshoz a vallásokat, különösen Európában és Észak-Amerikában. Megjelentek, és hatást gyakorolnak a társadalomra a buddhisták, muszlimok, krisnások és sok más vallás, illetve „új vallás” hívei, misszionáriusai. Kontinensünkön keresztyén templomokat zárnak be, és hetente adnak át mecseteket. Hollandiában láttam református templomot, melyet ma muszlimok használnak. Budapest központjában működő élelmiszerboltban ingyenesen elvihető muszlim iratmissziós füzetekhez lehet hozzájutni.
Volt konfirmandusom férjhez ment egy Budapesten (is) élő muszlim vezetőhöz, elhagyta magyar nevét. Egy alkalommal muszlim női viseletben meglátogatott missziói központunkban. Legutóbb Indiából érkezett tőle zavaros üzenet.
Egy másik hívő leány Londonban ment férjhez egy líbiai származású férfihoz. Több mint tíz éve élnek együtt, szerelemmel szeretve egymást, tiszteletben tartva egymás világnézetét. A férfival elmentem egy külvárosi mecsetbe az éjjel tizenegy órakor kezdődő kétórás imádkozásra. Különös élmény volt látni ezer férfit a „keresztyén Európa” egyik meghatározó városában Allahhoz imádkozni.
Más példákat, eseteket is sorolhatnék, melyek jelzik: megváltoztak az idők. A folyamatot nehézzé, sőt tragikussá tették az elmúlt évek terrorcselekményei, egészen az Iszlám Állam félelmetes aktivitásáig. Ugyanakkor arról is tudunk, hogy a feszültségek egyik kiváltó oka az, hogy muszlim országokban jelentős keresztyén ébredések tapasztalhatóak.
Az első hitágazat alapján más vallások tagjai is embertestvéreink. Tisztelettel és szeretettel kell rájuk néznünk. Isten sokféleképpen nyilatkoztatta ki magát a történelemben, a természetben és a lelkiismeretben. Mindezeket ők is érzékelhetik. Ugyanakkor hisszük, valljuk, tapasztaljuk, hogy Jézus Krisztus az út, igazság és élet. Ő Isten végső szava, üzenete az embervilág számára. Ő a világ Megváltója. Szent és örömteli kötelességünk az agapé tapintatával hirdetni ezt minden nép számára.
Megkértem néhány teológust, hogy írják meg röviden egyházuk és a maguk álláspontját más vallások és a keresztyénség kapcsolatáról.
Dr. Kránitz Mihály tanszékvezető egyetemi tanár
Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar
A vallás istenkeresés. A római katolikus egyház ötven évvel ezelőtt változtatott magatartásán a vallásokkal való kapcsolat tekintetében, amikor a II. vatikáni zsinaton (1962–1965) pozitív értékelést adott a nagy világvallásokról és magáról a vallási jelenségről. Ez volt az első alkalom, hogy nem elítélően nyilatkozott az egyház a vallásokról, mint a múltban, hanem kiemelte közös vonásaikat, és az igazság és a szentség egy-egy sugarát fedezte fel bennük. Külön dokumentum foglalkozott még a vallásszabadsággal, mely minden egyes vallás híveinek biztosítja vallásuk szabad gyakorlását.
Mivel Isten az egész világ alkotója és benne az ember Teremtője, senki sem lehet közömbös számára, aki bármilyen adott környezetben életének nagy kérdéseire keresi a választ. A kereszténység az általános vágyakozás beteljesülését jelenti, s egyúttal azt a feladatot is, hogy a Jézus által elhozott teljes kinyilatkoztatás mindenkihez eljusson.
Az önhibájukon kívül a kereszténységről ismeretet nem szerző személyeket a saját lelkiismeretük segíti, melyet Isten mint az „ő hangját” minden emberben elhelyezett, s ez az általános jóra irányít. Amikor vallási alapon ember ember ellen támad – s erre napjainkban is nagyon sok példa van –, akkor a közös Teremtőről s az általános isteni szándékról feledkeznek el, mert Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Míg korábban az egyértelmű térítés szándékával hódítottak katolikus keresztények addig fel nem fedezett területeket (Ázsia, Afrika, Amerika), mára az emberi személy döntésének a tisztelete és az egymással való párbeszéd lépett az előtérbe.
Istennek van hatalma arra, hogy egyedül őáltala ismert utakon adja kegyelmét, és üdvözítse a nem keresztényeket vagy a más vallásban élőket, de mégsem szabad elfeledkezni Krisztus hirdetéséről, mert ő minden ember Üdvözítője. Erről azonban szelíden és tiszteletet mutatva kell tanúságot tenni.
A 21. században kulcsfontosságú kérdés, hogy a vallások együtt tudjanak működni az élet, a béke és az igazság védelme érdekében. Ezen a ponton a katolikus egyház tanítása egybecseng más vallások felfogásával is.
Dr. Szentpétery Péter tanszékvezető egyetemi docens
Evangélikus Hittudományi Egyetem Vallás- és Társadalomtudományi Tanszék
A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Vallásközi és Dialógus Bizottságának elnöke
Az ember az egyetlen végtelenre nyitott lény. Minden gondolkodó ember alapvető kérdései: honnan jöttünk, hová megyünk, miért élünk? A vallások többé-kevésbé közös emlékezete: az ember régen sokkal boldogabban élt, a jelenlegi helyzet nem az igazi, valamiféle szabadulás szükséges.
Észérvekkel szinte senki sem győzhető meg valamely vallás helyességéről vagy helytelenségéről. Egyrészt a vallás az egész ember legbensőbb ügye, nem csupán az ésszerű gondolkodásé. Másrészt vallási kérdéseket nem lehet és nem szabad hatalmi szóval eldönteni. Végképp nem szabad egymás érzékenységét megsérteni. Minden vallás hívei hajlamosak a jó oldalt felnagyítani, a kevésbé jót elhallgatni, elszigetelt esetnek beállítani. Az önkritika, ha sokszor fájdalmas is, számunkra sem nélkülözhető.
A kereszténység és más vallások lehetséges viszonya:
1. Exkluzivizmus: kizárólagosság. Bár lehetséges homályos istenismeret, de csak a Krisztus-hívők üdvözülhetnek.
2. Inkluzivizmus: az egyetlen igazi vallás/hit a kereszténység, de más vallások is többé-kevésbé alkalmasak Isten akaratának közvetítésére. Ma ezt a meggyőződést hangoztatják leginkább.
3. Pluralizmus: minden vallás egyenrangú. A fő, hogy az ember higgyen valakiben/valamiben, és tisztességes legyen. Hogyan akarhatja valaki a párbeszédet, ha azt állítja, hogy az övé az egyetlen igazi vallás? A válasz persze nem dönthető el demokratikusan. Ha mindegyik egyformán jó, miért az egyiket vagy másikat követi valaki?
A kapernaumi százados (Mt 8,5–13) és a kánaáni asszony hite (Mt 15,21–28) megszégyenítette a kinyilatkoztatás birtokosait. – „…Isten nem személyválogató, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik” (ApCsel 10,34–35), azaz Kornéliusz is.
Pál areopágoszi beszéde a párbeszédkészség legszebb példája az Újszövetségben: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: az ismeretlen istennek. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.” (ApCsel 17,22–23) De előtte „háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal” (16. v.).
1Kor 8,5, Gal 4,8, de az egész Ó- és Újszövetség szerint más népek istenei „valójában nem azok”. Ha ez érvényes a kánaáni, egyiptomi, babiloni, görög–római istenekre, akkor ugyanez mondható más vallásokról, amelyekre a Szentírás nem utal, illetve amelyeket azóta alapítottak. De más vallások követőinek is „a törvény cselekedete a szívükbe van írva” (Róm 2,15).
Krisztust tartjuk az egyetlen Üdvözítőnek, ugyanakkor a más vallású, sokszor tévelygő emberben is látnunk kell a felebarátot, mint az irgalmas samaritánus példázatában olvashatjuk (Lk 10,25–37). Ez bizony nagyon nehéz feladat, de nem térhetünk ki előle.
Dr. Szalai András hittanár, lelkészasszisztens, valláskutató
Apológia Kutatóközpont
Magyarországi Metodista Egyház
Az úgynevezett „metodizmus” a 18. században az anglikán egyházon belüli ébredési és megszentelődési mozgalomként indult, vezetője elsősorban John Wesley lelkész volt. Wesley halála után vált önálló felekezetté, napjainkra pedig hetvenmilliós, sokszínű világegyházzá, amely a keresztény egységmozgalom (ökumené, aliansz) aktív tagja. A Magyarországi Metodista Egyház az Egyesült Metodista Egyház (United Methodist Church, UMC), a legnagyobb metodista világközösség része.
A metodisták Krisztus misszióparancsának megfelelően mindig is igyekeztek elvinni a jó hírt a világ minden népe, azaz mindenféle vallású népe közé. Ennek módszertanára hatott Wesley hozzáállása, bár ő maga nem foglalkozott sokat a nem keresztény vallásokkal.
Prédikátori szolgálata Anglia vallástalan és névlegesen keresztény rétege felé irányult. A gyarmatosító Angliába pedig a közel- és távol-keleti vallásokról érkeztek ugyan hírek és leírások, de a különféle vallásokról festett kép inkább szólt az egzotikum iránti rajongásról vagy a Nyugat felsőbbrendűségébe vetett hitről, mint a valóságról. Wesley mindenesetre tisztelni tudta a hinduk szentségre való törekvését, és nem ítélkezett a zsidók és a muszlimok felett: „Isten inkább tekint a szív jóságára, mint a fej tisztaságára.”
A 18. század óta Anglia és a világ vallási, etnikai térképe átalakult. A globális kihívásra reagálva a UMC még 1980-ban irányelveket állított össze, amelyek aktualizálását (antiszemitizmus, iszlamista terror és így tovább) a keresztény egység és vallásközi kapcsolatok püspöki tanácsa felügyeli (gccuic-umc.org).
Az irányelvek a korábbi, alapvetően negatív hozzáálláshoz képest – éppen a más vallásúakkal való párbeszéd és a kutatás hatására – nyitottságról tanúskodnak. Ragaszkodnak Krisztus misszióparancsához, ugyanakkor a vallási pluralizmust már nem ellenségnek, hanem lehetőségnek tekintik. Más vallások megismerését és a társadalmi igazságtalanságok, természeti csapások, járványok elleni közös fellépést támogatják.
Mivel minden igazság Isten igazsága, a más vallásokban is fellelhető igazságok valamiképpen Isten munkálkodásának köszönhetők. Isten nem hagyta magára a népeket, és üdvösségükért számunkra ismert és ismeretlen utakon is küzd.
Egyes anglikán teológusok nyomán én annak a reménységnek is hangot adnék, hogy Krisztus egyetemes váltsága révén Isten nemcsak annak bocsáthat meg, aki tud a kegyelméről, és kéri azt, hanem annak is, aki – bár nem tud róla – a kegyelmét reméli (lásd a farizeus és a vámszedő, a tékozló fiú, a kecskék és a juhok történetét).
László Gábor főiskolai docens, baptista lelkipásztor
Baptista Teológiai Akadémia
Magyarországon is egyre sokszínűbb a vallások világa. A hitvalló keresztyének mellett egyre gyarapszik azoknak a száma, akik valamely más világvallás közösségeihez csatlakoznak. Növekszik a befolyásuk a magukat keresztyénnek hirdető, de valójában hamis Krisztus-képet kínáló közösségeknek is. Számos keresztyén gyökerekkel rendelkező embertársunk a ma divatos „legóvallásosság” elvén építi fel saját hitrendszerét: a vallási piacon található kínálatból tetszés szerint használja fel a keresztyénség, a keleti vallásosság, az ezotéria vagy akár a babonaság egy-egy elemét.
A téves vallási aktivitás növekedése egyrészt arra utal, hogy az embernek szüksége van Istenre, ezért a maga módján keresi, másrészt a hitvalló keresztyénség kritikája: hiányzik az a missziói aktivitás, amely a másokért élő, a mai ember nyelvét beszélő, hiteles keresztyén életre épül.
Magukat keresztyénnek való egyházak, amelyek nem a teljes Krisztust hirdetik, nem tudnak elvezetni az üdvösséghez. Akkor sem, ha szigorú etikájuk, példaadó családmodelljük, nyilvános jótékonykodásuk, egészséges életmódjuk a Bibliára épül. Pál radikálisan fogalmaz az evangéliumot torzítókkal kapcsolatban (Gal 1,7–9). Hasonlóan élesen fogalmaz János is (1Jn 4,1–3).
A nagy világvallásokkal kapcsolatban egyre népszerűbb a vélekedés: mindannyian ugyanazt az Istent imádjuk, csak más a neve, és más az imádat formája. Ézsaiás szerint a bálványt imádó ember hazugságra támaszkodik (Ézs 44,9–20), Pál szerint a bálványimádás nem teremt kapcsolatot az élő Istennel (Gal 4,8). Ez a megállapítás akkor is igaz, ha az adott vallás tantételei nem engedik meg az istenábrázolást.
Számos olyan, a keleti vallásosság elemeit vagy ezoterikus elveket alkalmazó szervezet gyűjt híveket, amely nem azonosítja magát vallásként. Valójában ők hamis emberképet mutatnak be, ezért hirdetik az önmegváltást, amely különböző, gyakran fizetős gyakorlatok segítségével valósítható meg. Követőik szerint nincs szükség Krisztusra. A Biblia szerint az ember nem válthatja meg önmagát, csak Krisztus által van szabadulás (Róm 3,22–26).
A keresztyénség lényege szerint misszionáló vallás. Ez ma sem lehet másképpen. A tanítvány Krisztus követőjeként eszköz a megkeresés és a megtartás szolgálatában (Lk 19,10). A hamis sztereotípiák elvetése megváltoztathatja a bezárkózó, ellenséges keresztyén magatartást. Az őszinte párbeszéd segítheti a tájékozódást és a tájékoztatást. A más vallások tagjai iránti önzetlen felebaráti szeretet és a hiteles hitvalló élet lehet az alapja a Lélek munkájának (Zak 4,6/b).
Dr. Gonda László egyetemi docens, református lelkész
Debreceni Református Hittudományi Egyetem Missziói és Felekezettudományi Tanszék
A református egyház sajátosságai miatt nagyon nehéz „a” református álláspontról nyilatkozni, hiszen ma a világon élő mintegy nyolcvanmilliós reformátusság tanbeli kérdésekben is igen sokszínű, s így a nem keresztyén vallásokhoz fűződő viszony területén is az álláspontok széles skálájával találkozunk. A vélemények a más vallások teljes elutasításától a vallásközi párbeszéd lelkes támogatásáig terjednek.
Kálvin János, a reformátusság tanítását máig meghatározó 16. századi reformátor meglepően sokat foglalkozott a nem Krisztus-hívő ember vallásosságával. Úgy fogalmaz, hogy minden emberben megtalálható a „vallás magva”. Ezt ő az ember Istenre való egyfajta érzékenységével magyarázza, mely teremtett voltunkból fakad. Kálvin szerint ugyanis Isten a teremtett világ rendjének a szemlélése és az ember lelkiismerete útján mindenki számára megismerhető.
Ebből a felfogásból akár egy, a vallásokra optimistán tekintő nézet is következhetne, Kálvin azonban másféle következtetésekre jut. Arról beszél, hogy a bűneset óta az ember nem képes az üdvözítő istenismeretre: bár lelke mélyén ismeri Teremtőjét, ám ahelyett, hogy imádná és követné, inkább saját maga által kreált vallásossággal cseréli fel az élő Istennel való kapcsolatot.
Az ember szíve „bálványgyár” – állapítja meg Kálvin. Az igazi, üdvözítő istenismeretre az ember csak Jézus Krisztus megismerése útján juthat. A Krisztusról szóló evangélium mintegy „szemüvegként” működik, melynek segítségével az ember Istent a maga valójában ismeri meg. A vallások tehát Kálvinnál arról tanúskodnak, hogy az ember Istenhez tartozik, de egyben elégtelenek is az üdvösségre, sőt: a valódi istentiszteletet helyettesítik.
A 20. században a nagy hatású svájci református teológus, Karl Barth gondolta tovább meghatározó módon a kereszténység és a vallások viszonyát. Barth még Kálvinnál is radikálisabban fogalmaz: abból indul ki, hogy Isten az ember által semmiképpen nem ismerhető meg. Az emberi vallásosság hiábavaló erőfeszítés az istenivel történő kapcsolatteremtésre, s ez igaz a keresztyén vallásosságra is.
Barth szerint a vallásossággal szemben a hit áll, mely válasz Isten önmagát megismertető tettére: arra, hogy Isten Jézus Krisztusban mintegy „bemutatkozott” az emberiségnek, azaz kijelentette, kinyilatkoztatta önmagát. A hit mozzanatában az ember visszatalál a teremtő Istenhez, és egyben megszabadul minden öncélú vallásosságtól. A hit és az abból fakadó, Istennek hálás és szabad élet nem emberi – vallásos – erőfeszítések eredménye, hanem Isten ajándéka, a Szentlélek munkája.
Mai posztmodern korunkban a vallásosság reneszánszát éljük át, s a világ református közösségeiben is egyre nagyobb az igény a nem keresztyén vallásokkal folytatandó mély és őszinte párbeszédre. Ma sokan talán túl radikálisnak találják Kálvin vagy Barth kritikus nézeteit a vallásokról, és inkább azokat a pontokat keresik, ahol a vallások együtt tudnak működni olyan világméretű kihívásokkal szemben, mint a társadalmi igazságosság hiánya, a mélyszegénység, egyes társadalmi csoportok hátrányos megkülönböztetése, a bevándorlók helyzete vagy a klímaváltozás. A vallási köntösben megjelenő erőszak ijesztő elharapózását tapasztalva a világban sokan tesznek kísérletet arra református közösségekben is, hogy a kölcsönös előítéleteket a vallási közösségek közötti párbeszéd, dialógus útján enyhítsék.
A protestáns szabadgondolkodás hagyománya lehetővé teszi, hogy a vallás kérdése terén is sokféle „református” nézet éljen egymás mellett. A kálvini hagyomány és a barthi teológiai arra azonban mindenképpen emlékeztet bennünket, hogy hitünk lényege nem vallási erőfeszítéseinkben, hagyományainkban, szokásainkban, hanem abban az Istentől való megragadottságban van, mely mélyen áthatja és megújítja az emberi életet. Hitünk és lelki életünk válasz Isten felénk fordulására.
Nem gondoljuk tehát, hogy más vallások vagy hagyományok követőinél jobbak vagy igazabbak volnánk; csupán arról tudunk tanúságot tenni, hogy mi Jézus Krisztusban ismertük meg Isten életformáló, megrendítő szeretetét.
Szeverényi János
evangélikus országos missziói lelkész
Megjelent az Evangélikus Élet hetilapban, 2015 áprilisában.
