De rég volt már
De rég volt már, amikor hatvanöt évvel ezelőtt először találkoztunk hat, illetve ötéves korunkban az óbudai gyülekezet gyermekbibliakörében! Tizenévesen ifibe jártunk és egy időben konfirmáltunk. Tündének nem tetszett a pattanásos, harsány Péter, Péter számára pedig „semmi különöset” nem jelentett a bakfis Tünde.
Közben mindkettőnket külön-külön keresett Isten, majd személyes hitre ébresztett. Szoktuk mondani, hogy az újjászületéssel egy másik látást kap az ember. Azt nem gondoltuk volna, hogy egymásra is másként tekintünk majd, mint korábban. Péter „péterségének” ellentétét látta vonzónak Tünde csendes, visszahúzódó természetében, Tünde pedig támaszt vélt Péter határozottságában.
Nem ajánljuk senkinek
Egy ifjúsági szilveszter után korán ébredt a szimpátia, majd szerelem, amikor még egyikünk sem volt tizennyolc éves. Két dolog volt előttünk világos: nem játszhatunk egymás érzéseivel, vagy komolyan vesszük, vagy mert túl korai ez a kezdés, fékeznünk kell a „vonatot”.
Ehhez Istentől kaptunk módszereket. Például azt a gondolatot, hogy tudatosan ritkán találkozzunk. Annyira nem látszott, hogy ez már több mint barátság, hogy az ifiben csak három évvel később tudták meg, amikor mi már a jegyességre, majd házasságra készültünk.
A sok fékezéstől a fékek megkoptak és a vonat folyamatos lejtőn haladt, azaz szerettünk volna már nem csak lelkileg és érzelmileg együtt lenni, hanem testileg is. Az öt és fél év együtt járás legnehezebb utolsó két éve következett. Sok kísértés, ima, megtapasztalás. Amikor egyikünk elgyengült, hogy, hogy nem, a másik akkor volt erős, majd fordítva. A Szentlélek Isten „variálta” ezt így, hála neki! Mégsem javasoljuk senkinek a hosszú várakozást, mert nem könnyű, ahogy az apostol is írta: „Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni” (1Kor 7,9).
Isteni ajándék
Mindig nagy kérdés: hogyan tudhatjuk meg Isten akaratát? Mi úgy tudtuk meg, hogy Istentől kaptuk a házasságkötésünk előtti hosszú várakozási időszak próbatételét, hogy a házasságba nem érzelmi lejtmenetben jutottunk el, hanem szerelemben, szeretetben megerősödve, kiteljesedve. Ezt később több próbatételnél is megtapasztaltuk.
Első közös szentesténken, állva a kicsi fa előtt – nagyon nehéz lakhatási körülmények között – csak suttogva énekeltünk, imádkoztunk, olvastunk igét, fizikailag is egymásba kapaszkodva. Ez a külső körülmény több évig tartott, és ennyi év után is valljuk, „piszok” nehéz volt. Ez is szétszedhetett volna bennünket, de Isten szava valóság volt akkor is: „Mert én, az Úr, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek!” (Ézs 41,13).
Azt, hogy nem én, nem ő, nem mi, hanem Isten, nagyon sokszor megtapasztaltuk. Egyik szülőnk a négy közül ezt így fogalmazta meg a maga házasságával kapcsolatban negyven év után: szeretjük egymást, de természetünkből adódóan régen szétmentünk volna, ha az Úr nem tart össze. Ez a lényeg! A jót, a megáldott állapotot, a megajándékozottságot nem érdemeltük meg. Ezért aztán a dicsőség csak Istené lehet.
Nem autósztráda
A keresztyén ember útja nem autósztrádán vezet. Senkié sem, de attól, hogy valaki keresztyén, nem tehermentesítést kap, hanem terheket, de erőt is azok elhordozásához, vagy csak egy belső bizonyosságot, hogy Jézus Krisztus ott van vele. Így éltük meg, hogy „nehezen jött össze a gyerek”. Aztán egy orvosi vizsgálat után Tünde azzal várt: „Péter, édesapa leszel!”. Micsoda közös boldogság!
Majd hónapokkal később egy orvosi tévedés miatt akkora gyermekünk született, hogy a nullás rugdalózóban nem találtuk a lábacskáit. Kreol, fekete, vágott szemű, fekete hajú kislány. „Ugye az apuka külföldi”? – kérdezték a kórház dolgozói. Pedig csak az egyik nagypapára és dédpapára „ütött vissza”. Saját felelősségre kijöttünk a felelőtlen kórházból, majd harcoltunk a grammonkénti súlygyarapodásért. Tizennégy hónap múlva ölelhettük a másodikat, nem felhőtlenül. A kórházban fertőzést kapott. Nem igaz, hogy negyvenvalahány évvel később könnyű már erre gondolni… A harmadikkal nem kis protekcióval már a legfelső állami- és pártvezetőket ellátó kórházba mentünk mi, akik még kisdobosok sem voltunk, nem hogy KISZ- vagy párttagok.
A negyedik akkor kopogtatott, amikor munka miatt évekre Brazíliába készültünk. Ráadásul a terhesség alatt problémák jelentkeztek. Életképes lesz-e, megmarad-e, mit tegyünk? Isten adott egy nem hívő orvost, aki az ő szavát közvetítette a „hitetlen hívők”, azaz mifelénk. Egymástól „csak” hat hétre búcsúztunk el, de Ferihegyen a három kicsivel és a négy és fél hónapos magzattal maradó Tünde csaknem elvetélt, mert elment, aki a legtöbbet jelenti neki az emberek között. Másfél hónap múlva pedig egyedül a három „egyik kicsi, másik picivel”, a negyedik magzatunkkal és százötven kiló csomaggal a tizenegyezer kilométeres út meg se kottyant, mert ahhoz mehetett, akit Isten neki adott. Minden esetben utólag csodálatosnak látszó, de közben elkeseredésekkel átszőtt Isten-függőséget éltünk át együtt.
Csak mentél a fejed után…
Brazília szegényházában, az északkeleti tartomány egyik kisvárosi közkórházában jött világra három kislány után a fiunk. Ott sem tévedhetetlenek az orvosok, mert szülés előtt két kilóra becsülték a gyermeket, majd megszületett egy négyezerhatszáz grammos óriásbébi abban a szülőszobában, ahol az orvos a kezével a legyeket hessegette, a lábával pedig a macskát rúgta odébb.
Három nap után hazamentünk, majd a negyedik napon telefonüzenet jött a negyven kilométerre lévő munkahelyemre, hogy baj van. Mire hazaértem, Tünde nem volt magánál, negyvenkét fokos láza volt. Itt, a világ végén egyedül, nyelvet még alig beszélve az egyik énem veszettül szidta a másikat: Csak mentél a saját fejed után, amikor idejöttél, és a családot is kihoztad, itt fogod elveszteni fiatal feleségedet!...
Telefonáltam az orvosnak, aki közölte, itt nem szokás házhoz menni, hozzam be a rendelőjébe. Eltorzult arccal ölben vittem a feleségem a kocsihoz. Egy alig ismert háztartási alkalmazottal maradtak a hat, négy és fél, két és fél éves és négynapos gyermekeink. Életünk nem elég hosszú, hogy elég hálát adjunk Istennek, mert nem szepszis volt, „csak” egy kórházi, szülőszobai fertőzés. Két injekcióval két nap alatt elmúlt a láz.
Volt még sok további megrázó próbatételünk odakint a továbbiakban. Mi meg csak kapaszkodtunk egymásba és Krisztusba, mert „a hármas fonál nem szakad el egyhamar” (Préd 4,12b). Ami a legkevesebb volt ebben a kötelékben: a mi hitünk. Isten szeretete szorított össze bennünket egymással és önmagával.
„Csalta meg már a feleségét?” – „Igen!”
Nyolc év után hazatérve nem volt könnyű az újrakezdés. Amikor egyikünk kétségeskedett, a másik támogatta. A kifelé határozott férj többször szorult erre, mint „gyenge” asszonya.
Nőttek a gyerekek, elindult Isten Budaörs-projektje, ahol később különböző korosztályú ifis csoportok alakultak. A „tizennyolc pluszos” csapat meghívott, hogy a keresztyén házasságról beszéljek. A fenti kérdés és válasz ott hangzott el. Az igenre ott lévő unokaöcsém felkapta a fejét. Elmondtam, hogy Jézus a házasságtörést más koordinátarendszerbe helyezte, mint ahogy a korabeli törvénytudók azt értelmezték: „Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében” (Mt 5,28). És ebben bizony többször elbuktam. Szemen keresztül születik meg a vágy, majd a kívánás, utána vagy előtte pedig a fantáziálás.
Egy feleség, aki szereti férjét, még Isten előtt is felmenti. Tünde is ezt tette: „Az a jó, hogy fizikailag nem tetted meg”. Ezzel le is zárta, túl is lépett rajta úgy, hogy látszott rajta a békesség.
Fekete fólia alatt
Tünde elfogadta, hogy elég sokat voltam munka miatt távol. Többször vissza kellett menni Brazíliába (is). Egyszer az egyik egyetem rektorának kocsijával vitt a sofőr. Csak tíz másodpercre aludt el a volánnál, és egy kanyarban kisodródva áttörte a kocsi a szalagkorlátot, és a mélybe zuhantunk. Trópusi eső sáros vizével ébresztgettek az ájulásból, majd egy furnérlapra fektetve vittek fel az út szélére. Esett az eső, segítő kezek letakartak egy fekete fóliával. Itt vártuk a mentőt, mely négy óra múlva érkezett meg.
Belső vérzést is feltételeztem a lábtörés mellett, ezért készültem a nagy útra, a színről színre látásra. Életem egyik legcsodálatosabb négy órája volt, Isten ajándékozott meg vele, és benne azzal, hogy hálás voltam házasságunk minden percéért. Erős bizonyosságom volt, hogy a másik felem Istentől kap majd vigasztalást, erőt, vezetést, túlélési stratégiákat. Sem vele, sem gyermekeinkkel kapcsolatban nem voltak kétségeim, hogy mi lesz velük nélkülem. Csak békesség, békesség és békesség.
Aztán jött a mentő, és minden elmúlt, bizonyosságot éreztem: haza fogok kerülni és talpra fogok állni. Isten nem játszik velünk, amikor hintájában a kilengés két végletét átélhetjük; én néhány órán belül átéltem mindkettőt.
Érdemtelenek
Négy felnőtt gyermekünk házas, és van tizennégy unokánk. Gyerekeinknél Isten a tizen-huszonéveik határán érte el, hogy lépjenek túl a hívő családban felnőtt gyerekek nem könnyű helyzetén. Kortársaik ilyen-olyan útjait is megmutatta nekik Isten, de egy másik utat is. Majd erre a vele végigjárható, hozzá vezető útra vitte őket, és ezen az úton mutatta be nekik házastársaikat is.
De sokan mondták: „Mert ti jól neveltétek őket, mert ti jó példát adtatok eléjük...” Hiába mondjuk, hogy nem ez az igazság. Nem álszerénység részünkről, mert tudjuk, hogy valószínűleg többször voltunk rossz, mint jó példák, többször voltunk gát a hitre ébredésük néhány éves időszakában.
Mennyire igaz a mondás: Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség!
Reggeli szárnyalásaink
A hetedik iksznél járunk, és most már megtehetjük, amit korábban alig, hogy reggelente fél, egy órákat beszélgetünk az ige mellett, és imádkozunk. Áldott ajándékai Istennek ezek az idők. Olyan dolgokra mutatott rá, amikre korábban nem is gondoltunk. Ez a reggeli „alapozás” lehet az oka, hogy napközben is sokat beszélgetünk és nevetünk.
Amióta kirepültek a gyerekek, igyekszünk a lehető legtöbb helyre együtt menni. Istentől kaptuk, hogy a legjobb társaság számunkra a másik. Senki ne gondolja persze azt, hogy Garádiéknál az óember zárójelbe került, vagy csak lábjegyzet. Nem, a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban köszön vissza. Ugyanez a helyzet a kísértésekkel is. Ilyenkor eszünkbe jut és emlegetjük azt a közelmúltban meghalt egyszerű taliándörögdi bibliakörös asszonyt, aki sokszor idézte a Bibliát: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12).
GARÁDI TÜNDE és PÉTER
* A cím Ingmar Bergmantól, a tartalom nem. G. P.
Híd magazin, 2023/2.
