Elegem van a rossz hírekből! Elegem van a nyomott, ideges légkörből, amely rátelepszik családjainkra, egyházunkra, hazánkra! Nem lehet olyan jó hírt közölni, hogy valaki ne kritizáljon, ne tromfoljon rá, valami negatív lehetőséget, következményt, bizalmatlanságot előrevetítve. Ez jellemző a világi és sok esetben az egyházi kommunikációra is.
Evangélikusnak, evangéliumi keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy minden rossz hírre tudok reményteljes módon reagálni. Sátáni (satan = vádló) reakció, ha vádolunk, féltékenykedünk, bántunk, minden jó mögött valami hamisságot, őszintétlenséget feltételezünk. Isteni, „szentlelkes” viszonyulás a bajok, bűnök, tragédiák ellenére való vigasztalás. A zord hívőnek nem lehet olyan pozitív hírt mondani, hogy ne válaszoljon negatívan, de az evangélium által meghatározott embernek sem lehet olyan rossz hírrel szolgálni, hogy ne tudna rá valami jót válaszolni.
Jó lenne egyházunkban és hazánkban elindítani a „jóhír-mondó” mozgalmat. Űzzük el reménnyel, isteni szeretettel, vigasztaló Lélekkel a gonoszt szívünkből, környezetünkből!
Álljon itt példaként két kis történet, amely a közelmúltban esett meg. Hétköznapi problémákról szól mindkettő, olyanokról, amelyek bármelyikünkkel előfordulhatnak, és hétköznapi emberek szerepelnek benne, olyanok, mint mi vagy a környezetünkben élők. Ami nem hétköznapi benne, az az emberek derűje, viszonyulása a problémához és az emberhez, akié a probléma.
Az imádkozó vízvezeték-szerelő. Baljós ajánlott levél érkezett a Fővárosi Vízművektől. A „megszokottnál nagyobb fogyasztásra” lettek figyelmesek. Rosszul érintett a hír, mivel tavaly már átéltünk hasonló esetet. Két héten át keresték a szakemberek a vízszivárgás helyét. Nyolc (!) gödröt ástak, „szakaszoltak”, hallgatóztak, sóhajtoztak, míg végül az utoljára kiásott mély gödörben megtalálták a vízelfolyás helyét. Hosszú tortúra, sok pénz, rengeteg egyeztetés, telefon; ki kíván ilyet magának? És most kezdődik újra!
Az első két szerelő, akit felhívtam, nem vállalta a munkát. A harmadiknak csak a vezetéknevét ismertem. A tudakozó sem tudott segíteni. Felhívtam régi jó karbantartónkat, akivel mindig kitalálunk valamilyen megoldást. Kiderült, hogy az említett szerelő éppen az ő falujában lakik; megígérte, hogy kinyomozza az elérhetőségét. Néhány perc múlva meg is érkezett a szerelővel együtt, akivel azonnal a hit dolgai kerültek szóba. A rövid beszélgetés után elindult a kertben, és két percen belül megtalálta szivárgás helyét. A karbantartó kolléga mosolyogva közölte, hogy imádkoztak az autóban, kérték Isten segítségét, hogy megtalálják a hibát, mert tudják, hogy néha nagyon keserves dolog az ilyen munka.
Egy derűs autószerelő, aki nagyszerű ember. Vannak jó és rossz szervizélményeink. Nekem már elegem van abból, hogy egy izzócsere miatt is szervizbe kell vinni az autót, mert úgy készítik, hogy a laikus ne tudja maga kicserélni, csak profi szerelő. Ez pedig egyeztetést, időt, pénzt igényel. Sokszor eszembe jut az első kis szolgálati Trabantom: magam cseréltem az izzót, a gyertyát és a kereket is.
Nyáron rokonlátogatáson voltunk Svájcban. Az izzó „természetesen” megint kiégett. Hol égjen ki, ha nem külföldön?! Szombat délelőtt lévén nem találtunk nyitott szervizt. Sehol senki. Keresés, kutatás, GPS-vezérlés után az ötödiknél mégis találtunk valakit, de kiderült, hogy szombaton csak az autószalon-részleg van nyitva, a szerviz nincs. Már kezdtünk barátkozni a gondolattal, hogy másnap így kell nekiindulnunk a hosszú hazaútnak.
Beszélgetésünket meghallotta az egyik vevő, és hozzánk fordult. A bátyja, aki szintén autószerelő – mondta –, biztosan fogad bennünket a műhelyében. Kis keresés után megérkeztünk. Amíg azon tanakodtunk, hogy melyik ajtón menjünk be, és hogyan fogjuk megismerni, hogy ki is a mi emberünk, hozzám lépett egy szerelő, és megkérdezte: „Önök jöttek az izzóproblémával?” Bemutatkozott, kezet fogott. Hozta az izzót, pikk-pakk kicserélte. Pénzt nem fogadott el, és egy kézfogással elköszönt. Én pedig a meglepetéstől nem tértem magamhoz egy ideig...
Szeverényi János
Evangélikus Élet, 2016. október 16.
