Balczó András háromszoros olimpiai bajnok öttusázót szinte minden magyar ismeri. Viszont kevesen tudják, hogy édesapja, Balczó András evangélikus lelkész volt. Róla szól az alábbi összeállítás korabeli dokumentumok alapján.
1907. augusztus 10-én született Szarvason Balczó András evangélikus lelkész. Édesapja, Balczó György vasúti pályamunkás, édesanyja Kergyik Judit volt. Házasságukból tíz gyermek született. A legkisebb volt András, aki a szarvasi gimnáziumban érettségizett, majd a soproni evangélikus teológián szerzett lelkészi oklevelet.
A kiskőrösi gyülekezetben lett segédlelkész 1931. szeptember 1-jén Rőzse István mellett. 1933-ban Nyíregyházára került, majd 1934. március 18-án a szülőhelyéhez közeli Kondoroson iktatták be parókus lelkésznek. 1934. szeptember 14-én kötött házasságot Paulinyi Edit tanítónővel. Házasságukból négy gyermek született: Edit iparművész, Ildikó mérnök, András olimpiai és világbajnok öttusázó, a nemzet sportolója, és Zoltán mérnök, műegyetemi tanár.
A nyíregyházi evangélikus gyülekezetbe 1940 januárjában került vissza. Püspöki másodlelkész lett Túróczy Zoltán püspöksége alatt. Ellátott egy lelkészkörzetet és felügyelt a nyíregyházi evangélikus elemi iskolákra.
Amikor Nyíregyházán 1952-ben megszűnt az evangélikus püspökség, Balczó Andrást a gyülekezet meghívta parókus lelkésznek. Ezt a tisztet látta el 1962. július 1-jéig, amikor váratlanul meghalt. Nem volt még ötvenöt éves sem.
E sorok írója személyesen emlékszik arra, amikor 1933-ban Nyíregyházára került. Életem első lelkészeként tartom számon segédlelkész társával, Szilády Jenővel együtt.
Nem csak én, hanem az egész gyülekezet szeretettel emlékezik meg lelkészéről.
Dr. Reményi Mihály
*
Apuka a család tizedik gyermeke volt. Több testvére meghalt kisgyermekként. Amikor kilencéves kisfiú volt, meghalt a kenyérkereső édesapa negyvennyolc évesen. A hat gyerekkel özvegyen maradt édesanya egy fillér nyugdíjat vagy árvaellátást sem kapott. Tizenöt éves nővére lett a család fenntartója.
Bátyjai mind mesterséget tanultak, egyedül neki jutott a kiváltság, hogy a szarvasi gimnáziumba kerüljön. 1927-ben beiratkozott a soproni teológiára. Keken András, Sztehlo Gábor, Kendeh György, id. Zászkaliczky Pál voltak – mások mellett – teológustársai.
Kiskőrösön kezdőként nagyon nehéz feladatot kapott: neki kellett eltemetni egy gazdag parasztcsalád egyetlen fiát, aki öngyilkos lett, mert nem engedték, hogy elvegye azt a szegény lányt, akit szeretett. A kísértő azt sugallta: hagyd ott a lelkészi pályát, nem vagy alkalmas rá! De Isten eszébe juttatta gyötrődő szolgájának az igét Lukács evangéliumából: „Fiam, miért tetted ezt velünk?” (lásd Lk 2,41–52). Ezt a temetési igehirdetést aztán sokáig emlegette a gyülekezet.
Kiskőrösi szolgálata alatt ismerte meg feleségét, Paulinyi Editet, de csak később kérte meg a kezét, amikor meghívták Kondorosra parókus lelkésznek. Edit éppen a felvidéki rokonoknál próbálta kiheverni a reménytelennek hitt kapcsolat miatti csalódását, amikor Apuka minden előzetes értesítés nélkül beállított a szülőkhöz, hogy megkérje leányuk kezét.
Nagyon szép hat évet töltöttek Kondoroson, és szépen indultak a nyíregyházi évek is. Eleven, lüktető egyházi élet volt a városban.
Amikor az orosz front közeledett Nyíregyházához, a püspök úr minden lelkészcsaládnak felajánlotta az elmenekülés lehetőségét, de Apuka is azok közé tartozott, akik nem éltek ezzel a szabadsággal. „A pásztornak a nyáj mellett van a helye” – mondta.
Bár néhányszor az egész család – Apuka pedig többször is – volt közvetlen életveszélyben, mégis életben maradtunk. A háború néhány hetét Púposhalmon, a Márföldi családnál töltöttük. Mikor hazaértünk, egy teljesen kifosztott lakást találtunk, csak a rajtunk levő ruha maradt meg. Halála előtt, amikor látta a gyülekezet, hogy milyen kopott az egyetlen ruhája, összeadtak egy öltözethez ruhaanyagra valót. Ez a szeretet nyilvánult meg irántunk a háború utáni infláció idején is, hiszen a gyülekezet segítsége nélkül éhen haltunk volna, mert volt egy olyan hónap, amikor mire Apuka a boltba futott a havi fizetésével, már csak egy cipőpasztát kapott érte.
Az anyagi gondokat jóval meghaladta az a nehézség, amit a kibontakozó kommunista rendszer és eszme jelentett mindannyiunk számára. A mi egyszerű származású Édesapánk – aki sohasem keresett barátot nála magasabb körökben – a „klerikális reakció fekete zsoldosa” címet kapta. Nagyon sok régi ismerős, ha meglátta az utcán – állását féltve –, inkább átment a túlsó oldalra, hogy ne kelljen megállni vele beszélgetni, s ezzel gyanúba kerülni.
A következő évek csendes munkával teltek, járta a tanyákat, tolta a motorját a sáros bekötőutakon. Élete utolsó telén le is esett a csúszós úton a motorról. Egy traktoros – nem ismerve őt – rákiáltott: „Papa, ilyen úton már nem szabad motorozni!”
Nem volt panaszkodó típus, nem beszélt a jelzésekről, amiket beteg szíve adott. Így mindannyiunkat váratlanul ért a halála.
Apuka egyértelműen a gyülekezeté volt elsősorban, mi ezt mindig természetesnek vettük. Általában csak este láttuk őt, akkor is a másnapi szolgálatra készülve. A tanyasi szolgálat különösen is szívügye volt. Télen hetekre elment a tanyai evangelizációkra.
Szigorúan, de szeretettel nevelt bennünket. Fontos volt számára, hogy családi életünk is példamutató legyen. Nekem sokat jelentett bátorsága, őszintesége, egyenessége, meg nem alkuvása, Istenre hagyatkozása. Biztonságban éreztem magam mellette.
Hálás vagyok, hogy ő volt az édesapám.
Balczó Ildikó
*
Balczó András lelkész testvéremről való megemlékezésem három mozaikból tevődik össze. Mindhárom alkalommal a szívébe láthattam, ami áldásomra vált.
Az első egy rövid beszélgetés. Istentiszteleti szolgálata után együtt jöttem ki vele a sekrestyeajtón és közben Ildikó leányáról beszélgettünk. Elmondtunk róla minden szépet és jót, hogy milyen gazdagon megáldott gyermek. A beszélgetés végén, az arcán kedves mosollyal megjegyezte: csak egy hiányzik! Nem mondtuk ki, de mindketten tudtuk, hogy mi hibádzik Ildikó életéből: nem élte még át az újjászületés kegyelmét.
Olyan időket éltünk akkor, hogy lelkészgyereknek lenni nem volt jó ajánlólevél. Balczó András szívében mégsem az volt az elsődleges kérés imáiban, hogy gyermekei tehetségükhöz mérten érvényesülhessenek, hanem hogy újjászülessenek az örök életre. Nem ölelhette szívére újjászületett leányát, mivel halála után tíz évvel kapta meg Ildikó ezt a kegyelmet, de hogy megtörtént, amögött ott voltak az Úr előtt ezért mondott szerető könyörgései.
A másik két élmény a keddi közösségi órához kapcsolódik. A negyvenes évek végén Túróczy püspök úr indította el ezt a szolgálatot. A lelki ébredés idején szükséges volt, hogy akik elindultak az Úr útján, együtt tanulmányozhassák az igét. Joób Olivér testvérünk volt ennek kezdetektől a vezetője.
Amikor 1957. május 11-én Balczó András lelkész testvérünket igazgató lelkésszé választották, az volt a kérése, hogy hadd vehesse ő át ennek a közösségi órának a szolgálatát. Vágyott a szíve közösségbe kerülni az Úr útján elindultakkal.
Megemlékezésem harmadik élménye az elmenetele előtti utolsó keddi órájának a szolgálata, 1962. június 25-én. Ma is előttem van, mennyi lelkesedéssel, örömmel, ragyogó arccal beszélt a mennyei Jeruzsálem szépségéről, Isten dicsőségéről, mindarról, amit Isten az övéinek készített. Olyan átéléssel szólt, mint aki látja a láthatatlant, akinek teljes valóság az, amiről beszél.
Amikor július elsején kora délután meghallottam az őt sirató harangszót, bármennyre fájdalmas volt a veszteség, békességgel gondoltam vissza előbbi szolgálatára, meglátva abban a mennyre elkészített szívét. Szerető tisztelettel emlékezem vissza szolgálatának áldásaira: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” (Zsid 13,7)
Urbán Erzsébet
*
Igen, Atyám, mert így volt kedves előtted!
1962. július 1-én, ötvenöt éves korában az Úr váratlanul hazahívta szolgáját, a gyülekezet szeretett lelkipásztorát, Balczó Andrást. Július 3-án a bokortanyákból bevezető utak feketéllettek a gyászruhás emberektől, akik megrendült szívvel igyekeztek a Nagytemplomban elhelyezett ravatalhoz a temetési istentiszteletre. Megyer Lajos esperes a Mt 11,26 alapján vigasztalt az örök élet beszédével: „Igen, atyám, mert így volt kedves előtted!” A nyitott sírnál a lelkésztárs és barát, Rőzse István búcsúztatott:
„Tudom, hogy ilyenkor minden szó fáj. A legmélyebb együttérzés, a leggyöngédebb szeretet szavának is éle van, amely sebez. Mégsem hallgathatunk. Nem tehetjük, hogy riadt tekintettel, megrendült szívvel némán, csukott ajakkal hantoljuk el ezt a koporsót.
Döbbent szívünk szavakat keres, meg akar nyilatkozni mindenképpen. Még akkor is, ha ez a koporsó sziklafal, amelyen nem tör keresztül odaátra semmi jajszó, semmi beszéd. Ha sírunk, ha beszélünk, csak saját visszavert hangunkat halljuk, de akkor is elmondjuk: Balczó András elégedett szívű ember, kedves munkatársunk! Köszönjük a tanítást!
Életében és váratlan halálában Urunk szava valósult meg: »Aki elveszti az életét énértem, megtalálja azt« (Mt 16,25). Égette szívét, vesztegette életét a tiszta ige keresésében, annak hamisítatlan megszólaltatásában, az »igen-igen, a nem-nem« nagy szabályának hétköznapi kérdésekben, szószéki igehirdetésekben való megvalósításában. Nem engedett megalkudni egy jottányit sem senki kedvéért. Nehéz tanyai, sáros, fagyos, motoros útjain nem egyszer leállította agyonstrapált szíve, figyelmeztetve őt: ez már tékozlás! … De hát el lehet-e kárhoztatni a harctéren elesett katonát, hogy miért nem hagyta ott posztját, kerülve a halálos veszedelmet? Bizony nem. Ugyanígy nem lehet kárhoztatni a lelkipásztort sem, aki hívei szolgálatában égeti el a szívét.
Öt nappal ezelőtt egyik kedves hívünk és barátunk sírja előtt Balczó András imádságban a Lázár sírja előtt síró Jézust szólítgatta. Most mi is, az ő munkatársai, és ti, Szerettei, fogjuk meg a felettünk síró Jézus kezét és könyörögjünk: Urunk tartsd bennünk a hitet, hogy ez a te elégedett szívű, életét elvesztegetett, gyarló szolgád megtalálta az Életet. Ámen.”
Híd, 2023/4.
