Hulej Enikő
Nem vagyok valami nagy autós, ezért Budapest külső kerületeiben szívesen vezetek, de a belvárosba általában nem megyek be kocsival
Letöltés: 2006-05-31.mp3(5,61 MB)
Pláne nem a délutáni csúcsforgalom és a többsávos dugók idején. Ezt az álláspontomat azonban nemrég keresztülhúzta az élet.Egyik esti gyülekezeti alkalmunkra rendszeresen ellátogatnak egy belvárosi otthon idős lakói is, akiknek szállításához olyankor az otthon kisbuszát veszik igénybe. Ezúttal ezt nem tudták házon belül megoldani, ezért a szervező néni hozzánk fordult segítségért. Én lettem hát az egyik sofőr, míg egyik ifisünk a másik.
Szorongva készültem erre a fuvarra. Ismerve az Üllői út hétköznap délután 5 óra körüli forgalmát és azt, hogy pontosan nem is tudom, hová kell mennünk, hol van egyirányú utca, meg ilyesmi, hát nem éreztem valami csábítónak a feladatot. Sofőrtársam ugyan mondta, hogy majd ő megy előttem, és nekem csak követnem kell őt, de én biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb úgyis elveszítjük egymást. Mert hát amilyen béna vagyok...
Végül aztán nem volt vészes a dolog, mert vezetőm valóban figyelt arra, hogy el ne maradjak tőle. A sárga lámpánál, ahol ő még átmehetett volna, inkább megállt. A sávunkba erőszakosan bejutni akarót előzékenyen maga elé engedte. S amikor látta, hogy nem sikerült olyan ügyesen kijutnom a szélső sávba, és a közénk került autók miatt nem biztos, hogy észreveszem, mikor kell jobbra kanyarodnunk, ezért egy kis manőverezéssel visszaverekedte magát elém.
Szerencsésen megjártuk hát az utat, és a nénik nagyon élvezték az esti alkalmat.
Ez az élmény azonban elgondolkodtatott. Vezetőnek lenni egyáltalán nem könnyű, hiszen akkor felelősséggel tartozunk a ránk bízottakért. Figyelnünk kell arra, hogy lépést tudnak-e tartani velünk, és látják-e világosan, hogy melyik úton kell haladniuk és milyen tempóban? De a nehézségek a másik oldalon is jelentkeznek, mert követni egy vezetőt néha nem olyan egyszerű. Felvenni a tempóját, észrevenni az irányváltásokat, céltudatosan haladni mögötte, de ugyanakkor nem beleütközni a mellettünk ugyancsak határozottan közlekedőbe, bizony körültekintő figyelmet igényel. És nem csak a közlekedésben, hanem az életben is. Sőt a hívő életben is.
Krisztus az, aki vezet bennünket. Előttünk jár, utat mutat, és közben figyel, hogy tudjuk-e őt követni. Ha nem, akkor lassabbra fogja a tempót. Ha túl későn vettük észre az irányváltásait, és fenyeget a veszély, hogy elveszítjük őt szem elől, akkor visszajön értünk.
Őt követni nem jelent görcsös erőlködést, hanem boldog bizonyosságot. Azt, hogy nem vagyok a saját alkalmatlanságomra utalva, és nem kell, hogy az aggodalom és csüggedés vegyen erőt rajtam. Azt, hogy ha figyelek Isten igéjére, akkor naponta kapok onnan útmutatást azokhoz a kérdésekhez, amik foglalkoztatnak. Azt, hogy ha Jézus Krisztusra, mint Uramra és Megváltómra tekintek, akkor azt is tudhatom, hogy ha véget ér az életem, akkor egy csodálatos folytatásban lesz részem, és akkor végre egészen közel kerülök az Istenhez.
Kedves hallgatóm, bátorítani szeretnélek téged arra, hogy ismerd fel Jézus Krisztusban a te igazi vezetődet, vagy ha már felismerted, akkor erősödj meg abban, hogy mit jelent őt követni, és rábízni magunkat az ő vezetésére. És biztatásként emlékeztetlek téged ennek az évnek az igéjére, Isten ígéretére, ami így hangzik: "Nem maradok el tőled, nem hagylak el."
