Kinczler Zsuzsanna ének-zene és zeneelmélet-tanár, egyházzenész. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerzett doktori fokozatot. Tanított a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban, dolgozott szolfézstanárként, majd az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanára lett. 2016-tól a Károli Gáspár Református Egyetem Egyházzenei és Zenepedagógiai Tanszékének főiskolai tanára. A cinkotai evangélikus gyülekezet kántora csaknem harminc esztendeje.
Már gyerekként eldöntötted, hogy énekkel, zenével szeretnél foglalkozni?
Ez elég hamar eldőlt. A gyerekkoromat a kőbányai evangélikus gyülekezetben töltöttem, ahol édesanyám kántor volt, édesapám pedig felügyelő. Nem minden program alatt volt gyermekfoglalkozás, de mivel a szüleink mindig ott voltak, így nekünk is menni kellett velük.
Veöreös Imre bácsi, a lelkészünk, tudós ember volt, a prédikációi egy gyerek számára nem mindig voltak érthetőek. Számomra az orgonazene és az éneklés volt érdekes az istentiszteleten. Az, hogy zenével fogok foglalkozni, hamar kiderült, de hogy egyházzenész leszek, nem, hiszen ilyen állás akkoriban nem létezett.
Milyen utat jártál be zenei tanulmányaidban?
Zongorázni és csellózni tanultam. A zongoratanárom azt mondta: „Ennek a gyereknek zenésznek kell lennie!”. Egy ideig arról volt szó, hogy csellista leszek, de nem tudtam egy hangszer mellett elköteleződni. Mindent kipróbáltam, amit csak lehetett. Harsonáztam, orgonáltam, ütőhangszeren is játszottam. Most is ezerfelé visz az érdeklődésem.
Végül az tűnt számomra megfelelőnek, hogy középiskolai ének-zene tanár, karvezető legyek, mert akkor taníthatok, foglalkozhatok zenével, és eközben éppen az a jó, ha minél több hangszert meg tudok szólaltatni.
Az I. László – ma Kőbányai Szent László – Gimnáziumba jártam, speciális angol szakra. Egy ideig az is felmerült, hogy nyelvekkel kellene foglalkoznom. Schulek Mátyás volt az angoltanárom, aki később a Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatója lett.
Végül a karvezetés mellett döntöttem. Tizenkilenc évesen felvettek a Zeneakadémiára, ami egy nagyon másfajta világ volt. Nehéz volt bekerülni, örültünk, hogy sikerült, de sok csalódás is érte az embert, mert kezdő hallgatóként hirtelen a zenészranglétra legaljára került a nagy művészek között. Ezt a lépcsőt végig kellett járni. 1989-ben végeztem, akkor még nem volt a Zeneakadémián egyházzenei képzés.
Németországban tanulhattál egyházzenét is ezt követően.
Mindenképpen szerettem volna külföldön is tanulni valamennyi ideig. Szerettem utazni, és addig csak Kőbányán a zeneiskolában, és a kőbányai gyülekezetben éltem. Először Izlandra hívtak, ahol szerették volna meghonosítani a Kodály-módszert. Végül Finnországba adtam be a jelentkezésemet, de onnan hónapokig nem érkezett válasz.
A fóti kántorképzőben odalépett hozzám Trajtler Gábor: „Hallom, hogy a finnek nem válaszolnak. Nem lenne kedved Németországba menni ösztöndíjjal?” Ezzel a váratlan fordulattal lettem a herfordi Hochschule für Kirchenmusik hallgatója.
Mit adott neked mindez szakmailag, és mit tett hozzá a további utadhoz?
Szakmailag és magánéletileg is nagyon sokat hozott ez a közel három év. Felszabadultságot adott. Az itthoni zenetanítási elvek után egészen más zenepedagógiai világot ismertem meg.
Elindult bennem az egyházzene iránti érdeklődés. Rengeteget lehetett muzsikálni a gyülekezetekben. Hétről hétre zenés áhítatokat tartottak, és mi, hallgatók, énekeltünk, csellóztunk, furulyáztunk. Ez nagyon sokat jelentett. Ott találtam meg a helyemet, ott derült ki számomra, hogy ezt a sokszínűséget kerestem. Volt, hogy egy esküvőn én voltam a dobos a Szentivánéji álom nyitányában, a következő hétvégén aztán a fúvósokkal mentünk szerepelni. Közben aktívan magánénekeltem, és azzal kerestem a kenyerem, hogy esküvőkön szólót énekeltem.
Úgy tudom, Németországban ismerted meg a férjedet is. Miután hazajöttél, milyen folytatás következett?
Igen, a férjem az orgonatanárom volt. 1992-ben jöttem haza, Herbert 1993-ban jött utánam, és ezután született a két fiunk.
Nehéz volt hazatérni, mert az említett sokszínűséget nem találtam meg itthon. A Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba kerültem énektanárnak. Ez nehéz terep volt számomra.
Idővel Muntag Andor és Trajtler Gábor hívtak az evangélikus teológiára, így kezdtem el tanítani a levelező hitoktató hallgatókat. A felnőtt korosztály már nagyon is nekem való, most is nagyon szeretem őket tanítani. A fiatalokhoz a cseperedő gyerekeim révén kerültem közelebb.
Hogyan tanítottad a gyerekeidet a zene szeretetére? Miket énekeltél nekik?
Én egy énekes alkat vagyok. Ha fölébredek, énekelek, és amíg lefekszem, énekelek, ameddig a hangom bírja… Nem könyvből énekeltünk a gyerekekkel, hanem fejből azt, ami éppen eszembe jutott. Később, amikor szerettem volna, hogy az egyházi énekeket jobban megismerjék, volt egy olyan szokásunk, hogy reggel, a sietős óvodába indulások után a kocsiban énekeltünk és imádkoztunk. Ez a kettő elválaszthatatlan volt.
El szoktam mondani hallgatóknak és szülőknek, hogy kutatások is bizonyítják – ez a szakterületem –, hogy a gyerek zenei érdeklődése attól függ, amit a szülők és a környezetük elé tárnak. A zenei anyanyelvet mi, szülők adjuk.
Az egyik fiam a Deák térre, a másik a Fasorba járt. Nagyon alapos zenei nevelést kaptak Bence Gábortól, illetve Nováky Andreától. Amikor kicsik voltak, mindig velem jöttek a cinkotai énekkar próbáira. Este a fürdésnél az összes aznap tanult szólamot el tudták énekelni.
Hogyan történt nálatok a hitbeli nevelés? Egyáltalán nevelni kell erre a gyerekeket, vagy a szülők hitét idővel magukévá teszik?
A gyerek utánoz, ismétel, követ. Látták, hogy én hogyan állok a hithez, és talán ez hagyott bennük legerősebben nyomot. De jártak gyülekezetbe, este és reggel együtt imádkoztunk, kánont énekeltünk.
Ez az áldott kisgyerekkor, tudjuk, el szokott múlni. Azért intenzíven visszajártunk a kőbányai gyülekezetbe, különösen, amíg a szüleim éltek. Oda jártak a gyerekek hittanra, ott konfirmáltak. A gimnáziumban pedig adott volt a hitre nevelés.
Ha visszatekintesz eddigi életedre, látod-e benne, hogy Isten hogyan vezetett?
Sok nehézség volt az életemben, de az sosem kérdőjeleződött meg bennem, hogy Isten lát és vezet engem. Sok mindenben vitáztam vele, és sokat ostromoltam, de utólag mindig kiderült, hogy mindent megkaptam, amire szükségem volt. Azt vallom, hogy engem Isten vezetett és szeretett. Az összes gond ellenére jó úton tartott, és a döntéseimben mindig velem volt. Én erre hagyatkozom.
Akármi is történik velem, egy ponton mindig úgy érzem, mintha elkapnának, és akkor kikerülök abból a szituációból. Megtanultam, hogy nagyon türelmesen kell várni. Ami pedig nem érik be, másképp alakul, azt el kell engedni; amit szükséges, be kell látni, meg kell vallani.
Azt mondhatjuk, hogy Istennel könnyebb lesz minden, de attól még nem lesz könnyű végigjárni életünk útját.
Könnyűnek semmiképpen nem nevezném! A nehéz helyzetekben is segítenek a korálok – valami éneksor mindig eszembe szokott jutni. Ez egy hatalmas megtartó erő.
Amit még nagyon hiányolok az istentiszteleteinkből, az a belülről fakadó hálaadás. Sok mindent szeretne az ember, de álljunk meg hálát adni is mindazért, amit eddig kaptunk! Érdemes kicsit megfigyelni az istentiszteleti közvetítések felvételein – felekezettől függetlenül –, hogy milyen arccal ülünk ott. Mondjuk, hogy hálát adunk, de úgy, hogy arcizmunk se rezdül.
Az éneklés is kezd kikopni a mindennapjainkból. Megváltozott a zenéhez való hozzáállásunk, pedig ez nagyon hiányzik a fiataloknak és a gyerekeknek is. Tudatosan kell felvállalni a felnőtteknek, az egyetemistáknak, a gyülekezetnek, hogy igen, erre időt és energiát szeretnék fordítani, mert ez fontos. Ami leginkább hiányzott az embereknek a Covid-járvány ideje alatt, amikor nem mehettünk együtt templomba, az a közös éneklés volt. A lelkeket megmozgató részt nem lehet online közvetítéssel pótolni.
Kántorként mit látsz küldetésednek, mi a mai kántorok feladata?
A legfontosabb a folyamatos gyülekezeti szolgálat és munka a közösségben. A gyülekezeteknek állandóságra, kiszámíthatóságra van szükségük.
A cinkotai gyülekezet szlovák gyökerű, itt nagyon szeretnek énekelni. Harminc éve ülök az orgonapadban, és ez alatt az idő alatt teljes családtörténeteket láttam; születéstől halálig, válástól újraházasodásig. Olyan kántorokra lenne szükség, akik huzamosabb ideig vannak egy gyülekezetben, és együtt tudnak élni a közösség örömeivel, bánataival, és zeneileg kísérik ezeket a folyamatokat.
Egyházzenei területen melyik feladatodat említenéd szívesen?
Amiről szívesen beszélek, az az európai protestáns egyházzenészek szervezete, az ECPCM (European Conference for Protestant Church Music). 2011 óta tevékenykedek a vezetőségben, és minden évben kétszer két hétvégére elutazom, hogy Európa-szerte megismerjem gyülekezetek életét zenei szempontból.
Nagyon érdekes azt látni, hogy az ehhez a szervezethez tartozó tizenhat ország mennyire különböző. Mi az egységen dolgozunk, de mindig beszélgetünk az egymást építő különbségekről is.
Milyen éneket vagy bibliai részt tudnál felidézni, amelyik fontos számodra?
Amit mostanában mindennap ismételgetek, a következő: „Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám” (Mt 8,8). És talán még egy kedves énekemből, a 277. evangélikus énekeskönyvi énekből ez a sor: „Légy velünk hűségeddel, megtartó Úristen, adj erőt, hogy megálljunk mindvégig a hitben”.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2022/1.
