„Áldjad, én lelkem, a dicsőség örök királyát!” – ez az ének járt a szívében azon az éjszakán, amikor újszülött kisfiáért aggódott és imádkozott. Hogyan élte meg ezt a próbatételt, és milyen szerepe van az életében a hitnek? Erről beszélgettünk Zsemberovszky Veronikával, az aszódi evangélikus gyülekezet hitoktatójával, kétgyermekes édesanyával.

A legtöbben úgy vélik, egy hitoktató a templomban nőtt fel. Így volt veled is?

Pici gyermekkorom óta a gyülekezet tagja vagyok. A nagymamám mindig elvitt magával a templomba, tőle tanultam imádkozni. Óvodáskorom óta jártam hittanra. Anna néni, a doktor néni volt a hitoktatóm, rengeteg történetet, éneket tanultam tőle. Ma is emlékszem ezekre, és tovább is adtam a gyermekeimnek, tanítványaimnak. Akkoriban jártam templomba, mert tudtam, hogy Isten szeret, vigyáz rám, és úgy éreztem, valamit adnom kell neki cserébe.

Ez mikor változott meg?

Biológia–környezettan szakot végeztem, ahol sok mindent megtudtam a természetről. Egy molekuláris biológia órához kötném a fordulópontot, amikor a jelátviteli folyamatokról tanultunk, s arról, hogyan működnek az enzimek, fehérjék. Csak fogtam a fejem! Annyira összerendezett módon működik a világ, és már egy sejt is olyan bonyolult folyamatokat tartalmaz, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez a véletlen műve, és ebben nincs ott Isten!

Sokan mondják, a hit és a tudomány kizárja egymást, pedig aki igazán belemélyed a tudományba, eljut Istenhez. Téged tehát az vitt közel Istenhez, hogy megláttad a Teremtőt a teremtett világ összefüggéseiben. Aztán hogy volt tovább?

Jelentkeztem Aszódon a Petőfi Sándor Gimnáziumba, ahol biológia szakos tanári állást hirdettek. Egyszakosként nehéz elhelyezkedni, de ahogy kijöttem az államvizsgáról, megcsörrent a telefonom, állásinterjúra hívtak. Ez hitben járásom meghatározó eseménye, mert rájöttem, Isten feladatot szán nekem.

Ez az iskola evangélikus?

Nem. Aszódon két gimnázium van, én az államiban kezdtem el tanítani.

A felvételi beszélgetésre való behívásban miért érezted azt, hogy Isten ad feladatot? Hol volt ebben ott Isten, ha nem egyházi intézménybe kerültél?

Valószínűnek látszott, hogy nem sikerül elhelyezkedni, mégis ahogy lezárult számomra a tanulmányi időszak, azonnal léphettem a következőbe. Éreztem, hogy Istennek célja van azzal, hogy használjam a tudást, amit megszereztem.

Hogy lettél hitoktató azok után, hogy elkezdtél biológiát tanítani egy állami iskolában?

A gimnáziumban engem bíztak meg az ökoiskola feladataival. Sokat foglalkoztam a fenntarthatósággal és részt vettem egy humánökológia tanfolyamon, amit egykori tanárom, Takács-Sánta András tartott. Foglalkoztatott, hogy keresztyénként hogy viszonyuljak az egészhez. Azt a tanácsot kaptam, hogy keressem fel Béres Tamást, aki keresztyén szempontból közelíti meg a témát. Ő sok olvasmányt ajánlott, többek között a teremtés heti füzeteket, s egyre nagyobb kíváncsiság ébredt bennem a teológia iránt.

Kezembe került egy szórólap is, amelyen szabadegyetemi előadásokat hirdettek az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Tetszettek a témák, és elhatároztam, elmegyek az előadásokra. S ekkoriban mondta a lelkészem, Lőrincz Csaba, hogy a gyülekezetben szükség lenne hitoktatóra.

Hol tartasz most a teológiai tanulmányaiddal?

A szakdolgozat leadása előtt állok. Az államvizsgán már túl vagyok, úgyhogy ez az utolsó próbatétel.

De már egy ideje szolgálsz, ha jól tudom.

Most a második kisfiammal vagyok gyesen, mellette félállásban hitoktatóként dolgozom. Tanítok két óvodában Aszódon és Kartalon, a versegi oviban, két általános iskolai csoportban és a fiúnevelő intézetben.

Az intézetben szoktad biztatni a fiúkat, hogy saját szavaikkal imádkozzanak. Honnan kaptál erre indíttatást?

Sokáig gondot okozott nekem ez a fajta imádság. Hálás vagyok egy kedves barátnőmnek a gyülekezetből, aki egyszer felvetette, mi lenne, ha imaközösséget alakítanánk. Féltem ettől, de már az első alkalom nagyon felszabadító volt. Egyre többször imádkoztunk, aztán másokat is bevontunk.

A gyerekeknél ezt nem erőltettem, de amikor elkezdtem járni a fiúnevelő intézetbe, úgy éreztem, olyan sok feszültség van bennük, olyan sok szomorúságot, fájdalmat hordoznak, hogy tettem egy javaslatot: mindenki elmondhatná, ami a szívében van. Féltem kicsit, hogy elbohóckodják, de már az első alkalommal többen részt vettek benne, és nagyon meghatóak voltak az őszinte szavak, amiket kimondtak.

Hogy fogalmaznád meg: Mi haszna van az imádságnak?

Amikor körben ülünk és elmondjuk az imáinkat, az támogató légkört teremt, mert ilyenkor nemcsak magunkért imádkozunk, hanem halljuk azt is, hogy a másik értünk imádkozik. Értem is szoktak imádkozni, és jó érzés, amikor a maguk nyers módján megköszönik, hogy hétről hétre bejárok hozzájuk. És nekik is jó, ha én imádkozom értük vagy ők imádkoznak egymásért. Ez gyakran előfordul.

Volt olyan helyzet az életedben, amikor nagyon rászorultál az imádságra?

Kisebbik fiam, Lócika, a születésekor agyvérzést kapott. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam segíteni és nem kaptam válaszokat. Születése másnapján elvitték őt egy másik kórházba. Este jöttek érte, és csak annyit mondtak, hogy baj van, de nyugodjak meg, menjek vissza a szobámba és próbáljak aludni. Az volt életem leghosszabb éjszakája, azt hittem, soha nem lesz vége.

Sokszor megfordult a fejemben korábban: olyan szép az életem, sok áldásban volt részem, gyönyörű családom van. Mi lesz, ha jön egy próbatétel, és nem tudok megállni a hitemben? Amikor egyedül voltam a kórházi szobában, beugrott, hogy ez egy ilyen helyzet. De eszembe jutott egy ének is, amit az énekkar az esküvőnkön énekelt: „Áldjad, én lelkem, a dicsőség örök királyát!” (Evangélikus énekeskönyv 57.). Zokogtam, de megpróbáltam énekelni, és ez adott egy kis megerősítést. Aludni persze nem tudtam.

Aztán reggel benyitott a takarító néni. Látta, hogy ki vannak sírva a szemeim, és megkérdezte, mi a baj. Elmondtam, mire ő ezt felelte: „Fiatalasszony, ne aggódjon, én majd imádkozom magáért!”

Aztán Lóci után mentünk. Szörnyű volt! Csövek lógtak ki belőle, gépre volt kötve. Újra sírni kezdtem, de jött egy gondolat: neki nem síró anyukára van most szüksége. S akkor valahogy megint megerősödtem.

Közben folyamatosan imádkoztam, s mikor a családunk és a gyülekezetünk megtudta, mi történt, ők is ezt tették. Én akkor éltem át, milyen nagy szükség van arra, hogy az ember mögött imádkozó közösség legyen. Nagyon kedves pillanat volt – akkor már egy harmadik kórházban voltunk –, amikor a felügyelő asszony, aki éppen a vasárnapi iskolát tartotta, imádkozott a gyerekekkel a kis Lóciért. Lefényképezte a gyerekeket és elküldte nekem, s én tudtam, hogy ők ott szívből értünk imádkoztak. És lelkész úr is az istentiszteletek alkalmával imádkozott értünk, ez hatalmas támaszt jelentett nekünk.

Kérdeztem, mi haszna az imádságnak. Szóval akkor életet ment.

Igen, így van! Korábban nem voltam ilyen helyzetben, hogy ennyire rá lettünk volna szorulva az imádságra, de ekkor megtapasztaltuk, mekkora ereje van.

Az otthonotokban beszélgetünk. Mikor megérkeztem, Lóci fogadott, közölte, hogy kétéves és bemutatta a macskát… Nem látszik, hogy bármilyen problémája volt. Ez csoda! Teljesen rendbe jött?

Igen, hála Istennek, már semmilyen tünet nem utal az agyvérzésre. Csak annyi, hogy egy shuntöt kellett beültetni a kis fejébe, ami lehetővé teszi, hogy az agyvíz távozzon a kamráiból.

Nehezen tudtam elképzelni, hogyan lehet a nehézségek közepette ennyire közel kerülni Istenhez, de csodálatos emberekkel találkoztam a kórházban, akiktől rengeteget tanultam arról, hogy mennyire fontos, hogy teljesen Istenre bízzuk magunkat.

A testvére hogyan élte meg ezt?

Regő nagyon várta, és elképzelte, hogy megtanítja őt focizni meg ilyen nagyfiús dolgokra. Amikor Lóci megszületett és Regő bejött a kórházba, már tudták, hogy valami probléma van, de egy pillanatra kiadták a kérésemre, hogy legalább a testvére hadd lássa. Attól kezdve elég hosszú idő eltelt, mire újra láthatta, mert heteken át kórházban voltunk.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor először hazahoztuk. Regő hazajött az óvodából és beültünk Lóci szobájába. Én akkoriban napi szinten bejártam Lócihoz a kórházba, úgyhogy Regő nem számított rá, hogy a testvére otthon van. Ültünk a kisszobában, játszottunk a szőnyegen, és egyszerűen nem akarta észrevenni az alvó kisbabát, ezért megkértem, hogy egy pelenkát tegyen az ágy szélére. Akkor vette észre! Elkezdett ugrálni, annyira örült! Aztán sajnos vissza kellett mennünk a kórházba, mert Lóci négy műtéten esett át, mire működni kezdett a shuntje.

Amikor be kellett feküdnünk a műtétekre, akkor Regő az apukájával maradt itthon. Nagyon nehéz volt, hogy nem lehetünk együtt, csak a látogatásokon láthatjuk egymást, de nagyon türelmes volt, nem sírt, sőt biztatott, hogy minden rendben lesz. Mindig mondta: Anya, imádkoztunk Lóciért apával…

Mennyire érzed nehéznek, hogy őszintén beszélgess a gyerekekkel nehéz témákról?

Hittanórán felmerülnek ilyenek, például húsvét ünnepe kapcsán is. A nagypénteki eseményeket nem egyszerű átadni az óvodásoknak, de nem is a kereszt foglalkoztatta most őket, hanem inkább a feltámadás. Beszélgettünk arról, hogy Jézus testben támadt fel, és ezt ígéri azoknak is, akik hisznek benne.

Milyen módszereket, segédeszközöket használsz a hittanórákon?

Szeretem eljátszani a történeteket, és Képes Bibliát is szoktam vinni. Ahol kevesebben vannak, oda színezőt is, de nagy létszámú csoportoknál nagy káosz tud kerekedni, úgyhogy nekik inkább hazaküldöm a színezőt. Sok éneket tanítok, főleg olyanokat, amelyeket mutogathatunk, mert ezáltal könnyebben megtanulják. Gitárral kísérem az énekeket – szemrehányást is tesznek, ha véletlenül elfelejtem vinni, úgyhogy erre nagyon figyelek.

Most ismerkedem egy újdonsággal, a Godly play módszerrel. Egyszerű, természetes anyagokból készült eszközök kellenek hozzá, kis fabábuk segítségével mondjuk el a történetet. Nagyon tetszik ebben, hogy olyan körülményeket teremt, ami hozzásegít ahhoz, hogy én is el tudjak csendesedni, és a gyerekek is tudjanak figyelni.

Női kört is tartasz. Mesélnél egy kicsit erről?

Tavaly kezdtük. A fiatal anyukák nagyon sok terhet hordoznak, s nekem már volt tapasztalatom a téren, hogy sokkal könnyebb, ha Jézus segít hordozni ezeket. Sokan egyedül próbálkoznak és nem találják a válaszokat, a kiutat. Gondoltam, hogy létrehoznánk egy olyan közösséget, ahol támogatói lehetnénk egymásnak. Fontos, hogy biblikus témára épüljenek a beszélgetések, és hogy az ige fényében próbáljuk meg megtalálni a válaszokat.

Van-e olyan ige, ami számodra meghatározó?

„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12,2) Próbálunk a többséghez igazodni, ezért sokszor kerülhetünk olyan helyzetbe, ami nem Istennek tetsző, de érezzük a nyomást: mégiscsak, így szokás… Meg kell állnunk szilárdan a hitünkben és vállalni a konfrontációt.

Nagy küzdelem ez számomra. Bizonyos dolgokkal kapcsolatban van meggyőződésem, de nem mindig van erőm, hogy azt mondjam: Márpedig ez nem helyes! Féltem ettől a gyerekeimet és a gyülekezetet is, és sokat imádkozom azért, hogy legyen elég bölcsességünk és tisztán lássuk, mi az Isten akarata, és szilárdan meg is tudjunk állni.

A napi csendességedet hogyan tartod meg?

A hajnali órákban tudok az elcsendesedésre, az Istennel való közösségre időt szakítani. Amikor még mindenki alszik, én felkelek, beülök a kedvenc fotelembe, és igét olvasok, imádkozom. A Mai igét is szoktam olvasni, mert ebben sok életszerű, bátorító gondolat van, amely sokszor nagyon aktuális számomra.

Amikor hívtál, hogy szeretnél interjút készíteni, akkor egy ilyen hajnali időszakban leültem és végiggondoltam életem főbb állomásait. Rájöttem, hogy Isten gondviselését és szeretetét egész életemben nyomon kísérhetem. Jó volt meglátni, hogy nem kell erőlködnöm, hogy úgy legyen, ahogy én akarom, hanem bátran Istenre bízhatom magam. Ő velem volt a tanulmányaim során, megmutatta ott magát, és velünk volt a nehézségeink közepette is. Nap mint nap érzem, hogy a megfelelő embereket a megfelelő pillanatban irányítja hozzám, és tudom, hogy ez ezután is így lesz.

Hulej Enikő

Az interjú meghallgatható itt.

Híd, 2022/3.