A házasság – terveink szerint – egy teljes életre szól. Ha egy betegség vagy más tragédia mégis elragadja mellőlünk a társunkat, nagyon nehéz lehet a helyreállás, a továbblépés. Interjúnkban párkeresésről, megözvegyülésről, a fájdalmak között is megtapasztalt reménységről szól Mészáros Kálmán baptista lelkész.
Milyen módon készültél keresztyén fiatalként a párkeresésre és a házasságra?
Gyerekként, fiatalként Pécsett laktam. Ott jutottam tizenhat évesen hitre. Ezután kaptam először Istentől elhívást a lelkészi pályára, amire csak később, nagy harcok után mondtam igent. Amint elkezdtem volna a teológiát, behívtak katonának. A párválasztás kérdése – ami folyamatosan imatémám volt – ilyen helyzetben talált engem. Végzős koromban már olyan társra vágytam, aki a küldetésben támogatni fog, és ugyanúgy gondolkodik, mint én.
Tóka Gyöngyvért, aki az első feleségem lett, még Pécsről ismertem, ahol ő főiskolán tanult. Jelnek tekintettem, amikor Budapesten összefutottunk, miután évekig nem találkoztunk egymással. Hamar kiderült, hogy sok mindenről hasonlóképpen gondolkodunk. A legfontosabbnak azt tartottam, hogy ugyanabban a világnézetben járjunk, hiszen az Istenhez való ragaszkodásunk életünknek a legbensőbb kérdése. Néhány hónap után igent mondott a lánykérésemre.
A közös életetekben hogyan jelent meg a közös szolgálat? Később hogyan gyarapodott a családotok?
A közös életünk Győrben kezdődött, ahol induló kis gyülekezetek között szolgáltam. Nemcsak feleség, hanem olyan hitbéli társ volt ő, akivel gyönyörűség volt ez a munka. A kis Trabantunkban több időt töltöttünk, mint otthon. A feleségem mindig szívesen jött velem az útjaimra, ahol kántorként is segítette a szolgálatot. Mindennek az volt az áldása, hogy közösen alakultunk, közösen éltük át a próbákat, az örömöket, és ez még inkább összekötött bennünket.
Hét év után meghívást kaptunk a clevelandi magyar gyülekezetbe. Addigra megszületett a három gyermekünk. Meghatározó volt számunkra az a négy Amerikában töltött év. Amikor hazahívtak, a székesfehérvári gyülekezet lelkésze, később pedig a baptista egyház megválasztott elnöke lettem. Ebben és 1992-től a baptista teológia egyháztörténelem tanáraként végzett munkámban is próbáltam kamatoztatni, amit addig tanultam.
Örömmel vállaltam mindezt családommal együtt. Feleségem a női szolgálatokban képviselte a közösségünket, felekezetközi módon és európai szinten egyaránt. Rendkívül tehetséges volt mindebben. Nagyon harmonikus, szép házasságban éltünk, amelynek minden pillanata mintaszerű és áldott volt.
Végül mindent felforgatott egy bizonyos végzetes diagnózis.
Komoly hitpróbát jelentett nekünk és gyermekeinknek, amikor a feleségemnek egyszer csak egy súlyos betegséggel kellett szembenéznie. Mindannyiunk hite megméretett ezekben az élethelyzetekben. Megmutatkozott, hogy ki az az Isten, aki szeret minket, és ennek ellenére megengedi, hogy ilyen mélységeket éljünk meg.
Miután megtudta az emlőrák diagnózisát, attól számítva két évig tartott a küzdelem. Egy évvel a műtét után a vizsgálatok azt mutatták, hogy feleségem tünetmentes, de máshol egy áttéttel mégiscsak jelen volt a szervezetében a gyilkos kór. Azáltal, hogy pont ebben a figyelem középpontjában lévő életszakaszunkban történt velünk mindez, hatalmas üzenetté vált másoknak az ő – mondhatjuk – diadalmas elmenetele.
A Lydia keresztyén női magazin 2003. évi 1. számának címlapján Gyöngyvér mosolyog. Mi ennek a története?
Barátai, a magazin készítői merészen kérdezték többek között arról, hogy mi lesz, ha nem gyógyul meg. Ő leírta, hogy ezt az eshetőséget is beleszámítja a hitébe. Teljes reménységgel szólt az örök élete felől.
A válaszokat még ő adta fel postán, majd eltelt néhány hónap. Aztán mégis bekövetkezett a dráma, hogy negyvennyolc évesen az Úrhoz költözött. Azon a napon a kórházban voltam mellette, fogtam a kezét, és megszólalt a sípszó: itt a vége. Összeomolva mentem haza, ahol a postás átnyújtotta az újságot, amelynek a címlapján ő mosolygott. Ilyen isteni időzítéssel lépett ki ebből a világból, így üzent a családjának, a gyülekezetnek és a sorstársainak. Önmagában vigasztaló látni valakit nem keserűséggel, hanem a teljesség felé tartva elmenni.
A gyerekekben hogyan történt meg az édesanyjuk elengedése?
Ők is ott ültek édesanyjuk ágya mellett, és mély beszélgetéseket folytattak vele. Gyöngyvér próbálta őket testamentumszerűen felkészíteni arra, ha nélküle kell a felnőttkort megélniük. De így is összezuhantunk, amikor végül meghalt. Egymásba kapaszkodva, sírva kértük az Urat, hogy állítson talpra minket. Én mint férj, édesapa, lelki munkás, egyházvezető is mindent át kellett hogy értékeljek magamban. Hosszú hónapok alatt próbáltam eszmélődni.
Mire van szüksége leginkább egy édesanyának vagy édesapának, ha társ nélkül marad a gyerekeivel?
Nagyon sokszor sírva készültem az igehirdetésre, és a gyermekeim imádsága, ahogy körbefogtak, erősített meg, hogy fel tudjak menni a szószékre, vagy hogy ki tudjak állni emberek elé. Mindenkiben az együttérzést láttam ott, ahol csak megfordultam.
Azt tanácsolnám a hasonló helyzetben lévőknek, hogy ne a magányt válasszák, és a magukba zuhanást. Mi pedig vonjuk magunkhoz őket. Óriási segítséget jelent egy özvegységre jutott házastárs számára, hogy beszélhet az érzéseiről.
Mit tehet egy házastárs, amikor a párja fájdalmak között küzd, és neki kell támogatnia a társát?
Nagyon fontos, hogy ne hagyjuk magára a szenvedő társunkat. Csodálatos a menyegzőn elmondani a fogadalmat, de amikor az élet adja a boldogtalan órákat, akkor Isten számonkéri ezt rajtunk. Csak legyünk ott, hogy aki éppen búcsúzik az élettől, tudja, hogy valaki hűségesen őrzi még az álmát is. Nekem megadatott, hogy egészen az utolsó pillanatig ott lehettem Gyöngyvér mellett. Egy győztest láttam benne, aki mindhalálig Jézus követe és az én hűséges társam volt.
Hogyan váltál nyitottá arra, hogy Isten újra társat küldhet melléd? Hogyan zajlott a Leilával való találkozásod?
Korábban még kísértés szintjén sem jelentkezett, hogy mással is hasonló kapcsolatba kerüljek, mint a feleségemmel. Ugyanakkor azon kezdtem gondolkodni, hogy Isten hogyan állíthat talpra úgy, hogy ott legyen abban a „mégis”.
Tahiban, egy pályázat eredményhirdetésén találkoztunk először Leilával. Ő késve érkezett, és éppen felszólították a színpadra, hogy gratuláljanak neki az első díjat érdemlő könyvéért. Ezt követően teljes természetességgel a mellettem mint egyházelnök mellett kihagyott helyre ült le. Akkor tudtam meg tőle, hogy éppen annak a gyülekezetnek a történetéről írt, amelyből a volt feleségem is származik. Azt gondoltam, hogy ez nem lehet véletlen… Kiderült, hogy ugyanazokat a szolgálatokat végezte Albertirsán Gyöngyvér és Leila is. A könyvéből kért tiszteletpéldányt elolvasva a szerzője iránt is egyre élénkebb érdeklődést éreztem. Elindult köztünk egy egyre sűrűbb levélváltás.
Két év alatt érett meg bennem a kérdés, hogy nem akar-e Isten ezzel valami többet adni nekünk. Megkérdeztem erről Leilát, de adtam neki időt a válaszra. Egy nap váratlanul üzenet érkezett: Igen! Akkor én ijedtem meg, de tudtam, hogy ha Isten van mögötte, abból áldás fakad. Gyermekeim a támogatásukról biztosítottak, és amikor lelkész apósom megtudta, hogy Leiláról van szó, akit ő gyermekkora óta ismer, visszavonta a kijelentését, hogy az ő lánya nyomába senki nem léphet. Gyönyörű imádsága, amelyet felettünk mondott el a menyegzőnkön, nagy erőt jelentett számomra.
Leila orvos és egyetemi tanár, jelenleg a Testnevelési Egyetemen tanít. Olyan csodát éltünk át, hogy ebben az új házasságban is három gyermekem született. Vigasztalás számomra idősebb és fiatalabb gyermekeim derűs hozzáállása és támogató szeretete. Isten jót gondolt el felőlünk, ő a helyreállítás Istene! A lelkészi szolgálatomat is védetté tette az Úrban köttetett új házasságom.
Milyen édesapává váltál az új családodban? Mit éltek meg ebben a házasságban?
Utólag látom, hogy sokkal több időt, figyelmet kellett volna a gyermekeimnek szánnom az első fészekalj idején. Bűnbánattal mondom ezt, de hálával látom, hogy ennek ellenére nagyon egészséges gondolkodásúak, hitben járnak. Ők mondják, hogy mennyivel jobb a mostani kisgyermekeimnek, mert sokkal több személyes foglalkozást kapnak tőlem. Isten kárpótlásszerűen egy olyan békességes családot adott, ami megújította a szolgálatban való lendületemet is. Hála és köszönet van a szívemben Isten iránt ezért.
Csodálatos, amit Leilával is átélek. Azon túl, hogy feleség, édesanya, egyetemi tanár, nagy derűvel és lendülettel felvállalta az egyházunkban a szolgálatot a Baptisták az Egészségért mozgalomban közel száz orvossal, egészségügyben dolgozó emberrel együtt. Emellett – az első feleségem iránti tiszteletből – bekapcsolódott az úgynevezett Szívpárna Program világmozgalomba. Frissen mellműtött nőknek és szívműtéteken átesetteknek visznek a kórházakba saját kézzel varrt szív alakú párnákat, rajtuk vigasztaló igeversekkel.
Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen feleséget rendelt mellém Isten – egyszer is csodálatos volt, de hogy még egyszer megtette, ez felfoghatatlan! Bátorítom azokat, akik hasonló helyzetben vannak, hogy ne adják fel! Bízzanak az Úrban, és ő gondoskodni fog a folytatásról – vagy így, vagy úgy.
Erdészné Kárpáti Judit
Híd, 2020/3.
Képek az interjúban: Mészárosné Tóka Gyöngyvér és Mészáros Kálmán / Renáta, Gyöngyvér, Illés, Kálmán és Gyöngyvirág
A lenti képek:
Mészárosné dr. Seres Leila és Mészáros Kálmán / Alatta: Kálmán, Lídia, Leila, Kristóf, Gyöngyvirág, Eliza és Illés
