Dr. Tolnay Lajos szülész-nőgyógyász főorvos még a ’70-es években tért meg, azóta mélyen gyökerező Krisztus-hite határozza meg életét, hivatását. Empátiával, odafigyeléssel fordul betegei felé: nemcsak testi, de lelki problémáikra is gyógymódot kínál. Tapasztalatai alapján tud mesélni arról, hogy milyen generációkon átívelő tabuk szövik át életünket.
Mi jut eszébe a tabu szó kapcsán?
Tabu az, amit nem lehet érinteni, amiről nem tanácsos beszélni. Arra törekszem, hogy a rendelőben semmi se legyen tabu, ami általában az életben annak minősül. A szakmám azt a felelősséget is rója rám, hogy tudatosítsam a betegeimmel: a gyógyuláshoz sok mindennek napvilágra kell kerülnie. Fontos az is, hogy az orvos azt sugározza: előtte föl lehet, föl kell tenni azokat a kérdéseket, amelyek másutt tabunak számítanak.
Melyek a leggyakoribb tabuk, amikkel találkozik? Az elmúlt évtizedekben változtak ezek a nők körében?
Ha egy nő bántalmazás sértettje, arról ritkán beszél önként. Csak a tünetek alapján tudjuk eldönteni, hogy kell-e azonnal lépéseket tenni. Vagy sok nő nem tudja, hogy az édesanyja mikor élte át a menopauzát, mert ez mind a mai napig tabu. Az idősebb hölgyek a változás kora körül tabuként élik meg a szexualitással összefüggő problémákat. A fiatal lányok számára pedig a fogamzásgátlás a tabu. Sajnos nem a szüleiktől, hanem az internetről, sokszor téves információk alapján tájékozódnak. De találkozom a testiséggel összefüggő tabuk mellett lelki, mentális tabukkal is: szorongással, depresszióval. Ezekről sem szívesen beszélünk, mert még ma is stigmatizáció, megbélyegzés kötődik hozzájuk a társadalomban.
Az idegrendszerünk nem napi huszonnégy óra masszív információfeldolgozásra van teremtve! Ne csodálkozzunk, ha ötvenéves korunkra „elege lesz” ebből. Ezt a tabut – a pszichológushoz fordulást – is ideje lenne ledönteni. Az információs forradalom következtében ma könnyebb az interneten tájékozódni. Az emberi kommunikáció hiányos volta miatt pedig vannak berögzült tabuk, amelyekről generációk sora egyáltalán nem tud, nem mer beszélni egymással. Nincs köztük intim viszony.
Az Ön életében mi számít tabunak? Van-e olyan, amit semmiképpen nem tenne meg?
Bármelyik szakmához tartozhatnak etikai elvek, amelyekhez az embernek tartania kell magát. Az én hivatásomban is van, amiről nem szokás beszélni. Ilyen az abortusz kérdése. Fiatal orvos koromban volt egyfajta „szakmai megvetés” irántam, mert soha, semmilyen körülmények között nem vállalom az elvégzését. Ez valójában több, mint tabu: a saját erkölcsiségét érinti annak, aki rendszeresen végzi. A bűneink mindig visszahatnak ránk, ezt sem lehet tartósan büntetlenül végezni. Előbb vagy utóbb megvannak a maga „gyümölcsei”. Felőrli az idegrendszerét az orvosnak az a lelkiismereti szenvedés, amit ez okoz.
Vannak-e még más szakmai tabuk is a nőgyógyászatban?
Az iménti példának van egy másik vetülete. Nagyszerű koraszülött-ellátásunk van Magyarországon, de nem sikerül lecsökkenteni a koraszülések számát! Lengyelországban megtiltották a művi abortuszok végzését, és ezzel évek óta számszerűleg kimutathatóan csökken a koraszülések száma. Erről sem „illik” szakmai közegben beszélni, pedig tudományosan megerősített tény.
Ma egynapos sebészi beavatkozás az abortusz. Etikai kérdés az elvégzése. Ne kerteljünk: sokaknak ez nagy anyagi haszonnal jár. De említhetném a méheltávolítással járó műtétek rendkívül nagy számát is, ami Amerikában az ötven év körüli női populáció mintegy ötven százalékát érinti. Ez is egy jól fizető műtét, a későbbiekben azonban a beteg számára számtalan veszélyt rejt. Eközben éppen Magyarországon szabadalmaztatták azt a gyógyszert, amely a méh miómájának gyógyítására szolgál, s a beteg, aki hozzám jön, még csak nem is hallott a gyógyszerről korábban az orvosaitól.
Akkor ezek rendkívül erkölcstelen tabuk.
Általában a tabuk és az erkölcsök összefüggenek! Érdemes így tekinteni rájuk, hiszen kísértések vagy valódi bűnök vannak mögöttük, amelyeket le kell leplezni, hogy védekezni tudjunk ellenük.
Mi a véleménye a hálapénzről? Tipikus egészségügyi tabu.
Nehéz kérdés ez, amelyet hetven éve hordoz magával a magyar orvostársadalom. Nemrég az orvosi kamarának volt egy kongresszusa, ahol sokadszorra ez is téma volt. Sajnos nem látom azt a szándékot, hogy meg szeretnék oldani e kényes kérdést. Sokak számára kényelmes: adóelkerülés, pluszjövedelem. A betegek azonban nem mindig kapnak több vagy jobb ellátást a hálapénz ellenében! Itt, az irgalmasrendi kórházban senki sem kérhet hálapénzt.
Egy másik kérdés, amit ritkán szoktunk ettől elválasztani, hogy a betegek egy része szeretné kifejezni a háláját. Szerencsésebbnek tartottam, amikor olyan helyen dolgoztam, ahol a pácienseim a kertjükből hoztak gyümölcsöt, zöldséget, vagy aki állatot tartott, annak a húsát. Úgy vélem, ez a forma nem idegen a bibliai szemlélettől. Ahogyan az önkéntes hálaáldozatot Isten elé visszük – és itt felhívom a figyelmet az önkéntes szóra –, az mindig kedves az Isten előtt. Nem ellentétes a Szentírástól, ha ajándékot viszünk – ha az valóban hálaajándék és önkéntes. A hálapénz azonban azt jelenti, hogy szeretnénk valamit megvásárolni, noha hazánkban minden biztosítottnak ingyenesen jár az egészségügyi ellátás, és terhesgondozásra is mindenki jogosult.
De nem mindegy, hogy valaki hol él, mennyi idő alatt jut szakemberhez.
Tény, hogy óriási különbségek vannak. Ekkor kerül elő a boríték, felgyorsul az ellátás – de ez nem erkölcsös, ez senkinek sem jó! Csak nagy erkölcsi megalkuvások árán lehet ebből a szakmából meggazdagodni, és az mindig valaki másnak a rovására megy. Ha nem több helyen kellene dolgoznia egy orvosnak, hogy tisztes megélhetése legyen, nem oszlana meg az ideje és az energiája több munkahely között, hanem egy helyről kapná a jövedelmét – akkor már lehetne szankcionálni, ha valaki hálapénzt fogad el. Hosszú lesz odáig az út.
Jézus gyógyítási történetei szinte mind felérnek egy tabudöntögetéssel. Leprást, vérfolyásos asszonyt érint, szombaton gyógyít. Olyanokkal tart kapcsolatot, akiket a kora társadalma megvetett.
A hitem számára fontosak ezek a történetek. Jézus soha nem idegenkedett senkitől! A napi orvosi praxisban mindenféle beteg előfordul, és bőrszínétől, származásától, intelligenciájától, társadalmi állásától függetlenül mindenkinek ugyanarra van szüksége: hogy tiszteletet, megbecsülést kapjon, és hogy meg tudjam gyógyítani.
Az is nagyon tanulságos, hogy Jézus mindig egy kérdést tett fel. „Meg akarsz gyógyulni? Mit akarsz, hogy tegyek veled?” A betegnek ugyanis tisztában kell lennie ezzel, és el kell tudnia mondani. Az orvos csak eszköz lehet a gyógyításban. Az a tapasztalatom, hogy az Istennel való kapcsolata révén egy istenfélő orvos háta mögött másfajta bölcsesség áll, mint annak, aki nem hívő. Jézus is mindig az Atyával való kapcsolatából merített. Elemi erejű gyógyításai messiási jelek voltak, ezt senki más nem csinálhatja utána, de a mi napi gyógyítási praxisunkban is ugyanez az Istentől kapott bölcsesség szükséges. Persze ez nem mentesít minket attól, hogy szakmailag továbbképezzük magunkat. Jézusnak erre nem volt szüksége. Számomra meggyőző, hogy milyen kevés eszközzel, de milyen hatékonyan gyógyított. Sokszor a szavával: „Menj el, mosd meg magad a Siloám tavában, és meggyógyulsz.”
A gyógyító Jézus a hívő orvos számára tehát külön is példakép.
Tanulmányoztam azt is – újfent a tabuhoz közelítve –, hogy ő hogyan mert és tudott úgy feltenni kérdéseket, hogy a betegség mögött a valódi problémákat találta meg. Nagyon tanulságos Jézus gyógyítói attitűdje. Ebből az odafordulásból szeretnék minél többet a hétköznapi gyakorlatomban átvenni. A tabukat is szeretném ilyen módon megközelíteni: hogy ne legyen fal, vagy ha van, akkor az tudjon leomlani, hogy a beteg meggyógyulhasson. Sokszor megvan a bűntudat, de nem találják a megtérés módját.
Mindennapi gyakorlat a Jézussal való kapcsolatom. Reggel vele kelek, este vele zárom a napot. Hiszem, hogy a Lélek ma is tud inspirálni, hogy feltegyek egy kérdést, vagy eszembe juttat valamit: végeztessek el még egy, nem szokványos vizsgálatot, stb. Ezt nem tudom mással magyarázni, mint inspirációval! A Lélek által folyamatos kapcsolatunk van Istennel, aki látja, hogy éppen miben vagyunk, ki miért jön ide. Ha meg tudom teremteni a feltételeit, hogy megnyíljon a beteg, és elmondja, mi a valódi baja, akkor a tabuk fölé emelkedhetünk. S ha van rá orvosi megoldás, azt megtalálhatom, ha pedig nem orvosi, akkor arról is beszélünk, ha nem utasítja el.
Mit gondol, mit tehetnénk, hogy kevesebb tabu álljon közénk? Hogy őszintébbek legyünk a kényes témákat illetően is?
Az imádkozás nagyon fontos, de amit nagyon hiányolok a mai keresztyén társadalomból, az a bizonyságtétel intézménye. Gyülekezeti szinten és kisebb csoportokban is. Akár a betegségekből való gyógyulásainkban, akár a szexualitásban, a párkapcsolatunkban hogyan vezetett Isten? Ezekre a hittapasztalatokra szüksége van a fiatal generációnak! Néha egészen elemi dolgok nem kerülnek át anyákról lányokra, apákról fiúkra. Miközben a világ információs sztrádái kinyíltak, az emberek közötti információcsere – amely sokkal megbízhatóbb és mélyebb, s folyamatos kontrollt jelent – rosszabbul működik. A megtérésünk élményei „nem arra valók”, hogy megtartsuk magunknak, ücsörögjünk rajtuk! Ezzel megfosztunk másokat valami fontos információtól. Isten szabadításait tovább kell adnunk. Váljon ez a kegyességünk részévé! Hívő orvosok az életvezetés szempontjából hasznos, tabudöntő témákat tudnának feltárni. A keresztyén értelmiség bevonása nem hanyagolható el. A Krisztusról való bizonyságtétel nem csak a lelkész vasárnapi feladata. A próféták sem csak papi személyek voltak. Ma is vannak, akikre Isten szavakat bíz, hogy a tabuk ledőljenek, a bűnöket megbánjuk, és az Istennel való kapcsolat újból élővé váljon.
Stifner-Kőháti Dorottya
Híd, 2019/4.
