Keress közösséget – Mondd el – Gyászold meg – Sirasd meg – Engedd el
Marossy Attila írása a Híd magazinból
Keress közösséget
A Biblia rendkívül nagyra értékeli az emberi közösséget. „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! […] Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor” – énekli a 133. zsoltár, és a Biblia számos története is arról tanúskodik, hogy a korabeli ember rendkívül komolyan vette a közösség gyógyító erejét.
Haláleset és gyász esetén a vigasztalás, a közös gyászolás kifejezett intézmény volt az ókori Közel-Keleten; Jób könyvében például három barát kerekedik útra, hogy megvigasztalják barátjukat, és ruhájukat megtépve együtt gyászoljanak vele (Jób 2,11–13). A közösség gyógyító erejét számos pszichológiai vizsgálat is igazolja. Egy 2020-as publikáció például (tizenhat korábbi kutatást elemezve) azt találta, hogy hirtelen vagy erőszakos halál esetén az elhunyt hozzátartozói körében szignifikánsan csökkennek a depressziós és poszttraumás tünetek, ha a gyászukat közösségben élhetik meg (Scott, Pittman et. al. 2020).
Sajnálatos módon a tömegtársadalmak elmagányosodása a szenvedőket, gyászolókat is egyedüllétre ítéli, és sok helyzetben nehéz új közösségre, barátokra lelni. Ha ilyen helyzetbe kerültünk, ne hagyjuk magunkat! Keressünk közösséget, barátokat, akik támogatni tudnak, és akiket mi is támogathatunk. Ha új helyre költöztünk, a helyi gyülekezet felkeresésére bár elsőre nem mindenki veszi rá magát könnyen, de ez nagyon jó kezdet!
Mondd el
Az elmagányosodás egyik következménye, hogy sokszor egyszerűen nincs kinek beszélni a minket ért veszteségekről, még akkor sem, ha szeretnénk és szükségünk lenne rá. Sokan teljesen magukba fojtják a fájdalmat, nem képesek vagy nem is akarnak beszélni róla, abban a reményben, hogy ha nem beszélnek róla, kevésbé fáj vagy hamarabb elmúlik a fájdalom.
A Biblia korában, mint Jób könyvében is látjuk, rendkívül fontos volt az együtt vigasztalás intézménye. A gyászolót meglátogatták, vele együtt sírtak; korabeli szokás szerint megszaggatták a köntösüket, hamut szórtak a fejükre, és vele együtt töltöttek el egy egész hetet (Jób 2,11–13). Sajnos a modern társadalmakban, különösen nagyvárosban, ezek a közösségi formák jóformán megszűntek, és a Covid-járvány miatti távolságtartás még tovább csökkentette az emberi érintkezések számát és időtartamát. Az elfojtott, ki nem beszélt veszteségek azonban még mélyebb fájdalmakhoz vezetnek.
A pszichológiai kutatások szerint a kimondott, leírt, megfogalmazott fájdalom, legyen szó halálesetről, válásról, munkanélküliségről vagy bármi másról, jelentősen hozzájárul a fizikai és lelki talpra állásban is (pl. Pennebaker 2018). Ne féljünk megfogalmazni, átbeszélni ezeket, keressünk lelki társakat családban, barátok között, gyülekezetben vagy akár az online térben is. Ha nincs kinek elmondani, egy napló is sokat segíthet.
Gyászold meg
A Bibliában számos szokás kapcsolódik a gyászhoz. Azontúl, hogy siratóéneket énekeltek, gyászba öltöztek és kopaszra nyiratkoztak (Ez 27,31); a fejükre földet vagy port szórtak (pl. 1Sám 4,12; Józs 7,6), hamuba ültek vagy feküdtek (Ez 27,30), mezítláb jártak (Ez 24,17) és megtépték a ruhájukat (Jób 2,12).
Hasonló gyászrituálék más kultúrákból is ismertek, sőt egyes vallási vagy etnikai csoportok mind a mai napig őriznek és gyakorolnak hasonló szokásokat. A gyász szertartásait számos antropológiai és pszichológiai kutatás vizsgálta. Egy amerikai kutatássorozatban azt vizsgálták, hogy különböző társadalmi csoportok milyen rituálékat követtek vagy akár alakítottak ki egy-egy súlyos veszteség feldolgozása során. A kutatás egyik stádiumában a kutatók saját maguk is dolgoztak ki rituálékat, és azt kérték a gyászolóktól, hogy ezeket kövessék (pl. rajzolják le egy papírra az érzéseiket, majd erre hintsenek sót és a rajzot tépjék össze stb.). A kutatás végső konklúziója az lett, hogy mindenféle rituálé, amely ismétlődő cselekményekből áll, és a veszteség feldolgozására irányul, a kivitelezés módjától függetlenül jelentősen csökkenti a gyászolók fájdalmát és diszkomfort érzetét (Vitelli 2014).
A kutatás fényében érthető, hogy a tradicionális gyászrituálék elmaradása, a modern tömegkultúra kényszerítő hatása, hogy a fájdalmunk mellett (is) siessünk el, milyen nagy extra terhet rak ránk napjainkban. A helyzet azonban nem reménytelen! Magunk is alakíthatunk ki segítő szokásokat, és ehhez a ruháinkat sem szükséges megszaggatnunk. Egy esti gyertyagyújtás, rövid imádság máris kimeríti a segítő rituálé fogalmát; vagy betérhetünk reggelenként egy közeli templomba munka előtt elmondani egy Miatyánkot. Végső soron Isten szeretete, közelsége az, ami enyhíti a fájdalmunkat, de a kialakított apró szokások sokat segítenek az elcsendesedésben és önreflexióban is.
Sirasd meg
Ad Vingerhoets holland professzor kutatásai szerint a nők 30–64 alkalommal sírnak évente, míg a férfiak csupán 6–17-szer, annak ellenére, hogy fájdalmas veszteségek egyaránt érik mindkét nemet, és a sírás ugyanolyan pozitív hatással van mind a férfiakra és a nőkre. A férfiak könnytelenségének egyszerre van biológiai és kulturális oka is. Míg az ún. erősebb nemben alacsonyabb a sírásért is felelős prolaktin hormon szintje, a társadalom erre még rá is erősít azzal, hogy a sírást már kisfiú korban gyengeségnek vagy akár szégyennek állítja be.
A sírás tabuja még nehezebbé teszi, különösen férfiak számára, a fájdalmak elhordozását és feldolgozását. Pedig még Jézusról is feljegyzi a Biblia, hogy gyászában eleredtek a könnyei: „Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, háborgott lelkében, és megrendült […], (majd) könnyekre fakadt” (Jn 11,33.35). Ez az ige különösen a férfiakhoz szól: ne szégyelld a könnyeidet! Ez is egy olyan rendkívüli képességünk, amely segít a lelki egyensúlyunk megtalálásában és a veszteségeink feldolgozásában: „Boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4)
Engedd el
„Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak” – tartja a Prédikátor (3,4). A gyász és a siratás teljesen természetes folyamatok, de nem tarthatnak bennünket végérvényesen letaglózva. A földi léthez hozzátartozik az időhöz kötöttség, a rendelkezésünkre álló időben kell megélnünk örömöt és szomorúságot, szeretetet és gyászt. A fentebb tárgyalt szokások, módszerek mind azt a célt szolgálják, hogy a gyász leteltével megnyugvást találjunk, és a szép emlékeket megőrizve tovább tudjunk lépni. Ugyanez vonatkozik más jellegű veszteségekre, például szakításra, válásra, végérvényes búcsúzásra is.
Sokszor nagyon-nagyon nehéz elengedni azt, akihez vagy amihez ragaszkodunk, de szükséges a testi-lelki egészségünk érdekében, hiszen még más feladataink is vannak e világon… A gyász idejét nem átlépve vagy megrövidítve, hanem végigimádkozva, átélve, megélve őrizzük meg a szépet és jót, és engedjük el, amit kell. Erre Jézus is példát mutatott, amikor az őt sirató szülőanyját hatalmas lélekjelenléttel elengedte és egy tanítványára bízta: „Asszony, íme a te fiad!” (Jn 19,26). Adja Isten, hogy őbenne és szerető embertársaink között mindnyájan megnyugvást és békességet találjunk.
Marossy Attila
A szerző teológus.
Híd, 2022/1. szám
A magazin megrendelhető:
