A megbocsátásról (cikk)

Hálaadás egykori presbiter testvérekért – Szeverényi János írása

 

Reménnyel teli izgalommal érkeztünk a jól megpakolt IFA teherautóval 1984-ben első szolgálati helyünkre, Gerendásra. Feleségem a második babát várta. Erzsike nagy szeretettel fogadott, tudta, hogy a fárasztó útról érkezve jólesik a jó szó és az étel.

Ötvenöt éves volt, friss nyugdíjasként beiratkozott a teológia levelező tagozatára. Örült a fiatal lelkésznek, a közös szolgálatnak. Sokat beszélgettünk, imádkoztunk és a szolgálatba is bevontam.

Ekkor érkezett a rossz hír: Erzsike rákos. A szegedi klinikán az orvos személyesen mondta nekem, hogy nincs sok remény. A szokásos csütörtök esti bibliaóráról korábban soha nem hiányzott. Most ő a klinikán, mi pedig a gyülekezeti teremben imádkoztunk érte a kis csapattal. Ezúttal Istentől kapott szabadsággal, reménységgel kértem Erzsike gyógyulását – és megtörtént a csoda, visszakerült a gyülekezeti munkába. Még közel húsz évet kapott az Úrtól.

Ennél még nagyobb csoda volt lelki megújulása. Teljes értékű munkatársam lett, együtt látogattunk, vittünk betegeknek úrvacsorát, ő helyettesített a vasárnapi istentiszteleteken is, ha mennem kellett más gyülekezetbe. A rendszerváltás előtt sikerült bejutnunk az iskolába, ebben is erősített, és ő is vállalt hittanórákat. Mire befejeződött a csorvás–gerendási szolgálatom, Erzsike szinte minden területen pótolni tudott.

Évek múlva meglátogattam. A virágzó meggyfák közül jött elő, ahogy szokott, mosolyogva. Naptól cserzett arcáról sugárzott a hit. Azt panaszolta, hogy a kilenc meggyfa szépen virágzik ugyan, de nem terem.

Uram, hálát adok Mezőfi Erzsébetért is, akinek hite sok és jó gyümölcsöt termett!

Csorváson a nyolcvanas években mélyponton volt a gyülekezet. Évek óta nem volt keresztelő, konfirmáció, esküvő. Kevesen jártak templomba, ők is nagyobbrészt hetven év körüliek. Már a parókia eladása is szóba került. De volt egy kis lelkes csapat és annak egy kiemelkedő személyisége: Csizmadia Antalné, Marika néni és mellette Tóni bácsi, hűséges férje. Ott éltem át annak valóságát, hogy Isten gyermekeinek – e körön belül a lelkészeknek és a presbitereknek – a munkaköri leírása a favágástól a halottak feltámasztásáig mindent magában foglal.

Marika néni ekkor már elmúlt hetven, de teli volt hittel, lelkesedéssel, ötletekkel. „Jánoskám, megoldjuk, Isten megsegít!” – mondogatta. Mindent együtt csináltunk: imádkozás, bibliaolvasás, tervezés, takarítás, árokásás. Meszeltük a gyülekezeti termet, festettük a kerítést, szerveztük a programokat, megbeszéltük a látogatásokat. Unokája lehettem volna, de elfogadott munkatársnak, testvérnek. Amikor közeledett a presbiterválasztás, kértem, hogy vállalja el ezt is. Csodálkozva kérdezte, hogy miért, az nem az ő dolga. Mire én: „Marika néni az igazi presbiter!” Az én kedvemért még a presbiterséget is elvállalta.

Micsoda ajándék egy ilyen gyülekezeti tag! Kezdő, tapasztalatlan lelkész mellé áll, biztatja, segíti, erősíti.

Uram, áldalak Csizmadia Antalné, Marika néniért!

Urunk után Józsi bácsi és Irénke, a felesége volt számomra fix pont kelenföldi és budai egyházmegyei szolgálatom idején. Amikor kissé szorongva léptem a templomba, tekintetem először őket kereste. Igazi testvérek, munkatársak, barátok voltak. Érezni lehetett a felém sugárzó biztatást: itt vagyunk, segítünk, imádkozunk. Józsi bácsival megkaptuk az egyházmegye vezetésének felelősségét is. Mindenhová együtt mentünk. Végigbeszélgettük az utat, volt miről. Ritkán tapasztalható egységben láttuk az Úr ügyét, az egyházat, társadalmat, politikát. Biztonságot jelentett számomra, hogy minden programon – megyei közgyűlés, helyi presbiteri értekezletek – jegyzetelt. Erre nem kellett külön felkérnem. Rázósabb kérdéseknél azonnal megtalálta az egyházi törvény oda vonatkozó paragrafusát. Négy templom építését és más beruházások ügyét segítettük a Budai Egyházmegyében. A kettős iga nem billegett, együtt húztuk a kocsit. Budáról intézte a számára kedves tolnanémedi gyülekezet ügyét is.

A finisben sokszor voltunk együtt az ágyánál a családja körében. Fájdalmai ellenére is a derű, kedvesség, jóindulat és hit sugárzott belőle.

Uram, köszönöm dr. Győri Józsefet, az igazi presbitert neked!

Szeverényi János

Evangélikus Élet, 2018. április 8.

 

A cikk az Evangélikus Életben