A megbocsátásról (cikk)

A meditáció a Lelkipásztor folyóiratban jelent meg.

„Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10)

Illúziók nélküli küldetéstudattal kezdtem lelkészi szolgálatomat. Azon töprengtem például, hogy ha kitör az ébredés a gyülekezetben és olyan sokan leszünk, hogy nem férünk, hogyan bővíthetjük majd a gyülekezeti termet. Komolyan gondoltam. Reménykedve készültem az első ifjúsági bibliaórára: imádkoztam, plakátoltam, hirdettem, hívogattam. Kissé lelombozott, hogy csak egy kamasz jött el apja kísértében. Fizetés alig volt, a cserépkályhák bűzösen füstöltek, a nyolc méter mély kút bedöglött. Utólag hálát adtam ezért, mert az udvari árnyékszék és az emésztő között volt a kút, így a víz, amit ittunk, fertőzött volt. Nagy hóban gyalogoltam át a falut vasárnap délután, hogy valaki vigyen el autóval a szomszéd településen élő kútfúró mesterhez. Senki nem akadt, aki segített volna. Elkeseredtem és összeszorult a torkom, mivel második babát váró feleségem és kisfiam fáztak. Őket felraktam a pesti gyorsra, menjenek anyósomékhoz. A hit mártírjaként léptem be a bibliaórára, bocsánatot kértem borostás képemért, mivel víz nélkül nem tudtam borotválkozni. Hátha átérzik mostoha sorsomat és rádöbbennek, milyen mulasztása van a gyülekezetnek felénk. Igazán mellbevágott egy presbiter kioktató válasza: hólében is lehet mosakodni. Nem állítom, hogy könnyű volt megtartanom ezt a bibliaórát. A plébános segített a kályhák kitisztításában, kutat is fúrattam, teltek a napok, családom is megérkezett.

A gyülekezet felügyelője nagyapám lehetett volna életkora szerint. Igazán tevékeny volt, egy programot sem hagyott ki, sokat tett korábban is a gyülekezetért. Még a Deák téri templomba is felutazott, hogy találkozzon Káldy püspökkel. Kinézte az EvÉletből, hogy mikor prédikál ott. Így festette le a találkozást: „Odaléptem hozzá, megcsókoltam két oldalról és azt mondtam neki: adjon papot gyülekezetünknek!” Egy gond volt csak elnöktársammal: időnként ittasan jött a gyülekezetbe, bibliaórára, temetésre. Az énekeket is ő vezette, azt is, amit nem ismert… Egy alkalommal a temető öltözőjében szemezgetett egy üveggel. Luther-kabát-gombolás közben elfordultam, egye csuda, kortyoljon egyet. Iszonyatos krákogással köpte ki a pálinkának gondolt denaturált szeszt, amit a kandeláberekbe használtak. Első temetői virrasztásra belépve a ravatalozóba, a nyitott koporsó mellett, már alaposan feltöltve énekelt, ha azt éneklésnek lehet nevezni. Uramisten, mit keresek itt?! – gondoltam.

A biztosítékot az verte ki igazán, amikor ittasan imbolyogva, udvari álldogálós beszélgetés közben rádőlt a babát váró feleségemre. Na, most már elég - gondoltam! Miért nem maradtam fényképész? Másnap, még délelőtt, józan állapotában beszéltem vele.  Igyekeztem lelkipásztori lenni, amennyire ilyenkor lehetséges. Arra kértem, hogy ne jöjjön ittasan a gyülekezetbe. Ő, akit a rendőrség sem tudott kitiltani a templomból ’56 után, az én hatásomra eltűnt, hónapokig nem jött. A cseresznyefa alatt kaszáltam éppen, amikor elém lépett: Erős vár a mi Istenünk! – köszöntünk egymásnak. Tiszteletes úr, megbocsátok magának. Erre én: Úgy gondolom, hogy nincs mit megbocsátania, én nem vétettem.  Kis gondolkodás és köhintés után kérdezte: És maga megbocsát nekem? Jézusért igen, feleltem.

Helyreállt a kapcsolatunk, tiszteltük, becsültük egymást, összedolgoztunk, lett is eredménye. Évekkel később én temettem. Sírkövére ezt íratta: „Kezedre bízom lelkemet.” (Zsoltár 31, 6) Tőle tanultam a Szegény fejem hová hajtnálak… kezdetű énekünket (EÉ415). Egyik versszakáért megszerettem: „Emlékezzél te szent Fiadra: / Nem jött ő az igazakért; / Hanem magát halálra adva, / A bűnösökért onta vért. / Kik eltévedtek az úton, / Azokért jöttél, Jézusom.”

Azt még elárulom, hogy az eset kapcsán szólt hozzám a Lélek: Először azt mondta, hogy ne hisztizz! Majd így folytatta: Nem mindig könnyű a szolgálat, de pont azért vagy itt, mert baj van. Azért van ige, törvény és evangélium, egyház és gyülekezet, mert bajok vannak, mert szükség van megváltásra.

Azóta sokszor eszembe jutott ez az eset, ha nehézzé vált a lelkészi munka. Meg kell tanulni nem csodálkozni az egyház és a világ romlásán. Az orvos, ha belép a rendelőbe, nem csapja össze a kezét: mennyi beteg, és milyen rosszul néznek ki! Az orvosnak az a feladata, hogy gyógyítson. A lelkésznek pedig az, hogy hirdesse és élje az evangéliumot.

 

Szeverényi János 

Lelkipásztor, 2016/1.

 

 

Kapcsolódó anyagok:

SZJ_orszev_2013.doc 2016-1_Lelkipasztor-Szentlelek.doc