Nyomtatás

Erdészné Kárpáti Judit

A napokban a munkahelyemen keresgéltem a polcon valamit, és kezembe akadt egy könyv; a címe csak egy név volt. Ahogy belelapoztam, kiderült, hogy egy kisfiúról szól, akit baleset ért, ennek során súlyos égési sérüléseket szenvedett.

Letöltés: 2010-10-29_kulcsar.mp3(4,06 MB)

Átfutottam a könyvet, amelyet édesanyja és egy barátja írt, beszámolva mindarról, ami történt, és ahogyan átélték az eseményeket. A kétségbeesést, az egymást követő vizsgálatokat, kezeléseket, visszaesést, reménykedést...

Már sietnem kellett volna, de annyira a hatása alá kerültem ennek, hogy nagyon-nagyon nehéz szívvel és lassú lábbal hagytam csak el a házat. A könyv a kisfiú kitartásáról szólt, és az édesanyja hitéről, aki nem adta fel az imádságot, tudott erőt meríteni Istentől, és végül valóban minden rendeződőtt és jóra fordult... mégis... kicsi gyerekeinkre gondoltam. Nem tudom, hogyan lennék képes erre. Végigélni egy ilyen helyzetet.

Nem tudtam szabadulni attól a nyomasztó gondolattól, hogy mennyire törékeny az ember és mennyire hiábavaló minden futásunk, nyüzsgésünk, nincs soha biztonságban egyikünk sem a szörnyűségektől. Ezzel szembesülve vagy homokba dugjuk a fejünket, és egyensúlyozunk tovább a kötélen, vagy nagyon-nagyon el kell gondolkodnunk.

Az ilyen döbbenetes esetekről olvasnunk: ajándék, még idejében küldött segítség. Segítség abban, hogy számoljunk a valósággal, azzal, hogy nem vagyunk sebezhetetlenek. Nem élünk örökké... Vagy mégis?

Létezik a Gonosz és valóságos a jelenléte, belerondít mindenbe, ami szép, ami olyan jól megy és csupa szépet ígér. De nála még hatalmasabb valóság a Teremtő, Élő Istené, aki nem ejt ki a kezéből senkit. Talán le kéne mondani a magunk erejébe vetett hitünkről, mindenhatóságunk beképzeltségéről és beleejteni az Ő kezébe magunkat és mieinket, szeretteinket, gyermekeinket.
Ő tud rólunk, várja bátor, hitbeli lépéseinket felé, aki nem csak ebben az életben, de örökké tartó életben gondolkodik.

Megnyugodtam. Kívánom hallgatóimnak is, hogy megtapasztalják ezt, bármilyen képtelenül hangzik is. Újra fellapozva a könyvet, ma ezt találtam benne. Így biztatta az édesanyát egy barátja: "Davie az Istené, hagyd, hogy Isten vigyázzon rá!" Egy pillanatig dacosan megkeményítettem magam, azután ellazultam. Visszaadtam kisfiamat Istennek, és a félelem súlya lehullott vállaimról.

Eddig a pillanatig hajnaltól éjszakáig azon törtem a fejem, hogyan segíthetnék neki. Ezután ez már Isten problémája lesz.

"Davie," hajoltam le hozzá suttogva. "Minden rendben lesz." És ahogyan ott álltunk az ágyban fekvő kisfiú mellett, éreztem, hogy amit kimondtam, az valóban igaz."