Nyomtatás

Szeverényi János

A 2015. év igéjéről – elhangzott a Kossuth Rádióban, 2015. január 12-én.

Letöltés: MP20150112_SZJ-evigeje.mp3 (3,5 MB)

 

A 2015. év igéje

„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére.” (Róm 15,7)

 

Nem tudunk élni elfogadottság, befogadottság nélkül. Persze, néha kell az egyedüllét is, szükséges, hogy legyenek életünkben határok. De az ember valójában társas lény.
Még az Isten sem magányos, hiszen az esendő embert is a vele való élő, személyes kapcsolatra alkotta. Az első ember, Ádám is társat kapott Éva személyében. 
Időnként duzzogunk, elvonulunk, elválunk egymástól, rosszabb esetben kitör a harc, a háború, de minden érző lény mélyről fakadó vágya a közösség, a másik megtalálása.

Ahogyan József Attila Nem én kiáltok című versében írja:

„Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.”

Ady viszont megrázóan ír a szétesettségről a Kocsi-út az éjszakában című versében:

„Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.”

Én hozzáteszem: minden gyógyulásért, megváltásért kiált világunkban. Gyógyulásra van szüksége a szülő–gyermek kapcsolatnak, a házasságoknak, családoknak. Megbékélésre van szüksége a népeknek, nemzetiségeknek, vallásoknak.

A hetvenes években a Békés-megyei Doboz községben családi fotóműtermet működtettünk. Serdülő ifjúként tanultam ezt a szép mesterséget. Fényképeztem a falut, a természetet, az embereket. Egy alkalommal a község közepén elterülő ősparkban megláttam egy idős nénit rőzsét szedegetni. Hálás fotótéma. Megkértem, hogy engedje fényképeznie magát. Jó ízű beszélgetésbe elegyedtünk. Természetes, ellenállhatatlan szeretettel hívott be házukba. Kiderült, hogy idős plébános testvérével lakik. Jó volt belépni a hangulatos nyárikonyhába. Égett a tűz a sparheltben. Leültünk a fényesre kopott kis sámlikra a tűzhely elé. Mariska néni megkínált a lábaskákban lévő étellel, és hosszan szépen elbeszélgettünk. Egy idő után megkérdezte: „Janika, bemész a plébános úrhoz?”  

Az idős pap ágyban feküdt. Kedvesen nyújtotta felém kezét. Leültem az ágy szélére és beszélgettem vele is. Ez így ment éveken keresztül. Evangélikus hátterű, igazságkereső, csapongó kamaszként jó volt bemenni ezekhez az emberekhez. Azóta tudom, hogy mi vonzott oda. Az elfogadás, a befogadás. Nem akartak átnevelni, megváltoztatni, csak hívtak, elfogadtak és szerettek. Én, aki untam akkoriban a templomba járást, időnként szívesen ministráltam Steib János plébános úrnak. Megtettem neki, mert örömöt akartam szerezni a kapott szeretet miatt. Nyolcvan éves már elmúlt és olyan gyenge volt, hogy a szobájában tartott misén nem tudta az ostyát felemelni. Én ezt észrevettem és felemeltem a remegő kezet.  Az öreg pap kezében Krisztus teste.

Igen, minden ezért volt. Átélte ez a két drága öreg, hogy Krisztus őket is elfogadja, befogadja egy egyházellenes közegben is. Ezért tudtak befogadóak lenni velem is, és sokakkal.