Nyomtatás

Szeverényi Jánossal Erdészné Kárpáti Judit beszélgetett a Híd magazin világhelyzet fókuszú számában.

Március 15-ére készülve terveztük ezt a beszélgetést. Időközben kitört az ukrajnai háború, ami újabb aktualitást ad a magyarságról, a nemzetekről, háborúkról való gondolkodásnak. Hogyan tudnának a nemzetek békében élni, és mi ebben a hit szerepe?

Az emberi történelem a Szentírás tanúsága szerint egy testvérgyilkossággal kezdődött. Két Istenben hívő ember konfliktusával: Kain megölte Ábelt. Vannak, akik megbotránkoznak azon, hogy a Biblia tele van harcokkal, például a honfoglalással együtt járó mészárlásokkal. Az egyház történetét is végigkísérték a vallási háborúk. Bármilyen színezetű egy háború, mögötte többnyire gazdasági érdekek, területek birtoklásáról szóló viták húzódnak.

Szívszorító, ahogy magyar népünk 1848-ban, és később 1956-ban is összefogott az elnyomó rendszer ellen. Most pedig leterhel minket a szomszédunkban dúló háború. A világban mindig is folytak harcok. A népek, nemzetek egymásnak feszülnek, küzdenek a területükért, az önállóságukért.

A háborút, az ölést a Szentírás lényegében elítéli. Alapvető igazság: Ne ölj! De van önvédelmi reflexünk, felelősségünk. Egy édesapának meg kell védenie a családját, és egy népnek, nemzetnek is meg kell védenie magát, a városait, falvait, földjeit. Látjuk a híradóban a gyermekeikkel menekülő síró anyákat, a romok között húzós kocsival tébláboló nagymamákat. A háború maga a pokol. Ilyenkor gonosz erők szabadulnak el.

Félreértik Jézus tanítását azok, akik úgy gondolják, hogy lehet ezen a földön teljesen erőszakmentesen élni. Nem lehet. Isten is két karral uralkodik a világban: a törvénnyel és az evangéliummal. A törvényre szükség van. Szükség van a hatalomra, a rendőrségre, a határőrségre, a katonaságra. Ha ezeket feloszlatnánk, akkor végképp elszabadulna a pokol. De a jézusi tanítás – amikor azt mondja, hogy ha arcul ütnek, tartsd oda a másik arcodat is – arról szól, hogy a hitért nem viselhetünk háborút. Ebben sajnos sáros az egyház is. Elég csak a harmincéves háborúra gondolni.

Tragikus az, amit Ukrajnában látunk, hogy két keresztyén gyökerű nép, két testvérnép tartja a miséket, imádkozik, aztán a huszonéves és harmincas fiatal férfiak ölik egymást felsőbb utasításra.

A II. világháborúban két ellenséges fél egyaránt a zászlajára tűzte, hogy Isten vele van.

Tény, hogy a legtöbb háborúban mindkét oldalon imádkoznak. Valószínű, hogy az 1948-as szabadságharc idején az osztrákok is tartottak tábori misét, Magyar oldalon pedig még lelkészek is vettek részt a harcokban. Egy biztos, hogy nincs külön osztrák Isten és magyar Isten. Egy Atyánk van, aki teremtett minket.

Sokat járok határon túli területeken és az a tapasztalatom, hogy a falvakban általában szépen együtt tudnak élni a különböző nemzetiségek. Kárpátalján is bőven van rá példa, hogy oroszok, ukránok, ruszinok, magyarok békességben élnek.

Az igazolható harc a gyengék megvédése. Ukrajnában is mindkét fél imádkozik, mindkét félnek vannak indokai, de nem volna szabad csak előre menni és pusztítani a lakosságot.

Az imádkozáson kívül keresztyénként mit tehetünk a határainkon túl élő magyarokért akár békeidőben, akár háborúban?

Népünk egyik legnagyobb traumája Trianon. Ebből következett a II. világháború, az, hogy Magyarország a németek mellé állt, és hogy a kommunista korszak alatt el voltunk vágva egymástól a határon túlra szakadt magyarokkal. Kárpátalját említeni sem lehetett, hiszen a nagy Szovjetunió része volt.

Harminc éve járok Kárpátaljára és tudom, hogy tiszta magyar közösségek, működő gyülekezetek vannak ott. Megelevenedtek a református gyülekezetek. A háború és a kommunizmus tönkretette az ottani evangélikus közösségeket, de ismerünk ott élő evangélikusokat is. Az elmúlt tíz-tizenkét évben elindult egy nagyszerű vérkeringés, ahogy sok magyar megkapta a magyar állampolgárságot. A Kárpát-medencei református egyházak megalakították a Kárpátaljai Szövetséget. Évtizedek óta nem volt ilyen kedvező a helyzet.

Sajnos ez a háború most ezt is leterheli. Mégis nagyon jó hallani, hogy például a székelyföldi közösségek hozzák a segítséget a kárpátaljaiaknak. Ebben a háborús helyzetben nem nagyon illik emlegetni, de tudjuk, hogy Kárpátalján a magyarok sokat szenvedtek a szélsőnacionalista ukránoktól, és most ezek a magyarok fogadják be tízezerszámra az ukránokat. A bajon belül ez bizony nagy áttörés.

Mit tanít nekünk az 1848–49-es forradalom és a szabadságharc a jelenlegi ukrajnai helyzetre tekintettel?

Nem hasonlítható össze a két szituáció. Tény, hogy a Biblia arról beszél, hogy Isten népeket, nemzeteket teremtett. Isten akarata a sokszínűség, mégis ez okozza a konfliktusokat. A nagyobb, erősebb népek szeretik kihasználni a kisebbeket. Elég a nyugati országokra gondolni, ahogy évszázadokon keresztül gyarmatosítottak.

A 19. században osztrák dominancia volt hazánkban. Ezt a magyar szabadságérzet nehezen viselte, ezért a magyarok fellázadtak. Van valami hasonló ebben az ukrán–orosz konfliktusban is, de Ukrajna történelme azért egészen más. Magyarország több mint ezeréves önálló királyság volt, és sok eredményt elért. A török időtől kezdve szenved népünk a különböző megszállásoktól. Annak, hogy százötven évig itt volt a török, sok negatív következménye lett. Például Békés megye szinte teljesen kiürült. Ennek hatására hozták be a németeket, románokat, szlovákokat. Ebből következtek a nemzetiségiek közötti feszültségek. Ennek egyik következménye volt a trianoni békeszerződés. Összetett és bonyolult dolog ez.

Isten ma is szól, eléri szava a hívő és a nem hívő elnököket, vezetőket. Megkeresik az orosz, ukrán, amerikai vezetőket, és imádkoznak értük, üzennek nekik. Ők is ismerik Isten igéjét, és felelnek minden életért. Az egyháznak felelőssége van abban, hogy hirdesse az igazságot, a törvényt és az evangéliumot.

A 33. zsoltárban olvashatunk Isten népekkel kapcsolatos tervéről: „Semmivé teszi az Úr a nemzetek tervét, meghiúsítja a népek szándékait. De az Úr terve örökké megmarad… Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr…” Kire vonatkozhat ez?

Ez az ige Izraelnek szólt. Akkor teokrácia volt, ami azt jelenti, hogy az államvezetés egy volt az egyházi vezetéssel. Gondoljunk csak Dávidra, aki egy személyben volt próféta és király.

Ez már nem vonatkozik a liberalizmus, a racionalizmus és a szekularizmus következtében kialakult államformákra. Nem lehet elvárni egy szekuláris vezetőtől, államtól, hogy Isten igéje alapján kormányozzon. De Isten a törvény által is vezeti a világot. Egy világi vezetőtől nem lehet számon kérni a Hegyi beszéd etikáját, de a törvényt mindenképpen.

Hirdetnünk kell, hogy ma is az a nép boldog, amelynek Istene az Úr, csak tudnunk kell, hogy egy mai európai vezető nem egyházi vezető. Az egyház feladata pedig hirdetni a teljes igét, a törvényt és az evangéliumot. Parancsunk van arra, hogy evangelizáljunk, mert Jézus szavai alapján azt gondoljuk és tapasztaljuk is, hogy az evangélium olyan, mint a kovász. Ha egy tanár, egy művész, egy útépítő, egy takarítónő vagy egy politikus hitre jut, megtér, akkor sokkal jobban fogja végezni a hivatását.

Hogyan segítsen egy egyszerű keresztyén ember a maga szintjén a menekülőknek?

Sokan mondják, hogy ilyen nagy baj, ekkora menekültáradat még nem volt Európában a II. világháború óta. De azt is láthatjuk, hogy soha ennyien nem mozdultak meg segítő szándékkal. Ez nagyon szép dolog, ezt természetesen folytatni kell.

A napokban felhívtam az egyik lelkész barátomat, akinek hat gyermeke van. Amikor megkérdeztem, hogy vannak, azt mondta: „Itt van velünk az Úr!”. Ebben a tudatban él és szolgál. De végtelenül bizonytalan a helyzetük. Továbbra is imádkozni kell, írni, telefonálni, adakozni. Ha vége lesz ennek a pokoli időszaknak, akkor pedig még inkább fel kell frissíteni a kapcsolatokat.

Híd, 2022/2.