Nyomtatás

Bácskai Károly az Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Teológia Tanszékének munkatársa, egyetemi docens. A beszélgetésben felidézi útját, amely során irodalom- és sportszerető fiatalból Isten követőjévé, lelkésszé és tanárrá vált.

Szolgálati területed az Újszövetség tanítása. Mielőtt mai feladataidról kérdezlek, beszélj magadról! Hol születtél, milyen családban nőttél föl? Hogyan érintett gyermekkorodban a keresztyénség?

Budapesti születésű vagyok. Édesapám gépészmérnök volt, édesanyám középiskolai tanár. Egy öcsém van. Nyugodt és békés gyermekkorom volt. Szüleim egymás felé is nyitottsággal, kedvességgel viszonyultak, és ezt a példát mutatták nekünk. Ezért nagyon hálás vagyok.
Édesanyám rokonságában vannak evangélikus lelkészek is, édesapám családja római katolikus hátterű, szintén összetartó, kedves közösség.

Ez nagyon szép és hálára méltó, de aztán jött a kamaszkor. Semmiféle konfliktus, lázadás nem következett?

Komoly ellenkezések, lázadások nem voltak. A kamaszkor magával hozott bizonyos fokú eltávolodást, egyéni gondolatokat, de ezek nem kifelé való lázadásban nyilvánultak meg egyikünknél sem, hanem inkább belső útkeresés formájában. Ilyenkor az ember szembesül a leendő felnőtt önmagával. Az első lépéseket teszi ezen az úton, ránehezedik az elmúlás súlya, fölméri, hogy fel kell nőni, és ezek a gondolatok, érzések belső konfliktusokhoz vezetnek. Érdekes módon az irodalom segítségével belül próbáltam megtalálni az élet értelmét. Végül aztán ez vezetett a hithez és a megállapodáshoz az egyház világában. Legfőképpen a jézusi útra találás során, amiért megint csak nagyon hálás vagyok.

Kérlek, beszélj kicsit részletesebben az Istennel való találkozásodról! Hogy történt?

Kisgyermekkoromban mondogattam édesanyámnak, hogy lelkész leszek. A követendő példa számomra a tonzúrás, csuhás barát volt, aki mindenkivel kedves, segítőkész. Édesanyám mindig azt mondta, hogy ez szép elgondolás, kisfiam, de valami még hiányzik hozzá. Akkor még nem tudtam, hogy a hitről beszél, ami az alapfeltétele a keresztyén életnek.

Ezután vargabetűk következtek. Újságíró szerettem volna lenni és tanár, közben sportoltam, és a testnevelés is vonzott. Mígnem a befelé fordulás és belső keresgélés során ébredtem rá lassacskán, hogy minden, ami az ember rendelkezésére áll a világban – legyen az szépirodalom, sport vagy bármilyen szellemi tevékenység – véges. A legvégső válaszokat, amelyek igazán érdeklik az embert, hogy honnan jövünk, hová tartunk, ezek nem válaszolják meg.

  Ezen útkeresés során jutottam el immár nagykamaszként, érettségizőként egy diáktáborba, ahol komolyan beszélgettem művészlelkekkel, mert ez egy sport- és képzőművész tábor volt. Az egyik fiú hazafelé a vonaton hallgatta az én útkeresésem hosszú mondatait. Ennyi volt a tömör válasza: „Károly, én hiszek a Teremtőben”. Nem meggyőzni akarva mondta ezt, hanem inkább summázva az én hosszú monológomat, hogy nem értelmetlen a töprengés. Egy értelme van: rádöbbenni arra, hogy Isten teremtményei, gyermekei vagyunk. Ekkor kezdődött bennem valami konkrétabb keresés, ami ha nem is egy csapásra, de a folyamat eredményeként értelmet adott mindennek, ami addig nem állt össze.

Ebben az időben már olvastad a Bibliát?

Elkezdtem érdeklődni iránta. Édesanyámnak volt egy régi gyermekkori Bibliája, amelyben még a csecsemőkori hajtincseinket is őrizgette. Azt olvasgattam, és megfogott a Szentírás szövege, hiszen arról volt szó benne, hogy kicsoda a Teremtő, aki az életem gyöngyeit felfűzte egy szálra.

Ezután az irodalom, a sport és minden, amit tettem, a Teremtő szolgálatába kezdett állni. A szál, amire az életgyöngyök felfűződnek, bizonyos értelemben a mi kezünkben is ott van, az Isten kijelentése formájában, igéje segítségével. Jó volt ezt a szálat újra meg újra a kezembe venni. Aki a Bibliát olvassa, úgy érezheti, hogy együttműködik Istennel az élete formálásában.

Tudva, hogy evangélikus vagyok, lesétáltam az óbudai gyülekezetbe. Megvilágosodás jellegű élményem volt – nekem, aki félénk voltam –, hogy nem tarthat vissza semmi attól, hogy lenyomjam a kilincset. Hatalmas erőt kaptam ahhoz, hogy megtegyem. Talán ez volt életem legfontosabb mozdulata.

A lelkész kedvesen fogadott. Azt sem tudtam, hogyan kellene megszólítani, és csak annyit mondtam, hogy szeretném a hitemet gyakorolni. Ez már egyfajta tudatosságot jelentett az érzelmeken túl, hogy a hitet nem lehet önmagában, otthon ülve, esetleg a Bibliát olvasva gyakorolni. Szükséges az a környezet, amit a hívők közösségének nevezünk. Az éledező hit megerősödik a mások hitétől támogatva. Az is igaz, hogy a hit hallásból van. Az ember érzi, hogy szüksége van a hit ápolására.

Görög Tibor volt akkor a lelkész Óbudán?

Igen, idősebb Görög Tibor, aki már akkoriban sem volt fiatal lelkész, viszont nagyon nyitott volt az ifjúság irányába. Összeverődött ott néhány hozzám hasonló fiatal. A „kerekasztal lovagjainak” neveztük magunkat, mert a lelkészi hivatalban volt egy kerek asztal, amit szombat délutánonként körülültünk. Ma már lehet, hogy másképpen vezetnék egy ilyen bibliaórát, de akkor fontos volt, hogy az alapos, átfogó biblikusság felől közelítsük az Isten konkrét igazságait.

Mindig elámul az ember, hogy Isten mennyire nem egy kaptafára dolgozik, és milyen jó, ha a szülők, a lelkész érzékelik, hogy Isten személyre szabottan munkálkodik. Hogyan kaptad az elhívást a teológiára, és mit jelentettek számodra a teológusévek?

Egyrészt mindig is humán típusú érdeklődés volt bennem. Szövegekkel, idegen nyelvekkel szerettem foglalkozni. Egy alkalommal, már konfirmáció után, a lelkészi hivatalban éppen a pályaválasztás időszakában ért a lelkészi kérdés: „Arra nem gondoltál, hogy teológiára menj?” Ez szöget ütött a fejembe, hogy tényleg, ilyen is létezik.

Ekkor úgy döntöttem, hogy várok egy évet, hogy kiderüljön, tényleg elég erős-e a meggyőződés és az elhívás, mert nem játék a teológiára való indulás. Egy esztendőn át készültem, bejártam a teológiai órákra is, ahol nagyon megfogtak az ókori nyelvek. Minden, ami abban az időben velem történt, ebbe az irányba segített és a hitemet mélyítette.

Érdekességként említem, hogy sokat hallgattam a héber zsinagógai énekeket bakelitlemezről, és kezdtem felismerni, hogy itt az Énekek énekéből, ott a 23. zsoltárból való a szöveg. Egészen komolyan a hatalmába kerített – voltaképpen – az Isten igéje. Minden irányból ez hálózott körül, és végérvényesen eldőlt, hogy teológiára fogok menni, noha akkoriban mindenkit besoroztak. Ha jelentkezem a teológiára, akkor bizonyára vidékre, nehezebb helyre fognak küldeni. De eldöntöttem, hogy ezt is vállalom, bízva, hogy Isten ilyen kihívások között is meg fog tartani. Vállaltam, túléltem, ennek már negyven esztendeje.

Miért orientálódtál az Újszövetség felé, és mi volt a doktori disszertációd témája?

Megadatott, hogy a teológia öt éve során szinte csak ezzel foglalkozhattam. A biblikus előmenetelnek komoly feltétele ma még az, hogy az ember értse az eredeti bibliai nyelveket. Mivel ez nekem ment, meghatározta az érdeklődésemet. Másrészt számos teológiai tudományág létezik, ezek adják a bibliai tudományok melegét, de a tűz mégiscsak az, hogy milyen alapon beszélhetünk teológiáról, mi van megírva a Bibliában. Engem ez a tűz érdekelt. Egy idő után jelentkeztem doktori képzésre Újszövetségből.

Amikor elég népes lett a teológusok serege, meg kellett osztani a görög nyelvi csoportokat, s mivel én éppen ott dolgoztam tanulmányi titkári minőségben, egy csoportot rám bíztak. Így kezdődött az oktatói pályafutásom, ami mindmáig tart.

A lelkészi szolgálat mellett kezdtem el a doktori képzést, de nem valami fellengzős, vagy önmagáért való témában, hanem Cserháti Sándor professzor úr felhívta a figyelmemet Jézus kicsinyeire, hogy ez még egy kidolgozatlan terület. Kik azok, akiket Jézus kicsinyeknek nevez? Jézus kicsinyei a szinoptikus evangéliumokban összefoglaló címmel írtam értekezést. Ez a mindenkori hozzáállásomat, magatartásomat is tükrözi ars poeticaként, hitvallásként, hogy az ember csak akkor tud keresztyénként tenni valamit, ha egyet hátralép, ha tud kicsi maradni.

Szólj néhány szót a tanári munkásságodról! Milyenek a fiatalok? Mindenki elhívással érkezik, vagy van, aki a teológián jut hitre, esetleg elveszti a hitét a bibliakritika hatására?

Amikor megérkezik néhány hívő érettségizett fiatal, várják a tudás gyarapodását és a hitben való megerősítést. Ezzel nem szabad visszaélni és nem is szabad lekicsinyelni. A fiatalokra általában jellemző, hogy teljes mértékben nyitottak, még akkor is, ha valamiben kételkednek. Nagyon őszintén és nem számonkérő módon kell őket megszólítani. El kell mondani, hogy ez és ez fontos lesz a keresztyén élethez és a lelkészi szolgálathoz. Hiszen ők egyrészt mint hívő keresztyének, másrészt mint lelkészi szolgálatra készülők vannak jelen a teológián.

A zavarok akkor keletkeznek, amikor ez a kettő nem tisztázott a hallgatók számára, és a teológus esztendők során nem is tisztázódik. Vagyis nem csupán tudományokra tanítunk, hanem keresztyénségre is, ami ebből tanítható. Ehhez az oktatónak is döntenie kell, hogy mit szeretne elérni: lelkészeket akar képezni, vagy csak általában előad valamely teológiainak nevezhető tantárgyat azzal, hogy a jövő nem az ő kezében van, majd történik valami.

Nem tudom kihagyni a sport szerepét az életedben. Mi ennek a jelentősége, akár bibliai összefüggésben is?

A sport, a testmozgás és a keresztyén életmód szervesen egymáshoz tartozhat. Éppen ezért minden olyan mozgásforma, ami nem tereli el kimondottan az ember gondolatát, azután az életvitelét a Krisztus-követésről, az képviselhető.

Az Újszövetség, de már az Ószövetség is gyakorta említ sporttal kapcsolatos képeket. Gondoljunk csak Pál apostol sporthasonlataira. A paletta nagyon széles, a lovaglástól az úszáson, futáson át még olyan testmozgásokig is, amelyek nem európai eredetűek vagy görög hátterűek, hanem távol-keletiek.
Biztatok, bátorítok minden kedves keresztyénségét gyakorolni igyekvő testvért, hogy merjen mozogni, természetbe menni, ápolni azt a testet, amely a Lélek temploma.

Szeverényi János

Híd, 2022/1.