Nyomtatás

Több mint tizenöt éve ismerkedtem meg Elek Lajosné Kati nénivel, aki már akkor régóta nagyon beteg volt. Szoros kapcsolat van közöttünk, ezért tegeződünk. Példa számomra a hite, különösen is, hogy sokszor olyan fájdalmai vannak, hogy telefonon sírva kér imatámogatást.
Megrendítő dolgot mondott nemrég. Imádkozott azért, hogy ha közeleg hazatérésének ideje, akkor előtte legyen néhány kevésbé fájdalmas napja. „Az Úr kegyelmes hozzám. Mostanában vannak jobb napjaim” – így tapasztalja.

Legutóbbi látogatásomkor kértelek fel az interjúra, s úgy mondtál igent, hogy második lehetőségnek nevezted. Miért?

Korábban egyszer a lelkészünk mondta, hogy idős testvérekkel készítenek videófelvételeket, és én akkor nem mertem részt venni ebben. Azóta gyakran eszembe jutott, hogy ha Isten akart engem ezzel megbízni, hogy mertem visszautasítani?! Ő sohasem utasít vissza engem, ha kérem. Ezért vagyok hálás a mostani felkérésért.

Mi a betegséged?

Egy gerincbetegségben szenvedek huszonhárom éve, ami sok fájdalommal jár és nem gyógyítható. Váratlanul jelentkezett, és nehéz volt elfogadni, de bíztam Istenben. Tudtam, sokan imádkoznak értem. Fiatalkorom óta sokszor megmutatta Isten az erejét, és sok mélységből kihozott, bár igaz, bele is engedett ezekbe.

Jól jött ez a betegség ahhoz, hogy visszatekintsek az életemre. Előtte nagyon energikus ember voltam, túl önálló is talán, és mindig azt hittem, tudom, mi jó nekem. Járom az utam, és kérem az Urat, hogy jöjjön velem, és áldjon meg. De nem jó ez a sorrend! Az Úr Jézusnak kell elöl mennie, és az ő akaratának kell beteljesednie rajtam, nem fordítva. Fájdalmas iskola volt ez, de áldom érte az Urat, hogy időben a jó útra térített.

Kérnem kellett Istent, hogy mutassa meg, mit akar tanítani, és megértettem, hogy a betegség által akar formálni és felkészíteni az utolsó, hosszú útra. Még mindig csiszolgat, és ez fáj, de reménységet és örömöt ad, hogy így érek célba. Hiszem, hogy az Úr Jézus segítségével így át tudok majd menni a szoros kapun.

Hiába a sok imádság, nem gyógyultál meg.

Szomszédasszonyom szokta mondani: „Jó ember vagy, miért kell ennyit szenvedned?” A válaszom: Nem vagyok jó ember, csak félórát én is tudok aranyos lenni. Meggyőződésem, hogy azért nem gyógyultam meg, mert még nem vagyok olyan, amilyennek Isten látni akar.

Kérted a lelkészedet, hogy a megelőző napon hozzon úrvacsorát, mert így akartál készülni a mai beszélgetésünkre. Miért volt ennyire fontos most az úrvacsora?

Azért, hogy az Úr megtisztítsa a lelkemet, és segítsen hitelesen szólni.

Van különleges úrvacsorai élményed?

A felkészülés mindig egy harc. Nehéz szembenézni magammal és a bűneimmel. Egyik alkalommal sokat kínlódtam és úgy éreztem, hogy ez nem elég. Nagyon nyugtalanul aludtam akkor éjjel, majd arra ébredtem, hogy valaki ezt mondja: Kihoztalak a sötétségből a világosságra. Az Úr szólt ezáltal, és megerősített: elmehetek a kegyelemért, vehetek úrvacsorát. Másnap elmentem és olyan örömöt okozott az úrvacsora, mint még soha.

Van-e a szenvedés miatt vád a szívedben Isten felé?

Vád nincs. Néha miértezek, de aztán bocsánatot is kérek érte. A Bibliában olvassuk, hogy akit az Úr szeret, azt megfenyíti, mint atya a gyermekét, és tudom, hogy ő jót akar. Hosszú út volt ez, de eljutottam oda, hogy a nehezet, a fájót is próbáljam meg hálával és panasztalan csendességgel elfogadni Istentől. Az Úr tudja, miért kell ez nekem, én pedig bízom benne, hogy jóakarattal adja.

Korábban egy idős testvérnek panaszoltam, hogy sok éve csak fekszem itt és nézem a mennyezetet, mire ő rám szólt – elég keményen, de azóta is áldom érte –: „Ne azt nézd! Jézusra nézz, és jobban tudod viselni a nehézségeket!”

Sok közös élményünk volt. A családom számára Isten ajándéka voltál, hiszen be tudtad fogadni a testvéremet, akinek hirtelen lakhatásra volt szüksége, te pedig azt mondtad, hála Istennek, hogy befogadhatod.

Egyik vasárnap délután történt. Nagyon rosszul voltam, felkelni nem tudtam, csak segítséggel, ellátni magam egyáltalán nem. Keservesen sírtam, és imádkoztam: Uram, már mindent kivettél a kezemből, szolgálni se tudlak téged. Azelőtt gyakran adott a Jóisten alkalmat arra, hogy valakinek segítsek, de akkor, annyi évnyi betegség után már semmit nem tudtam tenni Isten nevében. Pár óra múlva szólt a telefon. És megértettem, hogy az Úr meg tudja adni, hogy még ilyen betegen, szinte teljesen kiszolgáltatottan is tehetek valamit az ő dicsőségére.

Az egy sírós nap volt. Anyukám otthon sírt, te itt sírtál. Mi csak a magunk baját látjuk, de az Úr csodálatosan össze tudja kötni a szálakat.

Ez a helyzet mindkettőnknek, anyukádnak és nekem is, hosszú távú örömöt hozott, mert új családtagot kaptunk egymásban.

Melyek voltak életed főbb eseményei?

Kicsi koromtól azt tanultam meg, hogy a család puha, meleg fészek, biztonságot adó sziget. A nagymamám tanított imádkozni, és tőle tanultam sok mindent, amit gyerekkoromban elengedtem a fülem mellett, de később visszaköszönt. Például ha veszteség érte a családot, így szólt: Nem kell aggódni, Isten majd „kiparancsolja” a segítséget. Vagy ha hallottunk egy szirénázó mentőt, mindig fohászkodott egy-két mondattal. Ezt úgy megtanultam, hogy a mai napig – elmúltam már nyolcvanéves –, ha hallom a szirénázást, kérem Istent, hogy segítse meg a bajban lévőt. Szeretetben nőttem fel, nem kényeztetésben, ezt fontosnak tartom, és így neveltem a fiamat is.

Bajok, zűrök aztán jöttek, ezeket nem sorolom, de mindig jött – ha nem is azonnal – a segítség. Például sétáltam az utcán egyik vasárnap, és láttam családokat ülni bent a tűznél, ahogy beszélgettek. Én is szerettem volna egy saját otthont magamnak és a kisfiamnak, de ez közel negyvenévesen sem adatott még meg. Csak egy kicsi otthont kértem az Úrtól, de ő végül nagyobbat, jobbat, melegebbet adott. Mert nemcsak a radiátor melegít, hanem a sok jó ember is: testvérek, lelkészek, szomszédok, akikkel Isten megáldott, és akik segítségemre voltak. A szeretet élteti az embert a betegség dacára is.

Kétszer maradtál özvegyen. Hogy élted meg a veszteséget?

Az első férjem fiatalon halt meg. Egy fiatalembert úgy elveszteni, hogy nem beteg, csak hazamegyek, és már nincs… S ott volt a nyolcéves kisfiam, aki még nehezebben viselte az édesapja elvesztését. Sokáig éltünk ketten, s a szüleim segítettek, hogy a fiam ne kallódó gyerek legyen. Pár évvel később elérkezett a konfirmációja, és az akkori lőrinci lelkész sokat beszélgetett vele, sokszor meglátogatott minket. Azonkívül a férjem családja is jóindulattal volt felénk. Kanadában éltek, kivitettek magukhoz több hónapra, és gondoskodtak ott rólunk. Ezek Isten ajándékai. Én annak tudom be, hogy az Úr nem feledkezett meg rólam.

A második férjem elvesztését is nehéz volt megélni, de ő már idős volt. Őt is váratlanul vesztettem el, ő sem volt beteg. Nem tudni, miért történtek ezek, de ha Isten ezt adta, el kell fogadni. A nagymamám szokta mondani: Az Úr adta, az Úr elvette, legyen meg az Úr akarata!

A második férjed hívő ember volt?

Nem volt az, és nem is sikerült elvezetnem az Úrhoz, de ebben a dologban is csodálatosan tapasztaltam, hogy Isten bármit megtehet. Egyszer ugyanis házi bibliaórán voltam, ami sokat jelentett, és attól kezdve mi is helyet adtunk az ilyen alkalmaknak. Ebbe bekapcsolódott a férjem is, és így jutott hitre. Nagyon megváltozott ezután a gondolkodása, életvitele, úgyhogy mikor elvesztettem, nyugodt voltam, hogy ő hazatalált.

Milyen hatalmas és jóságos az Isten! Ha hiába hívja az ő gyermekét, akkor utánamegy. A férjem nem ment templomba, se olyan helyre, ahol igét hallhatott volna, erre eljött hozzánk az Úr, és elhozta a testvéri közösséget és az igét.

Beszélgetésünk elején említetted, hogy életutad a végéhez közeledik. Hogy gondolsz a végre?

Örömmel és reménnyel. A célegyenesben vagyok, és ez most már kegyelmi idő. Szeretnék felkészülni az utolsó útra. Vezess utamon, Uram Jézus! Add, hogy olyan legyek, amilyennek te szeretnél látni! Adj olyan szívet, ami tetszésedre van! – Ezt minden nap elkérem az Úrtól, mert tudom, hogy magamtól képtelen vagyok rá.

Van egy kedvenc énekem, az 521-es: „Hadd menjek, Istenem, Mindig feléd, Fájdalmak útjain Mindig feléd! Ó, sok keresztje van, De ez az én utam, Mert hozzád visz, Uram, Mindig feléd.”

Sokan, amikor a halálra gondolnak, a félelmeikről beszélnek. Benned nincs a haláltól való félelem?

A haláltól nincs, csak esetleg a szenvedéstől. A szenvedéstől mindenki fél, még az Úr Jézus is imádkozott azért, hogy vegye el tőle a mennyei Atya. Sokszor kérem: Erősíts meg, Uram, Szentlelkeddel, hogy el tudjam fogadni a keserű poharat, akkor is, ha nagyon nehéz lesz.

Egyébként vigaszt ad, hogy ott nem fog fájni semmi, ez benne van a Bibliában. Nagyon várom, hogy az Úrral lehessek és megélhessem nála az igazi, szép életet. Ez azt jelenti számomra, hogy Isten egyik tenyeréből áttesz a másikba.

Döbbenetes látni, milyen csillogó szemmel beszélsz, pedig sokszor vagy nagyon erőtlen. A beszélgetésünket is meg kellett szakítani, hogy pihenni tudj egy kicsit.

Aki az Úrral jár, annak betegen is van öröme. Tudok örülni annak, ha ki tudok menni a teraszra. Ha tavasszal nyílnak a virágok és szép zöld minden, ámulok azon, milyen csodálatos világot kaptunk Istentől. Nem egyszer előfordult, hogy keseregtem. Elhagyottnak éreztem magam, pedig áldott jó gyermekem van, aki mindent megtesz értem, ápol, kitart mellettem, mégis képes az ember nekikeseredni. És ilyenkor mindig küld a Jóisten egy kismadarat.

Tudok örülni annak, ha jön hozzám valaki, aki vigasztalni akar, de annak is, aki panasszal jön, mert akkor én vigasztalhatom. Mielőtt ilyen beteg lettem, látogattam idősek otthonában lévő ismerősöket, barátokat, mert ez fontos szolgálat. Kérek mindenkit: ha tehetik, látogassák meg magára maradt ismerőseiket, mert sokat tehetnek értük azzal, ha szeretik őket.

Sokat beszélsz a szolgálatról, és úgy fogalmazol hitbeli kérdésekről, ahogy lelkészek szoktak. Tanultál teológiát?

Műszaki iskolában végeztem, és végig olyan munkakörben dolgoztam, ami reális gondolkodást kíván. Hálás vagyok, hogy nem keményedtem meg, hanem lelkileg meg tudtam maradni igazán embernek – legalábbis szeretném hinni, hogy ez sikerült. Ebben nagy szerepe volt a családomnak és a lelkészeimnek, akik mindig nagy türelemmel fordultak felém.

Van-e kedves igéd?

Sok van, de ami egész életemen végigkísért, az a konfirmációs igém. Ennek története van. Mikor az oktatásra jártam, egyik vasárnap ez volt az ige: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” (Jel 2,10). Engem akkor ez nagyon megfogott. Aztán eljött a konfirmáció napja, amikor mindenki kapott egy emléklapot. Nekem ezt olvasta fel a lelkész. Megdöbbentem! Istenem, hát ennyire szeretsz, hogy azzal az igével áldasz meg, ami kedves nekem?

Most, hogy az életem vége felé járok, már igazán tudom értelmezni és értékelni az idézett igét. Gyakran kérem az Urat, erősítsen meg, hogy tényleg hű tudjak lenni mindhalálig.

Hulej Enikő

Híd, 2022/1.