Nyomtatás

Id. Zászkaliczky Pál nyugalmazott evangélikus lelkész idős éveiben is aktív; felelős figyelemmel, imádsággal támogatja egyházának szolgálatát, szolgálattevőit. Egyebek mellett a járvány fenyegetésének megéléséről és a keresztyénség mai helyzetéről osztja meg gondolatait a cinkotai Missziói Központban felvett beszélgetésben.

 

Nyolcvanöt évesen hogyan élted meg a tavaszi karantén időszakát?

Elfoglaltuk magunkat a feleségemmel. Van egy kis kertünk, és sokat olvastam is. Például Bereményi Gézának a Magyar Copperfield című érdekes könyvét, Herczeg Ferenc Bizánc című drámáját, ami nagyon aktuális manapság, amikor az iszlám veszélyezteti Európát, és az evangélikus tényfeltáró munka legújabban megjelent kötetét Nagy Gyula és Harmati Béla püspökök munkásságáról.
A legjobban gyermekeink és unokáink hiányoztak. Hála Istennek, nagy a családunk, tizennégy unokával, és már négy dédunokának is örülhetünk. A fóti gyülekezet közössége is hiányzott.
Volt egy örömöm is márciusban. Megkért a gyülekezet lelkésze, hogy az áhítatoskönyvem napi áhítatait küldjem el a presbitereknek és az internettel rendelkező gyülekezeti tagoknak. Naponta csak a címzettek százhúszan voltak. Öregkorom ellenére ez egyfajta előléptetés volt az Isten részéről, mert százon felüli létszámú gyülekezetem hosszú lelkészi szolgálatom alatt legfeljebb évente kétszer volt. Szórványban szolgáltam Baranyában húsz évig, majd Cegléden és a teológusotthonban, ahol szintén kis csoportokkal foglalkoztam.

A karantén ideje alatt tartottál a haláltól? Naponta hallottuk a hírekben, hogy a nyolcvan éven felüliek különösen is veszélyeztetettek.

Tartani nem tartottam, mert fel vagyok készülve arra, hogy az Úristen hazahív. „Életem ideje kezedben van” – olvassuk a zsoltárban (Zsolt 31,16). Ha azt kérdezed, hogyan készülök az elmenetelre, akkor azt tudom mondani, hogy tudatosan. A nyolcvanöt év is meg nem érdemelt ajándék Istentől. Édesapámat ötvenhat éves korában vitte el a második szívinfarktus. Ő bibliafordító volt, megalapította Fóton az árvaházat és a Mandák-otthont, ami évtizedeken keresztül nagyon sok ember életét segítette a fordulóponthoz.
A családunkban volt két kisfiú, akik óvodásként, amikor ebéd után lefektették őket aludni, mindig megkérdezték: Ez ugye a „kis alvás”? Mert este volt a „nagy alvás”. A harmadik, a „legnagyobb alvás” az, amikor a halálra szólít Isten. De nagyon jól tudom, és éneklem szívvel-lélekkel: „Jézus él, én is vele, / Hol van, halál, nagy hatalmad…?” Nagyon szeretem egy angol esti ének utolsó versszakát is, amiről azt tartom, hogy a haldoklók imádsága: „Tartsd oda hunyó két szemem elé / Szent keresztfádat, mutass ég felé!”

Vannak keresztyének is, akik tartanak a haláltól, a meghalástól. Mivel tudod őket erősíteni, biztatni?

Az egyik haldokló nagymamámhoz a család hazahívta a messzire elszármazott unokákat is. Én is elutaztam Siklósra. Ő azt mondta: „Nem tudom, miért csinálnak ekkora nagy ügyet ebből, hiszen oda indulok most, ahová egész életemben készültem.” Ez nekem, lelkésznek óriási megerősítést adott abban, hogy jó úton járunk, amikor felkészítjük az embereket a halálra. Ma ez nem természetes. Hogyan kellene őket felkészíteni? Valahogy úgy, hogy minden szolgálatunkból kiderüljön az, hogy egész életünket az örökkévalóság fényében kellene élnünk. Akkor az ember tudja azt, hogy a halál csak kettőspont, nem pont a mondat végén.

Hogyan látod a világkeresztyénség, ezen belül az európai és a hazai keresztyénség állapotát?

Kétféle szélsőség létezik: az egyik az optimizmus, a másik a pesszimizmus. Jézus sosem volt sem egyik, sem másik. Ő realista volt. Nagyon jól tudta, hogy mindig lesznek olyanok, akik befogadják, és mindig lesznek, akik elutasítják az ő evangéliumát. Nekünk jézusi realitással kell látni és tudni, hogy nem mindenkié a hit.
Isten népe kétségtelenül zsugorodik nyugaton, a világ más részein növekszik. A jézusi példázatban, amikor a király menyegzőre hívja a vendégeket, akkor azok, akik eleve hivatalosak voltak, nevetséges okokra hivatkozva visszautasítják a meghívást. Emlékszem, amikor egy lelkészünk valakinek azt magyarázta: „Persze, hogy nem jársz templomba, kedves barátom, ha attól félsz, hogy elveszíted az állásodat.” El lehet jutni oda, hogy bármit odadobunk: a hitünket, az üdvösségünket, mert másokhoz igazodunk, akik azt mondják, hogy mondd azt, amit én vallok.

Ma a világ egyes országaiban keresztyénüldözés van. Európában, a nyugati világban pedig keresztyénellenes atmoszféra alakult ki, ami együtt jár az iszlamizációval, a szekularizációval, a libertinizmussal. Miért van ilyen egyházellenesség ma?

Jézus azt mondta, hogy vegyük fel az ő igáját; aki nem hordozza a maga keresztjét, és nem követi őt, az nem lehet a tanítványa. Máté evangéliumában azt olvassuk, mindenki gyűlöli majd a hívőket az ő nevéért.
Emlékszem egy fiatalkori olvasmányomra: Ernst Modersohn Az emberfiának napjaiban című írására. Az első fejezetben idézte Jézusnak azt az igéjét: „Akkor ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, két asszony őröl a kézimalommal, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik.” (Mt 24,40–41)
Aki nem lesz keresztyénné, az a még meglévő keresztyének ellen fordul. Azt teszik, amit manapság látunk. Ledöntik a keresztyén szobrokat. Talán egyfajta irigység is van ezek mögött, hogy miért nem tudtunk mi úgy élni, ahogyan ti.

Úgy érzem, mintha különböző erők megkérdőjeleznék a keresztyénség létjogosultságát. Mivel lehet érvelni egy ateista, egy liberális vagy egy muszlim felé?

Először is azért van ma is létjogosultsága a keresztyénségnek, mert az emberi nemzetséget Isten egy vérből teremtette. Egyformák, egyenjogúak vagyunk, nekünk is helyünk van a földön.
A másik az, hogy Isten igazsága különös igazság, amit nekünk nemcsak hirdetni, de megélni is kell. Ez kihívja némelyek ellenérzését.
A harmadik pedig az, amiről a tálentumokról szóló példázatban van szó: a gazda egy időre eltávozik, a javait szétosztja a szolgái között, hogy gazdálkodjanak addig, amíg ő távol van. Amikor visszajön, mindenkinek el kell számolnia, hogy mennyi nyereséget szerzett azzal, amit kapott. Az Isten különleges ajándékai: az öröm, a békesség, a jóság, a hűség… Amikor visszajön, ezt fogja számon kérni az övéitől. Ezért is van létjogosultsága az egyháznak, mert ezzel a hívő, gyülekezethez tartozó, bibliaolvasó emberek rendelkeznek leginkább, és erre mindenkinek szüksége van, annak is, aki legjobban árt a keresztyéneknek.

Mi lenne az, amin változtatnál egyházunkban?

Olyan változás, amire nagy szükség van, már elkezdődött. Például, hogy a megfáradt lelkészeket valamilyen módon összegyűjtsük, lelket öntsünk beléjük. A püspököknek abban a bizonyos negyven esztendőben nem volt elég ideje és figyelme arra, hogy pásztorolják a lelkészeket. Sajnos manapság a fiatalok már arra sem nagyon hallgatnak, ha a püspök azt mondja egy igehirdetésről, hogy ez nem volt biblikus, nem volt hitvalló, hiányzott belőle az ő saját meggyőződése.
Nem jó, ha úgy állítunk be egy elérendő célt, hogy nem tesszük hozzá, hogy azt csak úgy lehet elérni, ha Jézust követjük. Még a szószéken sem beszélünk arról, hogy mindaz, amit Jézus kér, csak az ő ismerete, a belé való kapaszkodás, a hozzá való igazodás, a kimondott üdvösséges hit után járható. Azt hiszem, hogy máson túlságosan nem kell változtatnunk, inkább azokat kell megélnünk, amik a lehetőségeink.

Aktív lelkészéletet élsz nyolcvanöt évesen. Milyen az imaéleted, hogyan olvasol Bibliát, hogyan készülsz egy igehirdetésre?

Az Útmutatót használom, azon elmélkedek, és azzal kapcsolatban imádkozok is. Készüléskor leteszem az asztalra az összes elérhető bibliafordítást. Ez nagy segítség, mert az egyes bibliai szavak jelentése kitágul.
Amikor Baranyában szolgáltam, és Siklósról utaztam haza vasárnap este Mohácsra, akkor mindig előre elolvastam a következő vasárnapi igét, és amikor hazaértem, leírtam a gondolatokat, amik útközben eszembe jutottak.
Az imádság vonalán pedig vannak listáim: a szűkebb és a tágabb család tagjai, egyházunk, egy sereg lelkész, főleg, akik azokban a gyülekezetekben szolgálnak, ahol engem követtek. De benne vannak az idősek, külön azok, akik már egyedül maradtak. Ahol valami családi esemény vagy probléma van, azokért külön is imádkozom. A gyülekezeti tagokért is, akikről meghallom, hogy kórházba kerültek.

Emlékszel-e különleges imameghallgatásra?

Biztosan voltak olyanok, akikért rendszeresen imádkoztam és meggyógyultak, felvették őket valahova, eljutottak oda, ahová akartak. De nem a mi dolgunk ellenőrizni az Úristent. Talán büszkévé tenné az embert, ha ilyeneket számon tartana.

Említs meg néhány olyan igét, amely az életed során különösen fontossá vált számodra!

Egy szombatra volt kitűzve az esküvőnk, és annak a hétnek a hétfőjén édesapám meghalt. Az esküvőt már nem lehetett lemondani. Édesapámmal hétfőn hajnalban még beszéltem, akkor azt mondta: „Kérjétek meg Zoli bácsit – Balikó Zoltánt, feleségem nagybátyját –, hogy végezze el a szombati szolgálatot.” Zoli bácsi azt az igét olvasta fel az esküvőn az oltár előtt, amikor Jézus megkérdezi a szolgálatból visszatérő hetven tanítványt, hogy volt-e valamiben fogyatkozásuk. Azok válaszoltak: „Semmiben sem.” Akkor, mintegy előrevetítve a mi házaséletünket, beszélt arról, hogy aki az Isten szolgálatába indul, ezt meg fogja tapasztalni. Most már múlt időben valljuk, hogy az Úristen mindig előteremtette, ami kellett.
A szolgálattal kapcsolatban pedig a legfontosabb igém szintén Jézus mondata: „…ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” (Lk 17,10)

Szeverényi János

 

Életrajz

Id. Zászkaliczky Pál a fóti evangélikus lelkész gyermekeként született 1935-ben. Már kiskamaszként lelkésznek készült. Elhívását Istentől Káldy Zoltán püspök Fóton végzett szolgálatán kapta. Teológusi és lelkészi életpályáját több ponton meghatározta az adott kor politika által befolyásolt egyházi vezetése.

1954–59 között járt a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémiára. Teológusévei alatt hallgathatta Ordass Lajos püspököt, Keken András és Kendeh György korábban meghurcolt lelkészeket. Teológustársaival együtt élte át Pesten az ’56-os forradalmat. Ha kellett, vért adott a szomszédos orvostudományi egyetemen.

1959 nyarán került sor lelkésszé avatására a Deák téri templomban. Két év balatonszárszói, majd egy év kondorosi segédlelkészi szolgálata során eleinte egyedül, kis szórványok között járva, hosszú levelekből kapott útmutatások alapján végezte szolgálatát, mivel a nagybeteg, lelkész helyére kapott hirtelen jött kiküldetést. Később Kondoroson a szlovák–magyar nyelvű gyülekezetben kellett helytállnia.

1962-ben, rövid mendei szolgálata alatt egy héten belül veszítette el az édesapját, és házasodott meg Ittzés Erzsébettel. Káldy püspök megakadályozta édesapja helyének átvételét Fóton, és az orosházi gyülekezetbe küldte ki szolgálni. Első önálló parókusi szolgálatát Magyarbóly–Siklós társgyülekezetében, nagy szórványban töltötte el 1964–1978 között.

1964-ben született meg első gyermekük, akit további három követett. A gyülekezetekben intézte a felújításokat, építkezéseket segédmunkásként, építésvezetőként egyaránt. A családnak a plusz kiadások fedezésére a lelkészlakás nagy kertje és kis méhészetük adott némi lehetőséget.

1978-tól a korábbi hetvenhárom pásztorolt faluhoz még huszonhetet vállalt fel, Moháccsal és szórványával együtt, majd 1983-tól Cegléden kezdett szolgálni Ordass Lajos püspök egyik késői utódaként. Szolgált a ceglédi laktanyában, teológusok között. Az erdélyi magyarok látogatására, segítésére először 1965-ben nyílt lehetősége, sokszor falakba ütközve. 1989 után már szabadon szállíthattak segélyeket, könyvszállítmányokat. Nyugdíjasként, mint a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) titkára, szervezte a testvér-gyülekezeti kapcsolatokat az erdélyi és az anyaországi gyülekezetek között

1990 és 1999 között az Evangélikus Teológiai Akadémia otthonigazgatói szolgálatát végezte.

1989-ben alapító tagja lett az Ordass Lajos Baráti Körnek, amely kiadja a Keresztyén Igazság című folyóiratot és egyéb kiadványokat, valamint Ordass püspök szellemi, teológiai örökségét ápolja. Szolgálata mellett számos cikket, tanulmányt írt, és több kötete is napvilágot látott.

 

Híd, 2020/4.