Nyomtatás

Sátánista pap nemzette, boszorkány szülte. Bántalmazták testileg-lelkileg. Édesanyja még azt a napot is elátkozta, amikor világra hozta. Kamaszkorában Puerto Ricóból New Yorkba került. Mindez az 1950-es évek végén történt, amikor bandák terrorizálták a várost. Ő a legveszélyesebb alakulat, a Mau Mau főnöke lett, és rettegett tőle mindenki. Gyilkolt, fosztogatott, erőszakoskodott, mindaddig, míg a „dzsungelbe” meg nem érkezett egy gyengén látó, vézna prédikátor, akinek a szavai és szeretete gyökeresen megváltoztatták az életét. Fegyvereit Bibliára cserélte. A Sátán szolgájából Jézus Krisztus követője lett. Saját bevallása szerint nagyjából 53 millió embernek beszélt eddigi élete során az örömhírről. Életéről két könyv is íródott, amelyek magyarul is megjelentek: David Wilkerson: Kés és kereszt; Nicky Cruz: Repülj, kicsim, repülj!

Az idén nyolcvanharmadik életévét betöltő Nicky Cruz evangélistával budapesti látogatásakor beszélgettünk.

 

Nem először jár Budapesten, legutóbb 1985-ben beszélt megváltozott életéről egy templomban. Azóta eltelt harmincöt év. Érzékel valami különbséget az akkori és a mostani Magyarország között?

A nyolcvanas években ebben az országban még orosz megszállás és szocializmus volt. Éreztem, hogy az emberek félnek, és nem ismerik a szabadságot. Engem is meg akartak ijeszteni: mindenhol katonák voltak, akik árgus szemekkel lesték a mozdulataimat. A depresszió sötét felhőként telepedett erre a népre. Nem tudták, nem mondhatták ki azt szabadon, ami a szívükben volt. Az érzelmeiket is nehezen vállalták fel, látszott, hogy leuralt, megfélemlített körülmények között élnek.

Ennek ellenére csordultig volt a templom, sőt, ha jól emlékszem, a környező utcákba szorult a hallgatóság egy része. Tegnap este találkoztam egy hölggyel, aki még azon az alkalmon tért meg, és azóta rajta keresztül az édesapja és a testvére is átadta az életét az Úr Jézusnak. Ez óriási öröm számomra.

1985-ben történt valami, ami nagy hatással volt arra a döntésemre, hogy ismét Magyarországra jöjjek. Egyik fiatalasszony a tömegből virágot szeretett volna adni, és bár a tolmácsom azt tanácsolta, hogy ne fogadjam el, mert veszélyes lehet a jelen levő hatóságok miatt, én mégis érte nyúltam. Az alkalom végén magammal vittem a virágot a szállodába, és beletettem egy üveg vízbe. Sokáig nézegettem, gyönyörködtem benne, miközben imádkoztam az országotokért: „Érkezzen el ide is a mennyei felfrissülés, és induljon virágázásnak ez a hely.” Ez a kis virág teremtette meg bennem a vágyat, hogy lássak itt is sok-sok életet, amint reménytelenségből reményteljessé alakul, és onnantól kezdve sokat imádkoztam Magyarországért.

Hálás vagyok az Úrnak azért, hogy mostanra ebben az országban is teljesen megváltozott a légkör. Az emberek szabadabbak és lelkileg éhesebbek Isten dolgai iránt. Az akkori sötét felhő eltűnt, az emberek gyönyörűek; a város is sokat szépült, fejlődött azóta.

Köszönjük szépen. Reméljük, hogy legközelebb, mikor meglátogat minket, még több újjászületett hívő lesz országunkban, mint most. Én ifjúsági munkásként úgy látom, hogy a fiatalok nagy többsége ma is bajban van. Tudom, hogy ez a terep az ön számára nem ismeretlen. David Wilkerson Kés és kereszt című művéből és az ön életrajzi könyvéből is tudhatjuk, hogy milyen nehéz kamaszkora volt, tele gyűlölettel és mindenféle káros szenvedéllyel. Mit tanácsol: hogyan szólítsuk meg ma a fiatalokat?

Ez jelenleg az egész világon életbevágóan fontos kérdés. A fiatal generációk már olyan mértékű szabadságban nőnek fel, amilyet mi még nem ismertünk. Könnyebb és olcsóbb különböző káros dolgokhoz és szerekhez jutni, amelyek súlyos függőségeket okoznak. Épp ezért nem érdeklődnek Isten iránt, hisz számtalan izgalmas, hazug dolog veszi őket körül. A kapcsolataik sem megfelelőek, a saját kultúrájuk felé mozdulnak, az idősebbek magas lóról akarják őket oktatni.

Az ördög elrabolja tőlük a gyermeki ártatlanságot, és a tiszta szívüket teletölti gyűlölettel. Sajnos sokan meg is halnak, még mielőtt nagykorúak lennének. Miközben szívják, szippantják, lövik a kábítószert; estéről estére alkoholmérgezést kapnak; pornófüggőségben, játékfüggőségben szenvednek; rettentően magányosak, úgy érzik, egyedül maradtak. Sokan közülük az öngyilkosságba menekülnek. A sátánnak rengeteg eszköze van arra, hogy pusztítsa őket.

A hívők pedig élik a kényelmes életüket, s becsukják a szemüket, fülüket; pedig gyakran a saját gyermekeik is hasonló dolgoktól szenvednek, csak még el tudják játszani szüleik előtt, hogy nincs semmi baj.

Ez így nagyon nincs rendjén. A gyülekezetnek cselekednie kéne ebben a helyzetben. Lépjünk ki a komfortzónánkból, kezdjünk el beszélgetni a fiatalokkal, ismerjük meg őket, forduljunk feléjük szeretettel, megértéssel, és hirdessük nekik Krisztus örömhírét. Imádkozzunk értük rendszeresen, hogy a Szentlélek szálljon rájuk, és töltse be kiüresedett életüket célokkal, örömökkel, hittel, szenvedéllyel.

Jól látom, hogy az ön életében David Wilkerson hasonló szerepet töltött be? Mi a legfontosabb, amit tanult tőle?

David a lelki apukám volt. Nagyon sokat foglalkozott velem; időt, pénzt, energiát szánt rám. Ha ő nincs, ma nem beszélgetünk egymással. Ő hozta el számomra a sikátorba az örömhírt. Rengeteget tudnék beszélni róla, nehéz kiválasztanom a legfontosabbat. De talán az adakozó szíve volt az, ami legtöbbször ámulatba ejtett. Evangélistaként, lelkipásztorként és egy folyamatosan növekedő szolgálat vezetőjeként mindig azt hangsúlyozta, hogy adjunk bátran magunkból (időnkből, pénzünkből, figyelmünkből, szeretetünkből) az embereknek. Törődjünk velük. Ebben nagyon szenvedélyes volt.

A mai napig is emlékszem egy történetre, amikor Wilkerson Brooklynban szolgált. Az egyik ottani bandának a főnöke elkezdett kötekedni vele, és panaszkodni: „Magának tiszta cipője van, nekünk semmink sincs.” A srác egy mélyszegénységben levő nagycsaládból származott, ahonnan még kisgyermekként kitették a szűrét. David erre elgondolkozott. Aztán leült a járdára, lehúzta a cipőjét, és a fiúnak ajándékozta. Zokniban ment a kocsijához két háztömbön át. Az emberek nevettek rajta. De mi, utcagyerekek, az ilyen és ehhez hasonló cselekedetei miatt kezdtük őt komolyan venni.

Később Wilkerson elmesélte, hogy az eset közben visszagondolt Booth generális szavaira, aki azt mondta: „Lehetetlen egy ember szívét Isten szeretetével átmelegíteni, ha a lába fázik.” (William Booth az Üdvhadsereg alapítója. – A szerk.) Ezt a hozzáállást én is magamévá tettem, és szeretnék benne egyre inkább fejlődni.

S még egy fontos gondolat, amelyet Davidtől tanultam: az evangelizáció addig nem teljes, míg az evangelizált emberekből nem lesznek evangélisták. Foglalkozzunk a frissen megtértekkel, neveljük őket, ne sajnáljuk tőlük az időnket, energiánkat. Így fogjuk betölteni Krisztus missziói parancsát, amely Máté evangéliuma 28. fejezetének végén található.

Muzslai-Bízik Bencze

Híd, 2020/3.

 

Nicky Cruz az interjú készítőjével