Nyomtatás

Amelyikünk éppen nem zuhant össze, az tartotta a másikban a lelket

Kardos Renáta és Kardos Viktor, a kedves fiatal házaspár – a zuglói evangélikus gyülekezet tagjai – békességben és szeretetben nevelték két gyermeküket, s alig várták már, hogy megszülessen a harmadik, Matyi is. Aki beszélgetésünk idején jön-megy, „rosszalkodik”, amolyan mindig huncut csöppség. Erős hitre volt szükségük ahhoz, hogy eddig eljussanak.

 

Tulajdonképpen mi történt? Tudtok már beszélni, kérdezhetlek róla?

Renáta: Igen, most már nyugodtan kérdezhetsz.

Viktor: Igen, nyugodtan.

 

Mi történt Matyival?

Renáta: Már nagyon vártuk, aztán májusban végre megszületett. Ám július végén egy súlyos betegséggel kórházba került. Nagyjából két hetet töltöttünk bent, kezdetben egyre nagyobb bizonytalanságban. Matyi állapota ugyanis folyamatosan romlott, s már az orvosok sem biztattak. Annyira kicsi volt, hogy gyógyszeres terápia szóba sem jöhetett, ráadásul a vírusra, amelyet elkapott, nincs antibiotikum. El kellett hát fogadnunk, hogy nincs mit tenni, mint várni és bízni, mivel immunrendszerének egyedül kell leküzdenie a kórt.

 

„Normális” ember ilyenkor pánikba esik. A tehetetlenség, a fogyó remény, a nehéz körülmények, meg egyáltalán egy beteg csöppség látványa már önmagában elég ahhoz, hogy az ember kétségbeessen.

Renáta: Nekünk is ez volt az első reakciónk. Nagyon megijedtünk, de ezzel egy időben azt mondtuk, hogy van hitünk és van Istenünk. Ő adta és ő fogja elvenni, ha így kell lennie. De azért az nem titok, hogy én szinte egyfolytában sírtam. Azon az éjszakán, amikor az orvosok már tényleg semmi jóval nem bátorítottak, támadt bennem a gondolat: kereszteljük meg Matyit. Mindketten tudtuk, de nem mondtuk ki, miért van erre szükség, azonban azt akartuk, ha bármi olyan történne, amit nem szeretnénk, legalább meg legyen keresztelve a gyermek.

 

Ti nem végeztetek teológiát, nem ismeritek jobban egyházunk törvényeit, hitvallási iratait – amelyek egyébként adnak lehetőséget erre –, mint bárki más, „átlagos hívő”. Honnan jött mégis az ötlet? Honnan tudtátok, hogy ezt törvényeink szerint is megtehetitek?

Renáta: Viktor nagymamája – aki által én megismerkedtem az egyházzal és a zuglói gyülekezettel, és elkezdtünk templomba járni – egyszer mesélte, hogy régen az egészségügyi dolgozók kereszteltek a kórházakban, sőt valójában minden ember, aki meg van keresztelve, különleges helyzetekben tulajdonképpen keresztelhet.

 

Viktor, te hogy viszonyultál hozzá, amikor Reni felvetette a keresztelés gondolatát?

Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy édesanyám ott dolgozott a kórházban, ami olyan szempontból segítség volt, hogy én is bent lehettem velük, így azt a két hetet együtt csináltuk végig. Amelyikünk éppen nem zuhant össze, az fogta Matyit. Így erősítettük egymást. Az ötlet hirtelen jött, s nem volt kérdés, hogy ez a helyes út. Előtte azonban volt egy mélypont. Egyszer az egyik épületből át kellett vinni a másikba vizsgálatra, és mindenféle eszközöket, drótokat tettek a fejére. Magatehetetlenül nézett ránk, nem tudta, hogy mi van, miközben szegény már fel volt püffedve a sok infúziótól. Ez volt a legrosszabb.

 

Aztán a kórházi osztály viszonylagos csendjében és nyugalmában megkereszteltétek őt az evangélikus egyház rendje és szokásai szerint. Mit jelentett ez ott és akkor nektek?

Viktor: Lelki megnyugvást, fordulópontot. Úgy éreztük, hogy onnantól már nem történhet baj. Megkereszteltük, ami nagyon nagy erőt adott. Egy olyan harc volt mögöttünk, amit, azt hiszem, más nem tud megérteni, felfogni, csak aki ment már keresztül hasonlón. Persze ilyenkor motoszkálnak az ember fejében a gondolatok, kérdések, például: miért pont ő?

Renáta: De a keresztelő után már nem volt fontos, hogy hol kaphatta el, meg hogy miért pont ő lett ilyen beteg. Csak az volt a fontos, hogy meg van keresztelve. S közben felhívtam a lelkészünket, és kértem, hogy imádkozzanak a gyülekezetben is értünk.

 

Igen, ezt a másik oldalról meg is erősíthetem. Emlékszem rá, amikor istentiszteleten elhangzott, hogy van egy nagyon súlyosan beteg kicsi gyermek, akiért attól kezdve együtt imádkoztunk a közös gyülekezeti imában.

Aztán meghallgatásra talált az ima, és jóra fordult minden. Matyi végül felgyógyult, és tanúsíthatom – makkegészséges. Hogy tudtátok utólag feldolgozni ezt az egészet?

Renáta: Később egy istentiszteleten áldásban részesültünk, ahol mi tartottuk Matyit, nem voltak keresztszülők. De az igazi megnyugvás csak soká jött el. Nagyon féltettem Matyit, és sokat imádkoztam, nehogy megint elkapjon valamit, és megismétlődjön az egész. Mindentől óvni kellett, ide se mehettünk, oda se vihettem, arról nem is beszélve, hogy ott van a két testvére is. De nem az idő, hanem az Úr gyógyította meg a gyermeket, bennünk pedig a sebeket.

Viktor: Ebben az időszakban is az imádság segített.

 

Úgy tartják, hogy a párkapcsolatokat próbára teszik a válsághelyzetek. Nem is maga az esemény, hanem inkább ami utána következik. Amikor már elmúlt a „vész”, nem kell már összetartani, akkor szoktak megromlani a kapcsolatok, házasságok. A ti kapcsolatotokat nem tépázta meg ez a történet?

Viktor: Nem. Szó sincs róla, sőt inkább betonná vált tőle. Fel sem merült, egy percig sem volt kétséges, hogy ne fognánk össze, ne tartanánk ki. Matyi már a pocakban is ijesztgetett minket, mert a terhesség alatt találtak valamit, egy genetikus pedig le akarta beszélni Renátát a megszüléséről. Ez volt az első próbatétel. De mi azt mondtuk, hogy nem, mi hiszünk Istenben, aki adta a gyermeket. Márpedig egészen biztos, hogy ennek oka van, s ő tudja, mi. Ha tehát rajtunk múlik, akkor Matyi meg fog születni.

Renáta: Nagyon megerősített minket ez a történet. Külön-külön és együtt is. Egyszer később aztán, amikor beszéltünk róla, abban maradtunk, hogy ha lehetne, sem akarnánk meg nem történtté tenni az egészet. Ennek valamiért így kellett lennie, egészen biztos, hogy célja és oka van. Az Úr pedig végig velünk volt.

Gyarmati Gábor

----------------------------------------

Így rendelkezik az ilyen esetről egyházunk törvénye:

„Miután azonban az evangélikus lelkész a lelkészi cselekmények, s így a keresztség kiszolgáltatására vonatkozó jogkörét is az egyetemes papság tanánál fogva az egész egyház megbízásából, tehát átruházott hatáskörben gyakorolja, ennélfogva elvileg semmi akadálya sem lehet annak, hogy a keresztség szentségét szükség esetén – de ünnepélyes szertartás nélkül, s másrészt e szentségnek a Szentírás és az egyházi szabályzatokban előirt lényeges kiszolgáltatási formáját megtartva – bármely más keresztyén férfi vagy nő kiszolgáltathassa. Így vélekedtek erről a reformátorok is, s érvényesnek tekinti a szükségből való keresztelést a fenti megszorítással a magyarországi ág. h. ev. egyház is.” (A szükségből való keresztelés már az ókori keresztyén egyházban is meg volt engedve. Átment a kánonjogba is, s így az evangélikus egyházi gyakorlatba.)

Magyar evangélikus egyházjog. 59. § A keresztség. Forrás: internet

 

Híd, 2020/2.