Nyomtatás

Füller Tímea lelkészfeleség, öt gyermek édesanyja, hitoktató. Novelláiban, rövid írásaiban megfogalmazott történetei gyerekeket és felnőtteket is megszólítanak szívmelengető, hol vidám, hol mélyenszántó üzeneteikkel.

 

Az írásaidból elég jól megismerhetik a világlátásodat az olvasóid. Hogyan lettél hívő emberré? Hogyan vált számodra fontossá Isten?

Tizenkét éves koromban fontosnak tartották a szülem, hogy konfirmáljunk, de semmilyen előzetes vallásos nevelést nem kaptam. Úgyhogy ez akkor mélyvíz volt, de azt éreztem, hogy ez nekem kelleni fog. Első „slukkra” azért nem sikerült megértenem a keresztyénség lényegét. Középiskolás koromban kerültem Békészcsabán a Bakay Péter által vezetett ifjúságba, akkor átéltem egy erős megtérésélményt. Ugyanakkor tizennyolc évesen történt egy „takaróhosszabbítás”, amikor kinőttem az addig inkább gyermeki hitemet, és lett egy erősebb ragaszkodásom Istenhez. Huszonegy évesen pedig megint volt egy erősebb elköteleződésem. Az én megtérésem ilyen szakaszosan történt. Volt, amikor a szeretetén, majd a bűnbocsánatán keresztül hívogatott Isten, aztán az vált fontossá, hogy célt adott az életemnek.

Történtek olyan események veled, amelyek ehhez a folyamathoz kötődnek?

Tizenöt évesen kollégiumba kerültem, messze a családomtól. Zenészként végeztem, ezért rengeteg időt töltöttem egyedül egy zárt szoba falai között, amíg gyakoroltam. A többiek maguk alatt voltak emiatt. Én akkor tudtam imádkozni, és éreztem, ahogy átölelt az Isten. Ez csodálatos megtapasztalás volt nekem. Támasza tudtam lenni a többieknek is, ami szintén döbbenetes élmény volt.

Hogyan találtál társra egy evangélikus lelkész személyében? Hogyan alakult a további sorsod?

A békéscsabai ifiben volt egy jó barátnőm, akivel egy főiskolára kerültünk. Hajdúböszörményben laktam, ő dunántúli volt. Minden nyáron meghívott magukhoz, de többszöri lemondás után egyszer végre eljutottam hozzájuk. Történetesen ez a fiatal lány volt akkor a lelkészi munkatárs a már Tengelicen szolgáló későbbi férjem mellett egy gyerektáborban. Bekerültem én is ebbe a körbe úgy, hogy senkit nem ismertem. Akkor sokat beszélgettünk a férjemmel. Mindenki címet cserélt a tábor végén. Mondtam, hogy tudom, hogy soha senki nem fog nekem írni…

Hazamentem, de futottam is tovább egyik táborról a másikba. Egy hosszabb periódus után hazatérve a szüleim leültettek, és megkérdezték: „Ki az a Füller Mihály?” És elém tettek egy nagy kupac levelet. Az a negyven levél szíven ütött. Nem vágott kupán a szerelem, de imádkoztam kettőnkért. Az az ige adott nekem akkor választ, amely szerint „minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan felülről való”. Nagyon megerősített ez. Be is jött: nem lehetne jobb férjem! Olyan volt ez, mintha valahogy elkészítette volna a Jóisten. Református családból jöttem, de volt már kapcsolatom az evangélikusokkal. Éppen zenész voltam, így lehettem kántor férjem mellett. Nagyon jól kiegészítjük egymást. Ajándéknak élem meg ezt.

Úgy fogalmaztál valahol, hogy három plusz kettő gyermeketek született. Hogyan nevelkednek ők a kezeitek alatt keresztyén hívő családotokban?

Ez mindig igaz volt ránk: amikor a három gyermekünk volt még, akkor is volt még két nevelt nagylányunk. Ők nem olyan régen tértek vissza hozzánk, hazataláltak, és most velük is van újra kapcsolatunk. Az első három lányunk már iskolás lett, amikor vágyunk támadt újra babázni. Így született meg a második kis generáció. A nagyok már felnőttek, az első lányunkat nyáron adtuk férjhez.

Ők sosem csak lelkészgyerekek, de a mi gyerekekeink voltak. Igyekeztünk, hogy ne csak „valahogy felnőttek” legyenek. Ebben nagy segítség volt Istentől, hogy mindketten gyerekmunkás elhívással rendelkezünk. Egy nagy bandában nőttek fel, ahol ők otthonosan mozogtak. Olykor már segítőnek jönnek vissza, és megszervezik a saját kis gyerektáborukat is. És itt van ez a második generáció: tizenkét éves Borsikánk és a tízéves Misu. Nagyon jó látni, hogy erős kötelék van közöttük. A kisebbeket beölelik a nagyobbak a közösségbe. Mindenki úgy lehet kicsi vagy nagy, ahogy szeretne.

Átüt az írásaidon a nagy mélységek átélni tudása, és közben a derű is. Honnan fakadhat ez? És hogyan élitek meg a nehézségeket? Nem lehet könnyű például autista kisfiatokat nevelni. És mindig mosolyogsz…

Egyszer elgondolkodtatott egy új munkatársam, aki rákérdezett, hogy a mosolyom vajon valódi-e. Arra jutottam, hogy biztos tudnám, ha erőlködnék rajta. A derűt ajándéknak élem meg. Igenis vannak nehézségek, de „mélység felett van csak magasság”, amint egy kedves versemben írja Bódás János. Mind a két irányban megvannak a kilengések. A mélység felett is megtart Isten keze, a magasságban pedig ott van alattam a szakadék, akkor is Isten keze kell, hogy tartson. Ő stabilan ott van velünk, a szépségekben, a nehézségekben.

Az autista kisfiunk pedig tényleg egy eltérő fejlődésű kisfiú. De nekik ugyanúgy megvan a maguk jelleme, és a mi kisfiunk egy tünemény! A három nagylányunk kamaszkora azért nem volt nekünk nyomasztóbb, mert itt volt ez a kis szeretetgombóc, aki lágyított bennünket. Jó elfáradok néha, de sokszor eszembe jut, hogy hogy erősített meg újra meg újra Isten az utamban, a hitemben Misu köztünk való életével, jelenlétével.

Előadásokat tartasz, könyveket írsz. Miből fakad általában a mondanivalód? Hogyan kapcsolódik ez is Istenhez?

Döbrentey Ildikó mondta egyszer: „Timi, ezt vagy loptuk, vagy kaptuk.” Van valamink, amit tovább tudunk adni. Fontos, hogy meg tudjak hallgatni más embereket. Ha nyitottan fordulok mások felé, akkor Isten szép világából egy nagyobb színskála nyílik ki nekem. Ezt pedig utána muszáj megírni, hogy lássátok, hogy ott van ez a szépség, ez a kedvesség, ez a jóság minden mögött. Lehet, hogy most az árnyékát látjuk, de akkor egy fény ott ragyog. Isten keze mindenben benne van, vagy ahogy a gyerekekkel szoktuk mondani: ezt a levest ő főzte!

Kicsoda neked Jézus, róla mi jut először eszedbe?

Ő a szabadító mindabból, ami úgy kötne, fogna engem, hogy az fájna, és nyomorítaná az életemet. Ő az, aki engem a szolgaságból, a félelemből kivált. Nála biztonságban lehet az életem, és a gyermekeimé is. Nem is mertem volna ennyit szülni különben, hogyha nem volna mögöttem ez a tudás, hogy ott van az én drága Jézusom, aki önfeláldozó szeretetével már megszabadított engem.

 

Erdészné Kárpáti Judit

Híd, 2020/2.