Nyomtatás

Dobó Dániel evangélikus lelkésszel beszélgettünk

 

Kicsoda számodra Jézus Krisztus?

Keresztyén családban nőttem fel, sokat hallottam Istenről, vasárnaponként elmentem templomba, szerettem a hittanórákat is, de nem volt napi kapcsolatom Jézussal. Elméletben tisztában voltam azzal, hogy ki ő, és mit tett. Azt sikerült átadniuk a szüleimnek, hogy Istenhez bármikor lehet imádkozni, ő ott van, és meghallgat. Amikor megnéztem Mel Gibson A passió című filmjét, megragadott az a rengeteg szenvedés, amit Jézus értem vállalt. Innentől kezdett személyessé válni a kapcsolatom vele. Ekkor tizenegyedikes voltam, de csak a teológiai tanulmányaim végén történt meg, hogy átadtam az életemet Jézusnak.

Miért a teológiára mentél tovább, ha nem volt még teljes a Jézushoz való odaszánásod?

Lelkész nem akartam lenni, mert gyerekként nagyon untam az istentiszteleteket, de Isten fontos volt számomra. Úgy éreztem, hogy ő küld a teológiára. Amikor ott sorra megkérdeztek bennünket, hogy miért jelentkeztünk, a legtöbben azt mondták, hogy egy-egy lelkész nagy hatással volt rájuk, és hozzájuk hasonlóan szeretnének szolgálni. Tőlem a lelkészi szolgálat ilyen szempontból távol állt, az elhívásom mégis nagyon egyértelmű volt. Egyszerűen egy Istentől kapott bizonyosság volt bennem, hogy erre kell indulnom.

Mi a mi szerepünk, hogyan tudunk lépni Isten felé? Hogyan láthatjuk meg és fogadhatjuk el az elhívását?

Van olyan eset, amikor egyértelműen döntést kell hoznunk, igent kell mondanunk, és van, amikor valami eleve benne van Isten tervében, és csak engedni kell, hogy történjenek a dolgok. Úgy látom, hogy Isten az életre szóló elhívásokat eléggé egyértelművé teszi. Nem is az elhívás elfogadása igényel nagy bizalmat, hanem megmaradni abban és mindig megtenni a következő lépést. Nekem már korábban is volt személyes hitem, de most már látom, hogy az mennyire gyenge lábakon állt. Például nem olvastam rendszeresen a Bibliát.

Mi történt a teológiai éveid vége felé, és melyik pontot neveznéd a megtérésednek?

Nálam többlépcsős volt a megtérés. Kiskoromtól fogva volt egy alapvető hitem Istenről. Tudtam, hogy bűnös vagyok, és Jézus meghalt értem. Ez olyan hit, amiről Pál azt mondja, hogy bejutsz vele a mennybe, de minden más „leég” rólad. Aztán kaptam nagyon jó barátokat, akik erősítették a hitemet. Isten próbákkal is formált.

Sokat jelentett, hogy egy évet tölthettem Amerikában ösztöndíjasként, ahol az egyik tantárgy keretében imádkozni tanultunk, nagyon gyakorlati módon. A hét folyamán naplót kellett vezetnünk arról, hogy milyen istenélményeink voltak. Ott éltem át először Jézus közvetlen szeretetét. Addig Isten szeretetét az ajándékain keresztül tapasztaltam meg. Több fantasztikus, Istennel kapcsolatos élmény ért, de még mindig nem az igére alapoztam a hitem.

Amikor hazajöttem Amerikából, nem találtam a helyemet. Abban az évben kezdtem el rendszeresen olvasni a Bibliát, mert csak az Isten igéje maradt, amihez fordulhattam. Imádkoztam, igét olvastam, böjtöltem, hogy megtaláljam az életem alapját Istennel. Amikor egy lelkész barátomnál szolgáltam, megosztottam vele, hogy nagyon nem találom a helyemet. Ő megkérdezte, hogy átadtam-e már az életemet Jézusnak. Visszakérdeztem: „Szerinted? Hiszen lelkész leszek.” Biztatott, hogy hangos imában is mondjam ki, ha ezt még nem tettem meg. Beszélgettünk arról is, hogy mi az, amiről még tudom, hogy nem adtam át Isten kezébe, és akkor ezt ott megtettem. Ez is nagyon fontos eleme volt az Istennel való kapcsolatomnak.

A következő évben, hatodévesként, éppen hittanórára mentem, és egy ének járt a fejemben: „Ki teremtette ezt a világot? Atyánk, Istenünk!” Akkor belém hasított, hogy el kell döntenem, hogy mit hiszek. Tényleg Isten teremtette a világot, és Jézus az út minden ember számára vagy nem? Addig még mindig bennem volt az, hogy keresztyénként nekem ez az utam, de azért Jézus nélkül is boldogulnék. Felidéződött bennem, amit Illés mond: „Meddig sántikáltok még kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baal, akkor őt kövessétek!” (1Kir 18,21) De a kettő együtt nem megy. Akkor ez ott letisztult bennem, hogy a világot Isten teremtette, és tényleg mindenki számára csak Jézus az út őhozzá.

Hogyan alakítottad a gyülekezeti szolgálatodat azokra a tapasztalataidra alapozva, amiket Istennel való közös utadon korábban megéltél?

Kezdettől nagyon fontosnak éreztem, hogy Istenre és az igére kell alapoznom a szolgálatomat. Ökumenikus általános iskolába jártam, aztán két évig evangélikus, majd két évig egy római katolikus gimnáziumba, ahol református hittanból érettségiztem, aztán elvégeztem az evangélikus teológiát, és kaptam egy evangélikus feleséget, aki a Baptista Szeretetszolgálatnál dolgozott, és a Golgota gyülekezetben tért meg. Ez egyszerre felszabadító, és egyszerre ad egy olyan érzést, mintha a levegőben lógnék, és megmagyarázza, hogy sokáig miért nem tudtam mit kezdeni a felekezeti keretekkel.

Ezek folytán nem gondolom, hogy valaki gyülekezeti taggá válna pusztán az által, hogy megkeresztelték. Ha valaki igazán a gyülekezethez akar tartozni, szerintem az a minimum, hogy vasárnaponként eljön a templomba. Ami igazán fontos, az az Istennel való személyes kapcsolat. Abban kell fejlődnöm, hogy meglássam a hagyományok értékét, hiszen ezeknek azért van megtartó erejük.

Két alapvető dolog a gyülekezetben az istentisztelet mellett az imaóra, ahol mi szólunk Istenhez, és a bibliaóra, ahol az ő szavát tanulmányozzuk. Nem az a lényeg, hogy minél többen legyenek a templomban, hanem hogy minél többen megismerjék Jézust. Ez kiszolgáltatott helyzetet jelent a lelkész számára, mert nem rajta múlik. A Biblia úgy beszél arról, amikor embereket Jézushoz vezetünk, mint a halottak feltámasztásáról. Ez emberi erőből nem megy. Az imádságra kell alapoznunk mindent, amit teszünk, hogy ne fektessünk felesleges energiákat a saját elképzeléseink megvalósításába. Mert lehet, hogy az ige alapján jó a tervünk, de ha nem szerepel Isten tervében, akkor nincsen értelme.

Beszélj kicsit a feleségedről, akit – a te szavaid szerint – Istentől kaptál!

Akkor, amikor találkoztunk, éppen nem számítottam arra, hogy társat kapok. Felszenteltek lelkésznek, és szeptembertől készültem az első szolgálati helyemre, így nem gondoltam, hogy a nyár folyamán ismerkedni fogok. Csákváron egy mozgássérült táborban találkoztunk. Abban az évben én voltam az egyik táborvezető. Eszternek éppen lettek volna programjai a barátaival, de mindenki lemondta valamiért, és lejött a nővéréhez ebbe a táborba. Elkezdtünk beszélgetni, majd átbeszélgettünk egy éjszakát, imádkoztunk, és ő készült hazamenni. Kértem Istent, hogy adjon még egy kis időt, hogy jobban megismerjem őt, mert úgy érzem, hogy kezd köztünk kialakulni valami. Ezután szólt Eszter, hogy tulajdonképpen maradna még. Hamar egyértelművé vált, hogy Isten egymásnak szánt bennünket.

Ismeretségetek legelején már közösen imádkoztatok?

Nekem már természetes, hogy imádkozom. Életemben először a teológiai barátaimmal imádkoztam együtt hangosan. Aztán Amerikában ez teljesen természetessé vált. Nem is tudtam volna elképzelni az életemet egy olyan lánnyal, akivel nem tudom ezt a Jézussal való közösséget megélni.

Közös elhívást éreztek Eszterrel arra, hogy a meg nem született magzatokat és az édesanyákat védelembe vegyétek.

Nyolcadik osztályban, amikor megnéztem a Néma sikoly című filmet, Isten rám nehezítette az abortuszok kérdését. Amikor lelkész lettem, a gyülekezeti imaközösségben három állandó irány fogalmazódott meg: az abortuszok és a válások ellen, valamint az üldözött keresztyének mellett. Sokat imádkoztunk azért, hogy Isten adjon egy olyan feladatot, ahol konkrétan tudunk tenni valamit. Felvettük a kapcsolatot a Kiáltás az Életért Egyesület munkatársaival, akik válságterhességekkel és az abortusz utáni gyógyulással foglalkoznak. Lassan kiforrja magát ez a szolgálat, és hosszabb távú terveink is vannak.

 

Erdészné Kárpáti Judit

Híd, 2019/3.