Nyomtatás

„Aki másnak segíteni szeretne, hogy hívő legyen, az először is saját maga legyen átadott életű ember” – mondja Széll Bulcsú nyugalmazott evangélikus lelkész. Írásaival az Evangélikus Élet olvasói hosszú évek óta havonta találkozhattak lapunk hasábjain A hónap igéje rovatban. Most, amikor megválik rovatvezetői megbízatásától, szolgálatáról kérdezte egyházunk országos missziói lelkésze.

 

Teológuséveim alatt gyülekezeted ösztöndíjasaként havonta egy vasárnapot Lucfalván tölthettem, ahol lelki ébredés volt. Azóta jó testvéri kapcsolatban, barátságban vagyunk. Több évtizednyi aktív szolgálat után tavaly nyugdíjba mentél, és a Gomba nevű faluban élsz. Egy nyugdíjas mit kezdhet az életével?

Sok szolgálat adódik, hiszen a környező településeken a lelkészek és a helyi közösség is ad lehetőséget. Egyik lányunk családja Gombára költözött, így kerültünk mi is oda. Kiderült, hogy ott nincs evangélikus gyülekezet. A velünk élő négy unoka iskolába jár, ezzel kezdődött, hogy a helyi iskolában hittanórát, majd később házi bibliaórákat indítottunk. Természetesen először az evangélikusokat szólítottuk meg, de bárki jöhet. A bényei gyülekezetbe tartozunk, ott is vannak szolgálataim.

Hogy jött létre ez a házi közösség? Hogyan szólítod meg az embereket? A boltban vagy az utcán?

Először azokat szólítottuk meg, akik evangélikusok lennének, de nem gyakorolják hitüket. Utcán, boltban, rendelőben, szomszédságban, ahol emberekkel találkoztam, szóba került, hogy ki vagyok, és hívtam őket. Amikor megtudják, hogy lelkész vagyok, sokan maguktól jönnek a kérdéseikkel.

Az embereknek szükségük van Istenre? Úgy tűnik, hogy sokan jól elvannak nélküle.

Nekik is úgy tűnik, hogy jól vannak nélküle, de gyakran kiderül, hogy nem is érzik annyira jól magukat, csak nem tudják, hogy ez azért van, mert Isten hiányzik az életükből. Az emberek ma is vágyódnak a spiritualitásra – ha nem az egyháztól kapják meg, akkor megkapják okkult szemléletű vagy szektás emberektől.

Mit kezdjünk azzal, hogy sokan érzik az igényt, keresik a válaszokat, de az egyház kicsit olyan számukra, mint egy múzeum, érthetetlen, zárt kultúrának tűnik, ahová nehéz bekapcsolódni?

Az egyháznak is hozzá kellene igazítania a külsőségeket a mai helyzethez, hogy ne legyen akadálya annak, hogy a tartalom eljusson az emberekhez. Mai módon kell megszólalni, mai környezetet kell teremteni, és használni kellene azokat az embereket, akik élik a hitüket, hogy közösségeket formálhassanak, ahol az emberek otthonra találhatnak. Akkor meglesz az a pozitív értelemben vett kettősség, hogy ott vagyunk a templomban a nagy ünnepi istentiszteleten, és ott vagyunk a kis házi vagy bibliaórai közösségekben. Ez a kettő kiegészíti egymást. De nem a forma a lényeg, hanem hogy Jézus Krisztusról beszéljenek.

A te életed hogyan indult? Mi előzte meg ezt a több évtizedes szolgálatot? Szüleid egyszer csak rád néztek, és azt mondták: pap lesz ebből a gyerekből?

Jártam gyerekórára, és konfirmáltam. Esti imát is mondtunk otthon, de ennyi volt az egész. A középiskolai osztályomban az egyik barátom hívő volt, és engem is elhívott a gyülekezetbe. Így találkoztam az Úrral. Először csak az tűnt föl, hogy ez a közösség más, a szeretetet éreztem. Aztán mivel jól éreztem magam, elkezdtem odafigyelni az igehirdetésre, és ennek nyomán rájöttem, hogy én még nem vagyok jó helyen. Elkezdtem keresni az Urat, és megértettem az evangéliumot.

Mi az, amit az élő hitért nekünk kell megtenni, és mit várhatunk Istentől?

Sokféle módon történhet meg az, hogy megszólít valakit az Úr. Ha valaki megtér, az Isten munkája. Van, akinél az első beszélgetésnél megnyílik valami, és van, akinél ez több évbe telik. Isten lelke nélkül megfeszülhetünk, sem mi magunk nem tudunk hitre jutni, sem mást nem tudunk Istenhez vezetni. Aki másnak segíteni szeretne, hogy hívő legyen, az először is saját maga legyen átadott életű ember. Az emberek egy része keresi Istent, mások pedig váratlanul találkoznak vele. Az én életemben úgy történt, hogy jól éreztem magam a közösségben, ahová elhívtak, és nyitottá váltam az evangélium iránt. Meghallottam azt, hogy elveszett ember vagyok, és Jézus hív engem a követésére. Van, aki nagy lelkesedéssel indul, mert „jó az Úr, szeret az Úr”, mégis, egy idő után elmarad, mert elfogy a lelkesedése. A másik pedig bűnbánattal indul, és megmarad abban, hogy mindig küzdeni, harcolni kell a bűnnel, és szomorú keresztyén lesz, aki nem tud boldog lenni. Ha csak az egyik valósul meg, azt szoktam fél megtérésnek nevezni. Viszont ha mindkettő megtörténik – egyszerre vagy egymás után –, az olyan egészséges indulás a hitben, amely egész életen át megmarad.

Beszélgetésünk elején említettem a lucfalvai ébredési időszakot. Mi történt ott?

Úgy gondolom, ez az 1970–80-as évek legnagyobb evangélikus ébredése volt. Sok ember indult el az Isten útján. Bócsa után ez volt a második gyülekezet, ahová az Úr szolgálatra hívott. Lucfalva is kis gyülekezet volt kevés emberrel, ott sem volt igazán élet. Bócsán is voltak ugyan eredmények, de kicsik. Én csodálkoztam a legjobban, hogy Lucfalván az első szóra nyílnak a szívek. Ez nem az én érdemem, hiszen mindkét helyen ugyanúgy szolgáltam. Lucfalva négy-ötszáz lelkes falu volt, eleinte harminc-negyven ember járt istentiszteletre. Egy idő múlva aztán tele lett a templom, százan-kétszázan jártak rendszeresen. Az istentiszteletek mellett bibliaórákat is tartottunk, ahol beszélgettünk Isten igéjéről. Azokon is nyolcvan-száz ember vett részt. Imaóra is volt körülbelül hetven résztvevővel, ahol a gyülekezetért és az alkalmakért imádkoztunk. Az ifjúsági órán és a gyermek-bibliaórán hetente kétszer hetven-nyolcvan gyerek jelent meg. Minden alkalmat megtartottunk egész évben, nem volt nyári szünet. Később elindult a fiatal házasok köre, és amikor meghirdettük az énekkart, egyből hetvenen jelentkeztek. Különösebb erőlködés nélkül indultak el ezek az alkalmak.

A hívő ember és a betegség kapcsolatáról szeretnélek még kérdezni, hiszen néhány éve magad is élő példa vagy, hogy komoly betegséget hordozva is lehet reménységgel és hittel szolgálni.

Ezt meg kell harcolni az Úr előtt. Eleinte azt reméltem, hogy a műtétek majd megoldják a problémát, meggyógyít az Úr, és példa leszek, hogy az imádkozó ember meggyógyul. Aztán a sokadik műtét után Isten elvezetett annak felismerésére: nem biztos, hogy abban nyilvánul meg a vele való kapcsolatom, hogy meg fog gyógyítani, hanem abban, hogy minden körülmény között velem van. A hívő és a nem hívő ember betegsége között az a különbség, hogy a nem hívő egyedül viseli a terheket, a hívő mellett pedig mindig ott van Valaki, az Úr Jézus Krisztus. Ez valós tapasztalat: vigasztal, erőt ad, tanácsol. Nehézségek az életünkben két okból lehetnek. Vagy a saját bűneink és azok következményei okozzák, vagy Isten rajtunk keresztül mutatja meg másoknak, hogy vele meg lehet állni a nehézségek közepette is. Nagy figyelmeztetés ez, hogy mindig készen kell lennünk a számadásra. A legtöbb ember nem gondol erre, hanem úgy él, mintha örökké tartana a földi élet.

Kicsoda számodra Jézus Krisztus?

Minden! Megváltó, szabadító, hűséges Úr, aki vezet, aki mindig jelen van. A földi életet is ő teszi teljessé, boldoggá, miatta tudhatom, hogy van értelme és célja az életemnek az utolsó pillanatig.

Van olyan bibliai szakasz, amely különösen is fontos számodra?

Megtérésemkor, tizenhét évesen azt kértem: Uram, adj egy igazi karácsonyt nekem! Egy barátom hívott szenteste hozzájuk, és amikor az édesapja a karácsonyi történet felolvasása közben odáig jutott, hogy „született néktek ma a Megtartó” – Lk 2,11 –, akkor éreztem azt, hogy ezt nekem mondja az Úr, hogy számomra ma megszületett a Megváltó, és mostantól fogva velem lesz.

 

Szeverényi János

Evangélikus Élet, 2016. december