Nyomtatás

Hogyan dolgozzuk fel gyermekkori traumáinkat, sérüléseinket, amelyeket szüleink okoztak nekünk? Mit tehetünk, ha ők már meghaltak?

 

A kincseket övező egyszerű hiányoktól a traumákig

Közös érintettségünk

Nehéz kérdés ez. Érzékeny téma. Ha tágabb értelemben vizsgáljuk, kiderül, hogy mindannyian érintettek vagyunk. A szüleinktől kapott kincsek mellett ugyanis óhatatlanul vannak hiányaink, szélsőséges esetben valós traumáink, melyek részei az örökségnek. Emlékszem, egy lelkigondozói képzés során felmenőinket kellett bemutatni egy rajzon keresztül. Az egyik döbbenetes felfedezésem az volt, hogy nem akadt a résztvevők között, akiknek sebektől mentes lett volna családfája. Mindenhol volt beteg ág, mely a következő generációra is hatással volt. „Atyáitoktól örökölt hiábavalóság” (1Pt 1,18) – jutott eszünkbe többünknek is. De egy másik felismerés is megadatott: az élő hit nyomán mindenhol láttam gyógyulásokat, az addigi áldás vonalát folytató vagy teljesen új hajtások kezdetét.

Érzékenyen érint minket ez a téma, mert szüleinkhez rendkívül mély kötelékek fűznek. Teremtőnk általuk hozott bennünket ebbe a világba, Urunk rajtuk keresztül gondolta ki a nekünk szánt küldetést. Ezer szállal kapcsolódunk. Ezen kötődések egy része nyilvánvaló érzésekkel megragadható, többsége viszont rejtett, melyeket csak nehezen vagy egyáltalán nem veszünk észre. Számomra az egyik legtanulságosabb irodalom ebben a témában A harmadik – akivel nem számoltak című könyv (Hanneke Meulink-Korf és Aat Van Rhijn munkája). Itt van szó arról a fajta „lojalitásról”, amely szüleink iránti pozitív ragaszkodásban, vagy épp szüntelen lázadásban mutatkozik meg, és a két szélsőség közötti százféle láthatatlan árnyalatban, amely sokkal több szokásunkra és döntésünkre hatással van, mint gondolnánk.

Eljön annak az ideje, amikor saját személyiségünk megértése kapcsán fel kell dolgoznunk apai és anyai örökségünket. Meg kell kötni felnőtt énünk békéjét, hogy el ne vesszen mindaz, amiért hálával tartozunk, és hogy el tudjuk fogadni azt is, ami töredékes. És azt hiszem, érdemes mindannyiunknak készen állni arra a beszélgetésre is, melyet ugyanilyen szándékkal esetleg saját felnőtt gyermekeink akarnak megejteni velünk.

Amikor sebek gyógyulására van szükség

A kiengesztelődésnek ennél a folyamatánál egyeseknél kiderül, hogy nem csupán mulasztások, de súlyosabb hibák és bűnök terhelik az előző generációt. Többféle érzelmi és látásmódbéli zavar, mint például a kisebbrendűségi érzés, a beteges maximalizmus vagy különböző szorongások hátterében állhat gyermekkori trauma. Arról nem is beszélve, amikor családon belüli fizikai vagy szexuális visszaélés áldozatává válik valaki. Amikor egy szülő saját döntése alapján hagyja el gyermekét, szinte betölthetetlen vákuumot okozva. Amikor szenvedélybeteg apa vagy anya tettlegességgel vagy érzelmi hálóval köti gúzsba gyermekét. Ezek már jóval túlmutatnak a mentális nehézségeken – ezek a mély megsebzettség állapotai. De akár a mindenkit érintő hiányokról, akár az utóbb említett mély sebekről van szó, felvetődik a kérdés: mit tehetünk és mit remélhetünk keresztyén emberként?

Amit emberileg tehetünk

Kell egy kísérő

Amikor Luther az Isten kegyelmét közvetítő eszközöket sorolta, akkor az ige, a szentségek és a gyónás után a testvéri beszélgetéseket említette. Akár hiányokról, akár az említett mély sebekről van szó, fontos, hogy legyen emberünk, aki elkísér a gyógyulás útján, akitől segítséget kérhetünk. Ilyen lehet például a lelkigondozásban járatos lelkészünk. Ha nagyon mély és a pszichénket is megbetegítő helyzetben vagyunk, ő majd javasolni fogja – saját kompetenciája határát észlelve –, hogy kihez forduljunk további szakértő segítségért.

Türelemmel párbeszédben

Időre van szükség, sokszor hosszú hónapokról, de olykor évekről is lehet szó. Imádkozzunk – mert imádkozhatunk türelemért. Nagyon fontos, hogy megtörve fájdalmunk miatti dacos hallgatásunkat megnyíljunk a párbeszédre. Először is párbeszédre Urunkkal. Sokan hordoznak gyermekkori traumáik kapcsán kimondatlan haragot Istennel szemben. Gyakran lapul ott a mélyben a „Miért engedte meg ezt?” fájó kérdése. Ilyenkor az első lépés talán az lehet, hogy kérnünk és engednünk kell, hogy békéltessen meg minket önmagával: „Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel!” (2Kor 5,20) Azután párbeszédre van szükségünk Urunkkal – ahogy Jóbnál is látjuk –, hogy az ő színe előtt leborulva „kiborulhassunk”, mert csak nála vagyunk biztonságban belső feszültségeinkkel. Különösen nagy segítséget jelentenek ilyenkor a panaszzsoltárok fohászai.

Amíg lehetőségünk van rá a gyorsan rohanó időben, meg kell találnunk a módját, hogy valahogy párbeszédbe léphessünk a szüleinkkel. Nem számonkérésre van szükség, hanem arra a lehetőségre, hogy belépjünk saját szüleink életébe felnőtt vendégként és így kezdjünk beszélgetések sorozatába. Ilyenkor sokkal hatékonyabbnak mutatkoznak egyszerű, hétköznapi dolgok, mint „tudományos praktikák”: egy családi fotóalbum fellapozása, régi ünnepek, események felidézése, párhuzamok keresése, naplóírás.

A beszélgetésnek lehet néhány nem várt „mellékhatása” is. Például kiderülhet, hogy bizonyos erőtlenségeinket nem is ők, hanem mi okoztuk magunknak. Előfordulhat, hogy szüleink sokszor csak azt adták tovább, amit maguk is kaptak, mert őket is úgy nevelték. Annyit tettek, amennyire lehetőségük volt – és ez mindig véges, mindig tökéletlen. Isten kegyelmére szorul minden szülő. De végül is a párbeszéd során esély nyílhat arra, hogy kimondható legyen a fájdalom, és – ha nem is mindig adatik meg – a valós hibák vagy bűnök kapcsán a „bocsáss meg” gyógyírt jelentő vallomása is elhangozhat.

De mi van akkor, ha nem megy a párbeszéd, ha nem hangzik el bocsánatkérés, ha nem akar megszületni a kiengesztelődés, vagy ha már meghaltak szüleink és későn eszmélünk rá a tisztázás szükségességére? Azt hiszem, éppen az ilyen emberi határok emlékeztetnek minket hitünk reménységére és terelnek oda az Urunk hatalmába és kegyelmébe vetett bizalomhoz.

Amit hittel remélhetünk

Krisztus közelsége

A „keresztfa titka tündököl” (Evangélikus énekeskönyv, 189. ének) – szoktuk énekelni. Meggyőződésem szerint nemcsak dogmatikai értelemben igaz ez, hanem lelkigondozói szempontból is fontos. Traumáktól gyötörve sokan gondolják, hogy talán senki sem tudja őket teljesen megérteni, magányra vannak ítélve. A passió Krisztusa azonban mellénk akar szegődni, és benne társat találhatunk. Bízhatunk abban, hogy nem csak tudja, de átérzi helyzetünket. A pokol kínjáig alámerülő gyötrelmében átélte a mi sebzettségünket is – a legnagyobb mélységig. Apró, de fontos jelző az, amit Lukács evangéliumában az öreg Zakariás „Istenünk könyörülő irgalmáról” (Lk 1,78) mond, amikor érdekes módon egy olyan szót használ, melynek eredetijében a „zsigerek” szó rejlik. Megdöbbentő, de bizony igaz: Megváltónknak megrendül bensője fájdalmainkat látva – nekünk valóban együttérző Urunk van! És éppen ennek az átélése közben találkozik az ember az egyik legellentmondásosabb igazsággal: fájdalmaink meghívások arra, hogy észrevegyük mellénk telepedő, mélyen együttérző Megváltónkat. (Gyógyító sebeink című könyvében ír erről sokat David Seamands)

A Szentlélek segítsége

De van itt még valami! Amikor a Római levélben a testük megváltására váró hívek reménységéről olvasunk, akkor ezt találjuk: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róm 8,26). Mélységes misztérium ez, de valódi reménysége a hívőknek: örökölt hiányok vagy traumák miatt „aszténiás”, erőtlen életünkben a Szentlélek segítségünkre siet. Krisztus Lelke ma is tud gyógyítani. Olyan korlátokon, amiken nekünk lehetetlenségnek tűnik túljutni – ő át tud lépni. Így az idő határmezsgyéin is. Az, hogy a mi Istenünk az időnek is ura, azt a meglepő lehetőséget is magában hordozza, hogy ő tudja gyógyítani a múltat is. Ahová az idő dimenziójába zárt emberi eszközeink nem érnek el, ott a Lélek ereje továbblép, ott fejti ki a hatását. Nem lehet képlettel leírni és hétköznapi logikánkkal magyarázni, de lehet imádságos csendekben kérni és átélni valamit belőle, mert erre is igaz, hogy: „Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges” (Lk 18,27).

Meggyőződésem szerint ez igaz a halál és az élet választóvonalára is. Párfogónknak van hatalma arra, hogy feloldozzon már halott szeretteink ellen elkövetett vétkeinktől, és már nem élő szüleink okozta bűnökre is ki tudjuk mondani: megbocsátok. A halál számunkra áthatolhatatlan szakadék, nem hathatunk az elhunytakra, nem tudunk beszélni velük, de remélhetjük, hogy Urunknak elég hatalma és irgalma van ahhoz, hogy a halál és élet határán is átívelő kiengesztelődést tudjon teremteni. Meg lehet vallani a hibát, hogy elmaradt „út közben” a megbékélés, vagy épp túl sok éven át feküdtünk le haragunkkal, de kérhetjük és remélhetjük a feloldozást. Urunk Szentlelkével képes valamit pótolni abból, ami talán a földi út során elmaradt.

Száraz ágak új szolgálata

Nappalinkban, a családfát jelképező fotógyűjteménnyel szemben az egyik legkedvesebb dísztárgyunk egy virágtartó állvány. Egy gyógyulófélben lévő alkoholbeteg hittestvérünk készítette. Különleges formájú almafaágak hajolnak össze, hogy új életet, szobanövényeket tartsanak meg erejükkel. Akkor lett igazán fontos számomra, amikor elmondta készítője: a fákról valamilyen baj miatt levágott, földre kerülő és tüzelőnek szánt anyagot használt fel. Ezeket mentette meg és adott nekik új szolgálatot, megtisztítva, megcsiszolva, szépen lazúrozva... Most, ahogy ezt a témát forgatom magamban és ránézek, Isten megújuló kegyelmének különös jelképévé válik számomra: a gyógyult vagy gyógyulófélben lévő családfák reménységének szimbólumává.

Sefcsik Zoltán

A szerző evangélikus lelkész

 

Híd, 2021/4.