Nyomtatás

A Váci utcában találkoztam ezzel a koldussal. A december végi ünnepi forgatagban szívszorító volt a hidegben, hóesésben. Emberi lény nem kerülhet ilyen helyzetbe, bárki is van a ruha alatt, bárkik is küldték őt az utcára.

Szeverényi János írása

 

A ruha, amelyet viselt, egy bizonyos koldusmaffia „formaruhája”. Tizenkét évvel ezelőtt Ungváron láttam először ilyen kéregetőt: látványos, érzelmekre ható külső megjelenés és pozíció. A személyt nem lehet látni, nem lehet vele beszélni, bárki lehet: férfi, nő, gyermek. Valóban létezik a pénzkeresésnek ez a furcsa módja. A kolduló talán semmit sem kap a bevételből, el kell számolnia tartóinak.

Egy időben a gyülekezeti lelkészi szolgálatom mellett utcai szociális munkát végeztem Budapest VIII. kerületében. Ott megismertem a szegénység, kiszolgáltatottság mélységeit, a hajléktalanság, prostitúció, drog- és emberkereskedelem könyörtelen törvényeit. 

Élénk társadalmi vitát vált ki manapság a hajléktalanok ügye. Mint sok más kérdést, ezt is megterhelik a pártpolitikai csatározások. Ezen a helyen nincs lehetőség a témát összetettségében megközelíteni, de annyit megállapíthatunk, hogy nem emberhez méltó az utcán élni, tengődni, nyomorogni, haldokolni. A különböző színvonalú hajléktalanszállókon van elég hely. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy nem könnyű együtt lenni fáradt, sok esetben szenvedélybeteg embereknek. A szállókra nem lehet bevinni alkoholt, kis állatot, de lehet fürdeni, enni, aludni fűtött helyiségekben. A szükséges orvosi ellátást is megkapják a betegek.

A szociális munkások azon vannak, hogy a kivezető utat is megtalálják az egyén számára. Számtalan drámai történetet ismerünk családi krízisről, válásról, alkoholizmusról, munkanélküliségről.  Ezeket kibogozni, a kivezető utat megtalálni nehéz feladat. Az utcán élők nagyjából három csoportba tartoznak. Akik nem túl régen kerültek ilyen helyzetbe, azokat viszonylag könnyű segíteni, rehabilitálni, ha ők is akarják. A nagy többség, ha szenved is, de nem akar, nem tud változtatni helyzetén, nem lát kiutat, nem hisz a megoldásban. Ők nem szívesen mennek be szállókra sem. A harmadik csoport a legreménytelenebb: akik már annyira leépültek testileg és lelkileg, hogy nem képesek döntést hozni, sok esetben kommunikálni sem. Sorsuk az elmúlás vagy az ellátórendszerben való vegetálás.

Jószívű, segíteni akaró emberek lelkiismeretét megterhelik az utcán élők látványa, sorsa. Mégis, úgy gondolom, hogy az utcai kéregetőknek nem célszerű adni, különösen nem pénzt, mert nem ismerjük az élethelyzetüket. Az ilyen ad hoc segítés nem hatékony, és leginkább önmagunkat nyugtatjuk meg vele. Szakmai ismeretek és segítség nélkül nem szabad megközelíteni ezt az összetett problémát.

Környékünkön lehetnek olyan kéregetők, hajléktalanok, „állandó ismerőseink”, akiket figyelemmel kísérünk, elbeszélgetünk velük, néha segítünk is nekik. A legtöbbet úgy tehetjük értük, ha besegítjük őket az ellátórendszerbe.

Ha igazán felelősséget érzünk embertársaink iránt, akkor imádságos szívvel vegyük számba rokonainkat, munkatársainkat, ismerőseinket, a gyülekezet tagjait. Egészen bizonyos, hogy Isten mutat majd olyanokat, akik felé rendszeresen segíthetünk testi, lelki, szellemi síkon.

Szeverényi János

Evangélikus Élet 2019. január 27.