Nyomtatás

Szeverényi János írása

Egy igaz ember portréja

Kibontott ajtók, ablakok, törmelék közül lépett elő poros munkaruhá­ban. Kőművesnek néztem. Kedves természetességgel kérdezte: „Te vagy az új szolgatárs?” Két oldalról megcsókolt, és nyomban azt kérdezte, hogy az ajtót hová is kellene beépíteni. Így találkoztam első szolgálati helyem, Gerendás katolikus plé­bánosával, Szigeti Istvánnal.

Álomban kapta az Úrtól a jelzést a tá­gas, valamikor uradalmi épületként mű­ködő plébánia szeretetotthonná építésé­ről. Esély sem volt arra, hogy engedélyt kapjon a viharsarki plébánia egy ekkora beruházásra. A tanácselnök megvallot­ta nekünk egy alkalommal, amikor hár­masban beszélgettünk, hogy „fentről” azt javasolták, bontassa le az elkészült épületrészeket...

Trabantom sokszor kanyarodott a plé­bánia udvarára. A plébános úr általában vagy imádkozott, vagy dolgozott. Néha a tetőn járt – mint más a járdán –, és javí­totta a csatornát, igazította a cserepeket. Maga által eszkábált szerkezettel körbefűrészelte a templomot, így szigetelte saját kezűleg. Máskor kosárban lógva festette a tornyot, miközben hívei a templom tövé­ben kétségbeesve imádkoztak.

Tizenhárom gyermekes, hívő család­ból származott. Kicsi, egyszerű szobá­jában megbeszéltünk mindent. Utólag látom csak igazán, mekkora ajándék az ilyen testvér és barát. Szerettük az Urat és a gyülekezeteket. Ökumenikus megbéké­lési istentiszteletet tartottunk templomá­ban. A szomszédos csorvási közösségeket is bevonva öt felekezet (katolikus, refor­mátus, román ortodox, baptista, evan­gélikus) és hét gyülekezet képviselőiként kértünk bocsánatot Istentől és egymástól a történelem során elkövetett bűnökért. Mindezt a hatékonyabb misszió jegyében tettük. Máskor az üres csorvási parókián ima- és böjtnapot tartottunk gyülekeze­teinkért és a községekért.

Szombat délutánonként a konfirman­dusokkal átmentem a plébániakertbe focizni a katolikus hittanosokkal. István esketés után kilépve a templomból meg­jelent közöttünk. Gondoltam, hogy még várni kell rá, amíg bemegy a plébániára átöltözni. De ő a szilvafa alatt kigombolta a reverendát, letette a fa tövébe, és be­állt a játékba. Időnként közös gyermek­délutánt tartottunk vetítéssel, igével, já­tékkal, énekléssel. Gerendáson éveken át havonta volt közös bibliaóránk. Nem tudtunk várni a januári ökumenikus ima­hétre. Közös énekesfüzetet is szerkesz­tettünk. A rendszerváltás előtt – megbe­szélve a párt által irányított iskola igaz­gatójával – évtizedek után bevezettük az iskolai hittant. Szombat este látogattuk meg otthonában az iskola vezetőjét. Szol­gálatunknak, munkánknak súlyt adott a lelki egység, a közös fellépés.

Egy alkalommal nem találtam helyet­test a vasárnapi istentiszteletre. Eszembe jutott szolgatársam. Így érveltem: „Évek óta együtt dolgozunk a faluért, imádko­zunk, bibliaórákat tartunk, kérlek, két mise között vállald el az evangélikus istentisz­telet megtartását.” „Ahhoz nekem át kell térnem” – válaszolta. „Igen – mondtam –, körülbelül kétszáz métert.” Azt tette, amit máskor is: énekelt a gyülekezettel, imádko­zott, igét hirdetett. Más alkalommal kánto­runkat helyettesítette esküvőn.

Épült a szeretetotthon. Állami és egy­házi segítség nélkül. Sokszor a plébános egyedül végezte a munkát. Néha érkez­tek például Belgiumból katolikusok, akik szabadságukat, pénzüket a magyarországi plébániának ajánlották fel. A békéscsabai evangélikus ifjúság is többször eljött se­gíteni Bakay Péter vezetésével. Az egyik, börtönt is megjárt ifjú zaklatottan számolt be arról, hogy a betongerenda ráesett a plébános lábára, és ő nem szitkozódott, mérges sem volt.

Jelentős összegű számlát kellett kifi­zetni, és nem volt rá fedezet. Gondnoká­val, Varga Józsi bácsival imádkoztak. Más­nap a postás meghozta azt az összeget, amelyre szükség volt. Egy dunántúli pap, hallva az építkezés hírét, eladta az autóját, és annak az árát küldte el. Így épült hitből, adományokból a kommunista időben az otthon. „A gyülekezetnek el kell tartania az időseit” – mondta egyszer Szigeti István.

Kávéztunk a konyhában, esett ránk az eső. Merthogy a brigád a plébános távollé­tében előkészítés nélkül lebontotta a tetőt. A plébános kritikusan, de nyugodtan beszélt a helyzetről. Megosztotta velem azt is, hogy kántorának és néhány atyafinak nem tetszik ez az építkezés. Többek között az sem, hogy a szeretetotthonban kápolna is van, mert szerintük „misézni csak temp­lomban lehet”. A kántor elvette a temp­lomkulcsot, és „ellenájtatosságot” tartott a templomban, miközben a plébános a ká­polnában misézett. Erre én felháborodva mondtam, hogy ezt nem engedheti, hiszen ő a pap, és ezzel őt is megalázzák. Mire ő csendesen annyit mondott kávézás köz­ben az esőáztatta konyhában: „Az alázatos embert nem lehet megalázni.”

Első telünk a gyülekezetben nehézsé­geket is hozott. A második babát vártuk, és a mínusz húszfokos hidegben elromlott a kutunk, nem volt vizünk, és kályháink is inkább füstöltek, mint melegítettek. Vasár­nap délután nagy hóban mentem a presbi­terekhez, hogy segítsenek autóval elmenni szerelőért, de senkinek nem volt alkalmas az időpont. Ő jutott eszembe, aki mindig imádkozott és dolgozott. Most is ezt tet­te. Elmentünk megrendelni a kútfúrást, és eljött kitisztítani a kályháinkat.

Terhesgondozásra kellett vinnem fele­ségemet, de a Trabant nem akart „húzni”. Annyi ereje volt, hogy átpöfögött a plé­bánia udvarába. A kápolnában találtam rá barátomra, aki éppen gyászmisét kez­dett volna. Beöltözve ült a gyülekezettel a templomban. Intettem, hogy maradjon, várok. Mégis kijött, azonnal odament az autóhoz, és rövid vizsgálat után megálla­pította a hibát: a gyertyakupak cseréjére van szükség. Kiszaladt a műhelyébe, és hozott. Közben a fehér miseruha besározódott. Sietett vissza, bepiszkolódott szent öltözetben kezdeni a misét.

Fizetést nem vett fel a gyülekezettől. Tulajdona egy ágy volt és egy elektromos orgona, amelyet a belgák hoztak neki.

Elkészült a szeretetotthon. Gondja volt arra is, hogy legyen lift az emeletre. A ká­polnát el lehet érni járókerettel is. Hatvan­személyes, padlófűtéses, komoly épület lett. A plébános nem rendezett szentelést, ünnepséget, táblát sem készíttetett. Több alkalommal társasjátékot játszott a lakók­kal. Nagy nevetések zengették az épületet. Életük utolsó szakaszát az évtizedek alatt a helyiek közül is sokan ott töltötték, ahol nem csupán enni kaptak.

A szegedi klinikán látogattam meg ba­rátomat. Úgy feküdt az ágyon, mint a Krisz­tus. Csendesen, alázatosan szenvedve. Fi­nisben volt, tudta ő is. Nagy fájdalmai el­lenére nem fogadott el fájdalomcsillapítót. Felajánlotta szenvedéseit gyülekezetéért és a faluért. Ekkor is, ott is mindent megbe­széltünk az Úrral és egymással. Néhány nap múlva elment. Ötvenhét éves volt.

Hiányzik. Sokszor mentem volna hozzá az elmúlt évtizedekben, ahogyan koráb­ban is. Igaz ember volt. Szentlélekkel telve sok és jó gyümölcsöt termett élete.

Szeverényi János

Evangélikus Élet, 2018. augusztus 26.