Ifj. Zászkaliczky Pál jelenleg gyülekezeti felügyelő a Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközségben, de az egyházban gyerekkora óta otthonosan mozog lelkészi család sarjaként. Négygyermekes édesapa, a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (MEVISZ) egyik alapítója.

 

Milyen gyermekkorra tekintesz vissza? Egy második generációs lelkészcsaládban nőttél fel három lánytestvéreddel.

Magyarbólyon, egy kis baranyai, határszéli faluban volt lelkész édesapám, ami jó színtér volt a felhőtlen gyerekkor megéléséhez. Nekünk az teljesen természetes volt, hogy például szenteste édesapa késő este ér haza. Ugyanakkor egy kis faluban lelkészgyereknek lenni nem volt egyszerű dolog. A traktorosok gyerekei gyakran csúfolódtak: „A te apád nem dolgozik!” Arra gondoltam akkor, hogy én nem akarok lelkész lenni, mert nem akarom, hogy a gyerekeimmel így bánjanak. Persze aztán egészen más dolgok határozták meg az életem későbbi döntéseit.

Az ilyen családi háttér szinte predesztinálja az embert, hogy lelkész legyen? Vagy inkább elrugaszkodik a családi hagyományoktól?

Úgy éreztem fiatalként és most is, hogy lelkésznek az menjen, aki tényleg érzi erre az egyértelmű elhivatottságot. Én ezt sosem éreztem. Az egyháznak szerintem nagyon nagy szüksége van odaszánt életű világiakra is, akik a megszerzett szaktudásukat becsülettel használják, és azt az egyházban is tudják kamatoztatni.
Az én életemben az első ilyen terület a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (MEVISZ) megalapítása volt, amelynek az egyik vezetője voltam. Közben Varga Gyurka bácsiék kezdeményezésére kéthavonta jártam a Veszprém megyei ifjúsági csendesnapokra, nyári táborokat is vezettem. Úgy éltem meg ezt az időszakot, hogy engem oda állított az Úristen.

Eközben milyen pályát választottál magadnak, hol tanultál?

Hamar kiderült, hogy a matematika és a fizika az a két tantárgy, ami nekem jól megy. Az ELTE-re jártam programozó matematikus szakra, emellett levelezőn a teológiát is elvégeztem.

Honnan indult a MEVISZ megalapításának ötlete?

1988-ban volt először olyan ifjúsági konferencia egyházunkban, ami egyetemistáknak, fiatal dolgozóknak szólt. Már az előkészítés során Kovács Imrével, Csepregi Andrással és másokkal arról beszélgettünk, hogy jó lenne ezzel a korosztállyal állandó keretek között foglalkozni.
Ennek az évnek a telén a Deák téri templomban aztán meg is alakult a MEVISZ, amelynek a végleges vezetőségválasztáskor a titkára lettem. Hat évig töltöttem be ezt a tisztséget. Összesen hét év volt az életemben a MEVISZ-munka, ami nagyon intenzív volt.
Óriási öröm és az Úristen csodálatos munkája az, hogy a mai napig is működik ez a szövetség. Mi akkor azt gondoltuk, hogy mindent akarunk: külmissziót, belmissziót, sajtót. Aztán lassan kiderül, hogy azok a dolgok működnek, amelyekre van odaszánt ember. A Bárkát sokan ismerik, ami a legfontosabb szakcsoport lett. De említhetjük az egyháztörténeti szakcsoportot és a MEVISZ Hírmondó című értesítőnket is.
Tömegmozgalommá nem tudott válni a MEVISZ, ugyanakkor nélkülözhetetlen és nagyon fontos feladatot töltött be. Az Új ének füzetek kiadása akkor hiánypótló munka volt, tízezres példányszámban adtuk ki.

Kiadtatok két különálló kötetet 1995-ben és 1999-ben Nem voltam egyedül címmel. Interjúkban szólaltattatok meg a maguk korában mellőzést és üldözést megélt lelkészelődöket. Itt már a feleséged, Mirák Katalin neve is olvasható a köteten dolgozó munkatársak között. Vele mikor ismerkedtél meg?

Az 1990-es évek elején Angyalföldön szerveztünk egy ifjúsági kört, ami intenzív, komoly közösséggé vált. Ez a mai napig igazi baráti kör. Egyszer az egyik tag elhívta Katit is a körünkbe. Ő – ahogy ő elmondja –, belépett a terembe, körbenézett, majd rám tekintve azt érezte, hogy ez az ember lesz a férjem. Aztán így is lett. Egy jó év múlva összeházasodtunk. Nem volt kérdés, hogy közös életünk van.

Ez furcsán hangzik a mai világban, amikor hosszú évekkel a kapcsolat kezdete után gondolkodnak el, hogy talán össze kellene házasodni. Mi tette számotokra annyira biztossá ezt a döntést?

Ezt csak az érti, aki átélte; hogy ő az, és pont. Ezt az ember elfogadja, mert meggyőződése, hogy kapja, és nem magának választja.
Gyerekkoromban ez úgy fogalmazódott meg bennem, hogy én nem csak önmagamnak keresek feleséget, hanem a gyermekeimnek anyát. Ez egybeesik a mi kapcsolatunkban, és csak hálaadással tudom elfogadni és megélni.

Te hogyan élted meg az Isten megszólítását?

Édesanyám kézen fogott vasárnaponként és mentünk a templomba. Nem tudom napra, órára pontosan megmondani, hogy mikor fordított meg az Úristen, ez egy lassú folyamat volt nálam, nem is egy egyenes út. Igazán sosem kérdőjeleződött meg bennem az, hogy nekem az Istenhez közöm van, de meg kellett harcolnom önmagammal, aztán egyszer csak „kisimult a tenger”. Attól kezdve egyértelművé vált, hogy hová tartok, ki irányít. Az embernek aztán időnként vannak gondjai, kérdései, de végül újra megtapasztalja Isten jelenlétét és vezetését.

Most a Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség felügyelője vagy. Ez egy nagy, négytemplomos közösség. Hogy érett meg a döntés, hogy téged választottak?

Amikor a felügyelő elődöm benyújtotta a lemondását, már régóta presbiter voltam és felém fordult a gyülekezet bizalma, én pedig most is úgy gondolom, hogy a helyi gyülekezet az a szint, ahol minden feladatot el kell vállalni.
A felügyelői feladatot kétirányúnak látom. Egyrészt vannak a materiális ügyek. Másrészt a gyülekezet lelki közösség, ahol elsőrenden a lelkész felel a lelki munkáért. Mint felügyelőnek arra is kell figyelnem, hogy ezt minél jobban tudja tenni. Amikor pedig úgy adódik, vállalok igeszolgálatot is. Sokszor vagyok bizonytalan, hogy ezt szabad-e, kell-e csinálnom, de a visszajelzések alapján merek mégis mindig igent mondani a következő kérésre.

Feleséged történész, talán ez és a családi gyökereid is motiváltak, hogy közösen próbáljátok feltárni a múltat, amiről ma már lehet beszélni. Kiknek szól ez a munka? Miben látjátok a feladatotokat?

A szakmai munkát a feleségem végzi. A MEVISZ indulásakor többünkben felmerült, hogy vannak egyházunkban olyan személyek, akik korábban az egyházi sajtóban nem kaptak teret. Megfogalmazódott a gondolat, hogy őket meg kellene keresnünk. Az egyház igazi üzenetének átmentésében ők óriási dolgokat tettek.
Huszonhárom interjú készült. Megdöbbentő életsorsokkal találkoztunk, gondolok például Buchalla Ödön bácsira, aki háromszor volt börtönben, vagy Böröcz Sanyi bácsira, aki Vorkután, az északi sarkkör fölött bányában dolgozott hosszú éveken keresztül. Sztálin halála után, 1955-ben hazajött, és akkor még a magyar hatóságok is bebörtönözték, mondván, hogy aki a Szovjetunióban a Gulagot megjárta, az nem véletlenül volt ott. Ezeket az embereket muszáj volt megszólaltatnunk.
Aztán született a MEVISZ kiadásában Túróczy Zoltánról egy kétkötetes nagy mű, és ide lehet sorolni azt a könyvet is, amit a nagyapámról állítottam össze.

Elérik ezek a történetek az egyszerű gyülekezeti tagokat? Mit tanulhatunk ezekből a történetekből?

Ha másért nem, az Isten megtartó munkájának tanúságtételeként ezeket az életpályákat egy evangélikusnak Magyarországon ismernie kell. Van egy mondás, miszerint, „aki nem ismeri meg a múltat, az arra ítéltetik, hogy megismételje azt”.
Ezekből az életsorsokból olyan korszak ábrázolódik ki, amit semmiképpen nem lenne szabad megismételnünk. Ezek a sorsok arról beszélnek, hogy a felszín, amit általában látni engedtek, és a valóság milyen nagyon eltért egymástól. Az Úristent kell tisztelnünk, aki ezeken az életeken keresztül megtartotta az egyházat, aki adott erőt egy óriási pofon után tovább vállalni a szolgálatot.

Ma mi segítene, hogy az egyházban a világ hatásainak ellenére átmentődjön a „lényeg”?

A legnagyobb veszélyt az elkényelmesedésben látom. Nincs rákényszerítve az egyház, hogy hitvalló módon küzdjön egy ellenséges közegben. De meggyőződésem, hogy csak akkor fog tudni továbbélni, ha újra meg újra visszatér ahhoz az evangéliumi gyökérhez, amit Jézus Krisztusban ajándékként megkapott.
Akkor tud az egyház élő közösség maradni, ha Krisztus evangéliuma az egyetlen, amit a legfontosabbnak tart, és minden egyéb ezt a célt szolgálja. Nem az a lényeg, hogy az egyházat elismerjék, hogy a vezetők díszletként ott legyenek mindenféle világi rendezvényeken, hanem hogy az az üzenet, amit megszólaltatnak, minden körülmények között megkérdőjelezhetetlenül krisztusi legyen.                                                 

Erdészné Kárpáti Judit

Híd magazin, 2016/4.